T/N = te neved
K/T/M = kedvenc tündérmeséd

~Jefferson

Egyenesen gyűlölöm ezt az átkot. Regina elvett tőlem mindent. A szerelmemet, a lányomat... és bár nem szenvedek hiányt semmiben, nincs kivel megosztanom. Épp ezért utálok abban a házban lenni. Egyedül vagyok, így jobbhíján esetefelé bemegyek a városba és csak bolyongok.

Ma is így tettem. Miközben róttam az utcákat, nem igazán figyeltem a környezetemre, épp ezért neki is mentem valakinek.

~T/N

Épp hazafelé siettem Nagyi kávézójától, ugyanis végre találtam egy kiadót, ami foglalkozna a könyvemmel. Ezt pedig mindenképp el akartam újságolni a legjobb barátnőmnek, Rubynak. Ezután pedig a lehető leggyorsabban haza akartam érni, mert holnap van jelenésem a szomszéd városban, és még szállást is keresnem kéne, meg összepakolni, stb.

Még nem járhattam olyan messzire, mikor beleütköztem valakibe, és elég keményen landoltam a járdán.

– Jaj, nagyon sajnálom – hallottam meg egy férfi hangját.

– Semmi baj, én se figyeltem – ráztam a fejem, majd felpillantottam és egy egész jóképű fazont pillantottam meg.

– Biztos, minden rendben? – kérdezte és leguggolt hozzám, hogy segítsen felszedni a szétszóródott lapjaimat amik a regényem darabjai lennének.

– Persze, semmi baj – mosolyogtam. – Egyébként T/N vagyok. – A bemutatkozásommal hibázhatott valami, ugyanis a férfi szemei elkerekedtek és látszott rajta, hogy mondana valamit, de hang nem jött ki a torkán.

– É-én... Jefferson vagyok – bökte ki végül.

– Nagyon örülök.

– Sajnálom, hogy fellöktelek.

– Semmi baj. Viszont most sietek, mert össze kell pakolnom, ugyanis holnap várnak egy kiadónál – pattantam fel, és átvettem Jeffersontól a papírokat és a mappát, amiből kihullottak.

– De itt Storybrooke-ban nincs kiadó.

– Igen. De a szomszéd városban van.

– Ne! Mármint... Senki nem mehet ki a városból. Képtelenség.

– Már miért ne lehetne?

– Mindegy... Csak óvatosan.

– Ööö, köszönöm. Most viszont tényleg mennem kell.

– Persze, rendben. Esetleg, ha visszajöttél, meghívhatlak valamire?

– Hát, ez egy kicsit gyors, de miért ne? További szép estét, Jefferson.

– Neked is. És sok sikert – mosolyodott el, én intettem neki és elindultam haza.

~Jefferson

T/N. Az én T/N-em. Itt van, és ezek szerint semmi baja. Viszont én tudtam, hogy nem mehet túl a város határon. Csak a városon belül mozoghatunk. Nem tudtam, hogy akadályozhatnám meg, így jobbhíján visszasiettem a kocsimhoz és hazaszáguldottam. Meg akartam várni T/N-t a város határnál. Megelőzni nem tudnám, hogy átmenjen ott, de talán megmenthetem, ha valami baja történik.

Így, miután hazaértem, a város végét jelző táblához sétáltam, és ott vártam az egyik fa mögött. Nem igen kellett figyelnem, melyik autó lehet az övé, ugyanis eddig soha senki nem akarta elhagyni a várost.

Már lassan sötétedett, amikor megérkezett egy kis szürke autóval de ahogy elérte a Storybrooke végét jelző táblát, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, az autó nem ment tovább, hanem a táblának ütközött és miközben az letört, a szélvédőre esett, a kocsi közben lesodródott az útról, és egyenesen nekiment az egyik közeli fának.

~T/N

Ahogy felébredtem, azt hittem meghalok, annyira fájt a fejem és a jobb kezem. Még nem nyitottam ki a szemem, hanem próbáltam felidézni mi történt. Neki mehettem valaminek a város határnál, pedig nagyon figyeltem.

Végre rászántam magam, hogy kinyissam a szemem, de rosszul jártam. Miért kell a kórházi falakat fehérre festeni?! Amikor újra próbálkoztam, már képes voltam nyitva tartani a szemem. Óvatosan körülnéztem, és meglepő módon Jeffersont pillantottam meg, miközben az ablakon néz kifelé.

– Jefferson? – szólaltam meg halkan, mire ő felém kapta a fejét.

– De jó, hogy felébredtél! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

– Mi történt?

– Nem tudtál átjutni a város határon. Mintha egy láthatatlan falnak ütköztél volna, levitted a helyéből a táblát és nekimentél egy fának.

– De honnan tudtad? Hogy senki nem mehet át?

– Azt hiszem, ideje, hogy őszinte legyek. Csak... félek, hogy őrültnek tartanál.

– Nem hinném – mosolyodtam el.

– Na, jó. Ez a város egy átok. Egyébként mennyire ismered a tündérmeséket?

– Azokon nőttem fel. A mai napig imádom őket – mosolyogtam.

