Lee Felix szokásosan kezdte a szerdai napot: vérző orral, felrepedt felső ajakkal és lüktető arccal tartott a védőnőhöz, mivel tudniillik ilyenkor testnevelés órával indítottak.

Kezdetben mindenki aggódott érte, elkísérték, készen álltak, hogy tárcsázzák a mentőket, mostanra viszont a segítőkészség megfakult, ahogy egyre gyakoribbak lettek a testnevelés órai balesetek a fiú körül: ha nem izgalmas, nem lényeg.

Eljutottak odáig, hogy valahányszor labda került elő a szertárból, végül mindig szerencsétlen Felix testén csattant, legtöbbször az arcán, vagy az osztálytársai, vagy a saját hibájából.

Ebben az esetben egy diáktársa volt a sérülés okozója egy durván kemény kosárlabdával, amit még elég erősen is dobott: Felix, mint rosszul választott célpont, beleszédült a lendületbe és a becsapódásba.

Nem kellett több, elindult az ajtó felé kis vércseppeket hullajtva, de mielőtt elérte volna a kilincset, a pedagógus lépett mellé, hogy ő maga is vessen egy pillantást a fiú képén történt rongálódásra. Unottsága és kicsit haragos tekintete arról árulkodott, hogy elege van Felix bénázásából.

— Aztán azt mondta a tanár bá', hogy semmi komoly, elég, ha te megnézed. Igaza lehet. Ha agyrázkódás lenne, azt a múltkori kettő után felismerném, ha meg orrtörés, azt szintén. — A srác beszámolt a körülményekről, az imént kapott zsebkendővel fogva fel a vörös alkotót, nem említve, hogy kicsit rosszul esett, hogyan viszonyult a problémához a férfi.

Az orvoslány nem túl sok embernek engedte, hogy az iskolában tegezzék, de mivel Felix többször találkozott vele, mint egyes oktatóival, ezért része lehetett ebben a kegyben.

— Azért megvizsgállak, és tartsd be a huszonnégy órás megfigyelést az agyrázkódás valószínűsége miatt is — figyelmeztette barátságosan.

Felix ekkor oldalra sandított, és észrevette, hogy társaságuk akadt. Arra számított, hogy az ajtókeretnek dőlő fiú a figyelő, akit a tanár kötelezett az állapota felmérésére. A betegasztalon ülő engedékenyen legyintett, jelezve, hagyják csak el ezt a formaságot.

— Mondd, hogy megvagy. Megspórolsz pár percet vele.

— Nem Goohyun bá' küldött — ellenkezett. — Mennyire komoly?

— Nem tört el az orrom és agyrázkódásom sincs. Rendben vagyok. — A védőnő szúrós szemekkel méregette az agyrázkódást kizáró egyént.

— Ha viseled a sebeket, pénteken nyolckor a kosárpályán visszaadhatod. — Ezzel a megszólalással Felix megtudhatta, hogy aznap ki miatt kellett smárolnia egy labdával, de nem volt mérges. Inkább a rutin érzete keveredett a kíváncsisággal - mely az újonnan beiktatott programjától támadt fel benne.

––—–––

Pénteken, útban az iskola melletti betonpályára a narancssárga hajkoronás biztos lehetett benne - egy napos tünetkeresés után -, hogy elméje nem károsodott az eszközzel történt ütközetben. Örömét ez iránt nem fejezte ki: komor arccal rugdosta a kis köveket, melyek cipője elé kerültek.

Kedvtelenségében közrejátszott, hogy már második napja nem találta a telefonját. Szerdán tűnt el, de hiába járta végig kétszer is a szóba jöhető termeket, ahol órája volt, nem lett meg. Kénytelen volt várni és remélni, hogy mégis megkerül.

Átlépett egy elég terebélyes ágon. Délután erős szél tombolt, ami szerencsére a megtorlás estjére csillapodott, gyengéd, de fagyos lengéssé szelídült.

Nem talált magyarázatot, hogy miért olyan későn akar vele találkozni a másik - a hőmérséklet már sétából kocogásba váltott a nulla irányába -, pláne azt, hogy mi okból egy időközben bezárt területet választott helyszínnek, viszont az értetlensége nem azt jelentette, hogy nem keltette fel az érdeklődését a terv.

A vékony réteg tejköd, a sötétség, a hideg, az őt invitáló személy sem jelentett számára veszélyt, csupán némi kalandot, amelyben régen volt már része, még párkapcsolata előtt.

