teamquaackson segítségével készült ❤️ 

Hosszabb időt ölel fel, mint a film. Szóval nem egy hét lesz, hanem mondjuk egy hónap.

T/N = te neved
V/N = vezetékneved
H/Sz = hajszín
Sz/Sz = szemszín

~E/3

Charles, az első délelőttjén, bement a faluba, szétnézni egy kicsit. Alig lépett be a kávézóba, rögtön megpillantott egy kifejezetten csinos fiatal nőt, aki épp egy könyvet olvasott.

Charles végül mosolyogva a pulthoz lépett.

– Mit adhatok? – kérdezte a nő a pult mögött.

– Nekem egyelőre semmit. Ott az ablak mellett olvasó hölgynek szeretnék rendelni egy tejeskávét – mondta a szokásos vigyorával.

~T/N

Épp a legnagyobb nyugalomban ültema kávézóban, és olvastam, mikor nyílt az ajtó, és egy jóképű ismeretlen lépett be. Igyekeztem nem feltűnően nézni, de elég nehéz volt levennem róla a tekintetem.

Végül sikerült visszafordítanom a tekintetem a könyvemre, és csak néhány perccel később pillantottam fel, mikor Stella letette elém a bögre  gőzölgő tejeskávét.

– De hát nem is rendeltem semmit – csodálkoztam.

– Tudom. Ő rendelte – biccentett a világos színekbe öltözött férfi felé, akit nem olyan rég alaposan megbámultam.

– Hát, akkor mondd meg neki, hogy köszönöm – mosolyogtam rá.

– Meg mondhatod te magad – jegyezte meg mosolyogva, aztán visszament a pult mögé, a férfi pedig kapottbaz alkalmon és elindult az asztalom felé.

– Szabad ez a hely? – kérdezte az idegen.

– Persze – feleltem mosolyogva. – Köszönöm a kávét.

– Bármit egy ilyen csinos hölgynek – villantott rám egy tökéletes mosolyt.

– Megtudhatnám a nevét, Mr...?

– Blackwood. Charles Blackwood.

– Nagyon örülök. A nevem T/N V/N.

– Úgyszintén örvendek – mondta, majd egy csókot nyomott a kézfejemre. – Esetleg meg tudná mondani, hogy itt a faluban mi baja mindenkinek a családommal?

– Nem mindenkinek – mosolyogtam. – Én kedvelem őket. Egyébként az a baja a lakosok nagy részének, hogy azt hiszik, Constance mérgezte meg a szüleit és a nagybátyját. Szerintem ez ostobaság.

– Azt hiszem, mi nagyon jóban leszünk – mosolygott rám Charles.

***

Egy héttel később...

Charlesszal minden nap találkoztunk a kávézóban, és néha karöltve sétáltunk a falu határánál.

A mai nap is éppen őt vártam, szokásosan az ablak melletti asztalnál ülve olvastam. Közben igyekeztem nem oda figyelni arra, hogy mostanában rólam is pletykálnak, amiért sok időt töltök egy Blackwooddal.

Végül Charles belépett a kávézóba, egy viszonylag nagy csomaggal a kezében, és amint észrevett, elmosolyodott.

– Szervusz, T/N – ült le az asztalhoz, majd egy csókot nyomott a kézfejemre.

– Szép napot, Charles – mosolyogtam.

– Tudod, arra gondoltam, szombaton elvinnélek a kúriába vacsorázni. Mit szólsz? Örülnék, ha lenne valaki, akivel rendesen beszélgethetek.

– Mi van az unokatestvéreiddel és a nagybátyáddal?

– Constance folyton rám akaszkodik, ami nagyon zavaró, Mary... hát akárhányszor hozzászólok, mérgező gombákat kezd el sorolni latin névvel és minden hatásával. A nagybátyám folyton összetéveszt a testvérével, és mindig a könyvét emlegeti.

– Értem... Ha nagyon szeretnéd, mehetek veled – fogtam meg a kezét.

– Köszönöm. Épp ezért hoztam neked egy kis ajándékot – adta át nekem a lapos, de nagy méretű dobozt.

Óvatosan leemeltem a tetejét, és egy csodaszép, sötétkék ruhát pillantottam meg a dobozban.

– Ez gyönyörű! De igazán nem kellett volna.

– Ugyan, ez semmiség. Szeretném, ha ezt vennéd fel szombaton.

– Úgy lesz.

***

Hát, a szombatom nem úgy indult, ahogy akartam. Estére teljesen kiborultam, és sírva ültem az ágyamon, egészen addig, amíg meg nem hallottam a csengőt. Charles jött értem.

Nem akartam, hogy így lásson, de megígértem neki, hogy velük vacsorázok. A tükrömbe nézve gyorsan letöröltem a könnyeimet, megigazítottam a H/Sz hajamat, és mentem ajtót nyitni.