– Mindenki, aki itt él, egy mese szereplője. Te is, én is, mindenki akit látsz a városban. Regina, a polgármester... ő a Gonosz Királynő a Hófehérkéből. Átkot bocsátott az Elvarázsolt erdőre, amiért Hófehérke boldog volt.

– T-tényleg?

– Igen, bár gondolom bolondnak tartasz, ami nem is olyan nagy tévedés. Én vagyok a Bolond Kalapos.

– Nem tartalak őrültnek – mosolyogtam. – Tudtam, hogy valani fura ezzel a várossal. Melyik meséből vagyok?

– K/T/M.

– Az a kedvencem! – csillant fel a szemem.

– Regina legalább ezt nem vette el tőled. Na, most megyek, elintézem, hogy hazaengedjenek, elvégre csak a karod tört el. – Erre ijedten néztem le, és megláttam a jobb kezem gipszbe kötve.

– Remek... Várj, miért van az, hogy te tudod, ez egy átok?

– Az emlékezés az én átkom. Hogy tudom, ki hiányzik az életemből és nem tehetek semmit, hogy ez ne így legyen. Nem csak téged vesztettelek el, hanem a lányomat, Grace-t. Egy másik családdal boldog.

– Nagyon sajnálom – fogtam meg a kezét. – Biztos meg fog oldódni.

– Régen is ennyire optimista voltál – mosolyodott el. – Na, megkeresem Dr. Whale-t, hátha hazaenged téged. – Erre, olyan hisztérikus nevetőgörcs jött rám, hogy szegény Jefferson biztos megijedt.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Té-tényleg ez a neve? – kacagtam és még az ágyról is majdnem lefordultam.

– Igen. Miért?

– Komolyan nem vicces neked, hogy Whale a neve?

– Lehet Reginának nála fogyott el a türelme – mosolygott. – Jól van, nevess még nyugodtan, én megpróbálok beszélni vele.

– Rendben.

Jó tíz perc múlva Jefferson visszajött, és mehettem is. Igaz, az a része lassan haladt, mert a bokám is kiment, így Jefferson segítségével jutottam ki a kórházból a sötét utcára.

– Figyelj, arra gondoltam, hogy az éjszakát tölthetnéd nálam – kezdte Jefferson, miközben segített bekötni a biztonsági övem.

– Nem tudom...

– Szeretnék rád vigyázni, legalább ma. Ráadásul miután hazavittelek hozzám, az összes holmidat kiszedtem, amit ki tudtam.

– Így már jobban hangzik – mosolyodtam el. – Csak azt sajnálom, hogy a kiadóhoz nem jutottam el.

– Miért nem küldöd emailben?

– Erre nem is gondoltam. Köszi – vigyorogtam.

Hamarosan megérkeztünk Jefferson hatalmas házához.

– Azta... Te... egyedül laksz itt?

– Igen. Regina szeret kitolni velem. A másik életemben, miután feladtam a munkámat Zörgőfürgénél, volt egy kis kunyhóm, ami elég volt hármunknak, és ennyi. Most mindenem megvan, de nincs senki, akivel megoszthatnám.

Szomorúan figyeltem Jeffersont, aki láthatóan nagyon magányos itt, a város szélén.

– Gyere, ülj le a nappaliba, addig én főzök teát. – Én csak bólintottam, majd elbicegtem a kanapéig.

Amikor nagyjából tíz perc múlva Jefferson visszajött, kezében két bögrével, kibukott belőlem egy mondat:

– Vissza akarom kapni a régi életem! – motyogtam, mire Jefferson majdnem elejtette a bögréket, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna, gyorsan letette mindkettőt a dohányzóasztalra és leült mellém.

– Elhiszem, csak az átokra nincs megoldás. Legalábbis nem itt, Storybrooke-ban.

– Nem lehet, hogy a mesékben kéne keresni a megoldást? Mármint, ott is mindig megoldódnak a dolgok valahogy. Minden átok érvényét veszti – magyaráztam, és már kattogtak a fogaskerekeim, hátha ki tudok ötleni valamit. – Meg van! – ugrott be, és olyan hirtelen kiáltottam fel, hogy szegény Jefferson lehet majdnem szívrohamot kapott.

– Mi az?

– Az igaz szerelem csókja. Tudod, Hófehérke, a Szépség és a szörnyeteg... – A mondatot már nem tudtam befejezni, mert Jefferson megcsókolt. Először meglepődtem, de mikor viszonoztam, tudtam, hogy ez nem szokványos csók. Éreztem.

Hirtelen a betolultak az emlékeim. Mindegyik egyszerre, és a végére már meg is fájdult a fejem. Épp ezért elhúzódtam Jeffersontól, mire ő kicsit csalódottan és szomorúan nézett rám.

– Nem használt?

– Emlékszek! Emlékszek mindenre! Az erdőre, Grace-re, ahogy megismerkedtünk. Mindenre! – néztem rá az örömtől könnyes szemmel.

– Te jó ég! – ölelt meg szorosan, de azért vigyázott a törött karomra. – Annyira, de annyira szeretlek.

– Én is szeretlek, Jefferson.