Elért a körbekerített részre. Drótkerítés, egy leláncolt bejárat, ezeken túl pedig Seo Changbin, Felix évfolyamtársa. A fiú néhány másodpercig figyelte, ahogy társa pattogtat bemelegítés gyanánt, majd úgy határozott, hogy bemegy, mert onnan kellemesebb lehet szemlélni az eseményeket, nem olyan a látvány, mintha egy börtönketrecbe vagy börtönketrecből nézne ki.

Kiszedte kezeit zsebe melegéből, belekapaszkodott a drótba, és mire átért, százszor megbánta, hogy nem hozott kabátot.

Elhagyta vagy éppen beleugrott a bezártságba: nem tudta, de az előző frappáns hasonlat már nem is igazán foglalkoztatta.

Changbin hátrált a palánktól, ritmusosan a földhöz csapva a labdát. Elszánva magát nekifutott, s a kilencesről rugaszkodott el, vállalva az elbukás kockázatát, de ugyanígy a találat mámoros örömét is.

— Csont nélkül? — Felix elégedetten, szívében kis féltékenységgel mustrálta a történéseket. Visszaemlékezve iskolai nyomorékságára és újrajátszva a másik iménti sikerét, több kedve lett visszaadni a szerdai szívességet.

— Kipróbálod? — nyújtotta felé a megviselt gömböt. Sár szaga áradt belőle, kopott volt: tulajdonságai gyakran használt darabra vallottak.

— Hmm. — Felixnek nem tetszett, hogy megint ki kellett vennie kardigánjából a mancsait, ráadásul pont egy neki sokszor fájdalmat okozó tényező miatt.

Elindult, célba vette a hálót, de a dobás a palánkról visszapattanva majdnem eltalálta. Reflexből összehúzta magát. Amikor kiegyenesedett, kínosnak érezte bénázását, hiszen a folyamatot nem az évfolyam srácai, csupán egyvalaki látta. Changbin nem tette szóvá, megkapva a labdát közelről ugrott, hogy zsákolhasson.

— Ha ilyen jól megy, hogy találtál el? — érdeklődte az ausztráliai. A Changbin arcába való pattintás terve átformálódni látszott, valami más módon kívánta megkapni az elégtételt.

— Rossz nap — látva, hogy Felix nem neheztel, lazán megvonta a vállát. Ezt még bocsánatkérésként is fel lehetett fogni, de Felix elnézéskérésként a visszakapást értelmezte.

— Viseltem a sebeket. Mivel a csajoknak bejött, választhatsz: dobjam az arcodba a labdát, vagy találjak ki más büntetést — tért rá a dologra, amiért a januári fagyban eljött.

— Érdekelne, hogy milyen egyéb módon akarsz megbüntetni. Legyen a kettes lehetőség. — Bár Changbin ezt állította, visszavonta volna, ha előbb látja a Felix ajkán átívelő ördögi vigyort. Úgy gondolta, jobban járt volna a kosárlabdával.

— Holnap délután kettőkor találkozzunk a bowlingpálya előtt — ismertette összeállt gondolatai eredményét a bosszút illetően.

— Te... Te most bowlinglabdával akarod beverni a képemet? — Changbin elképedve nézett a srácra.

— Majd még eldöntöm. Mondanál egy időt? Szerintem haza kell mennem. — Changbin válaszként előszedte a telefont a farzsebéből.

— Tessék.

— Elloptad a telefonomat? — Felix kikapva Changbin kezéből a saját digitális kütyüjét tartotta a tenyerében.

— Kölcsönvettem.

— Mire kellett? — Ahelyett, hogy képen törölte volna a tolvajt, megkönnyebbült, hogy mégsem vesztette el a rengeteg adatot, amit nem töltött fel az iCloud-ba. Fotók, lényeges jegyzetek vesztek volna oda.

— Hogy kicsit többet megtudjak rólad, Lee Felix. Nem gondoltam volna, hogy ötvenhat képed van rólam a galériádban.  — A fiú természetesen kezelte az információkat. Felix nagyon remélte, hogy a Messengeres üzeneteit tényleg kitörölte, ezáltal Changbin nem észlelte azokat.

— Mindenkinek vannak furcsa szokásai. — Most rajta volt a vállvonás sora. Más esetben fel kellett volna háborodnia, a feltörés körülményeit jobban megismerni, viszont rájött, hogy ezzel kvittek, egyikük sem tartozik magyarázattal.