– Szép estét, drága T/N – mosolygott rám Charles. – Valami baj van?

– Én... Ezt ne most beszéljük meg, rendben? Szerintem menjünk. Nem akarnám lekésni a vacsorát.

– Ahogy gondolod. De ha hazahozlak, kérlek mondd el, mi bánt – mondta, és megpuszilta az arcom.

– Úgy lesz.

Bevallom, semmi bajom a Blackwood családdal, de sose merészkedtem a kúria közelébe. Mikor Charles leparkolt a piros autójával az épület előtt, csodálkozva szemléltem a nagy, komor épületet, melynek falait néhol borostyán lepte el. Annyira néztem a házat, hogy csak néhány pillanat múlva vettem észre, Charles már nem volt az autóban, és már nekem is kinyitotta az ajtót.

– Ennyire tetszik? – kérdezte mosolyogva.

– Igen.

– Jól van, gyere – segített ki az autóból, és elindultunk a főbejárat felé.

Nos, nem tudnám megmondani, hogy az itt élők kedvelnek-e. Merricat nem szólt egy szót se, a nagybátyjuk, Julian pedig... lehet, hogy látott, és beszélt hozzám, de nem tudom, emlélszik-e, ki vagyok. Viszont Constance úgy nézett rám egész vacsora alatt, mint, aki tekintettel akarna ölni.

Végül, már csak a desszert maradt, amihez ajánlkoztam, hogy segítek Constance-nak az étkezőbe vinni.

– Nézd – kezdtem, mikor beléptünk a konyhába. – Bocsánat, ha valami rosszat tettem.

– Maradj távol Charlestól.

– Tessék?

– Tartsd magad távol tőle.

– Miért? Becsszó, nem akarok neki ártani. Nagyon kedves, és...

– Nem az a bajom. Tud vigyázni magára – kapta el erősen az egyik kezem.

– Várj, te... szerelmes vagy belé. Figyelj, ez nem egészséges. Kérlek, próbáld ezt elfelejteni. Mellettem jó helyen lesz.

– Te nem érted! Nem fogom elfelejteni! – És ekkor a keze csattant az arcomon.

Szerencsére, azonban Charles lépett be a konyhába.

– Nem mintha türelmetlenkedni szeretnék, de mi várjuk a desszertet – mondta, és egy pillanatra összevont szemöldökkel vizslatott minket. – Minden rendben?

– Nem szeretnék udvariatlan lenni, csak... elég késő van, és már eléggé jól laktam. Hazavinnél? Kérlek. Még úgyis mondani szeretnék valamit.

– Persze, gyere – karolt belém, és kimentünk a hátsó ajtón. – Mi történt?

– Féltékeny rám. Azt akarja, hogy maradjak távol tőled. Aztán pofon vágott.

– Szegénykém – simította meg az arcom. – Majd beszélek a fejével.

Az autóút után Charles még bejött hozzám, és a nappaliban ücsörögve próbáltam rávenni magam, hogy elmondjam neki, mi a baj.

– T/N, kérlek... szólalj meg – simította meg a karom.

– Kilakoltatnak – böktem ki hirtelen.

– Tessék? Mikor?

– Hétfőn – sóhajtottam. – Ez volt a baj, mikor értem jöttél.

– Mi lenne, ha odaköltöznél a kúriába? Lenne hol élned.

– Charles, ez aranyos tőled, de Constance...

– Ne érdekeljen Constance. Ha hazamentem, beszélek a fejével, rendben?

– Te tényleg megtennéd? Befogadnál? Miért?

– Nem egyértelmű? Szeretlek téged – fogta a két keze közé az arcomat, és megcsókolt.

***

~Charles

Miután elbúcsúztam T/N-tól/-től, a megengedettnél kicsit nagyobb sebességgel vezettem vissza a kúriába.

Odabent rögtön idősebbik unokatestvérem keresésére indultam. Szerencsére az emeleten meg is találtam.

– Constance, beszélnünk kell! Most – kaptam el a karját.

– Miről? – kérdezte ártatlanul.

– Arról, hogy minden ok nélkül pofoztad fel T/N-t.

– Mi az, hogy minden ok nélkül? Szeretlek téged, és ő nem elég jó hozzád.

– Nem szerethetsz. Tudod milyen ostobaságot beszélsz? Egyébként is, T/N elég jó hozzám, és holnap ideköltözik, mert másképp nem lenne hol laknia, épp ezért ajánlom, fogadd el a tényt, hogy őt szeretem és nem téged.

– Nem volt jogod hozzá, hogy idehívd!

–  De, volt. Én is Blackwood vagyok, épp mint ti, ezáltal van beleszólásom az ilyen dolgokba. A vitát pedig lezárom!

***

~T/N

Az egész vasárnapom pakolással telt. Tegnap este megbeszéltük Charlesszal, hogy kora este értem jön, és minden szükséges holmimmal együtt elvisz a kúriába. Kicsit féltem, ugyanis drága szerelmem mesélte, hogy a szobája egyszer teljesen szét lett szedve, az ágyában pedig fura, mérgező növényeket talált. Lehet, hogy ezek után nem lenne a legcélszerűbb egyedül aludnom. Tudom, hogy Charles és én még egy napja se alkotunk egy párt, de mellette biztonságban érzem magam.

Kora este a házam előtt leparkolt Charles kis piros autója, amitől megkönnyebbültem kicsit. Bepakolta a nehezebb dolgokat, én pedig a könnyebb holmijaimat, és utána indultunk is.

Ahogy tíz perccel később megálltunk a ház előtt, hirtelen nagyon ideges lettem.

– Félsz? – kérdezte Charles.

– Egy kicsit. Tudod, arra gondoltam, muszáj külön szobákban aludnunk? Az alapján, amit meséltél, nem merek egyedül lenni. Persze, ha esetleg nem túl gyors ez az egész.

– Figyelj, nekem az a fontos, hogy te rendben legyél. Ha ez kell a nyugalmadhoz, hát legyen – mosolygott rám, majd egy puszit adott az arcomra.

A szobába érve leültem a franciaágyra, és körül néztem.

– Charles, mi ez a széf? – tudakoltam, szerintem teljesen jogosan, ugyanis a keskeny szekrény méretű tárgy eléggé szembetűnő volt.

– Abban van a Blackwood család minden pénze, és az nekem kell.

– Várj... Miért? Te akkor most konkrétan meg akarod lopni a családod? – Charles keze az arcomon csattant.

– Mégis hogy gondolhatod ezt?! Azt hiszed, holmi közönséges tolvaj vagyok?! Julan bácsi már nem húzza sokáig, így én leszek a legidősebb Blackwood férfi, vagyis nekem kéne örökölnöm az összeset.

– Igazad van. Sajnálom – motyogtam, mert tudtam, hogy igaza van.

– Látod? Tudtam, hogy okos vagy te. Most pedig menj, és szépen fedd el valamivel azt a foltot. Nem soká vacsora – puszilta meg a homlokom.

***

Néhány héttel később...

És nem ez volt az első ilyen eset. Az elmúlt hetekben többször próbáltam őt meggyőzni, hogy nem kell neki az a pénz, vagy, hogy maradjon itt, és akkor bármikor vehet ki belőle, de olyankor mindig megütött. Tudtam, hogy el kéne hagynom, de akkor nem lenne hol laknom, és ezen kirohanások ellenére is nagyon szerettem.

Azonban ma teljesen bekattant. Velem is folyton morcosan viselkedett, ráadásul vacsoránál elege lett Merricatből, akivel fene tudja, mit akart tenni, miután elhasaltak a lépcső tetején. Azonban ezt nem tudtuk meg, mert észrevettük, hogy ég a szobánk.

Constance és Merricat elrohantak valahová, Charles pedig bement a szobánkba – annak ellenére, hogy égett –, és elérte az elmúlt hónapja fénypontját. Ki tudta nyitni a széfet.

– Charles, kérlek, hagyjuk az egészet, meneküljünk, mert itt égünk! – kérleltem.

– Még mindig nem érted?! – rivallt rám. – Apám egy vasat se hagyott rám! Ez az egyetlen esélyem!

Erre én inkább nem mondtam semmit, hanem kirohantam a szobából. Igyekeztem menekülni. Azonban odakint gyülekezett az egész falu. A tűzoltók elvégezték a munkájukat, de az egyszerű lakosok mindemféle otrombaságot kiabáltak. Majd, mikor észrevettek, ráncigálni kezdtek, a földre löktek, s közben láttam, hogy Charles kijutott a házból.

– Charles! Charles, segíts! – kiabáltam.

Már az autójába szállt volna be, mikor meghallotta a hangom. Valószínűleg meglátta, mit művelnek velem. Rátenyerelt a kocsi dudájára, de, amint látta, hogy nem hatásos, kirántott valamit a kesztyűtartóból, aztán hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. Egy pisztoly volt az.

– Mindenki takarodjon innen! – kiabálta, majd, ahogy mindneki szétszéledt, odasietett hozzám.

– Charles, bo-bocsánat, hogy mindig ostobán viselkedtem – motyogtam sírva.

– Ne, ne kérj bocsánatot – simogatta a hajam. – Én voltam az, aki nem úgy viselkedett veled, ahogy megérdemelnéd. Igazad volt. Nem megyek sehová. Kérlek, könyörgök, bocsáss meg nekem. Jobban fogok bánni veled.

– I-idő kell, hogy újra, teljesen bízzak benned, de... azt hiszem, menni fog – mosolyodtam el halványan.