Petra818 kérésére írtam fanni_29 ötlete alapján❤️❤️❤️ja, és kicsit meg lesznek kavarva a dolgok. Ebben a sztoriban van egy mini S.H.I.E.L.D. Vagyis nem olyan nagy szervezet, mint a bukása előtt.

T/N = te neved

1943.

Rettenetes átélni, milyen károkat okoz egy újabb háború Amerikának. Ráadásul négy éve, vagyis mióta tart ez a borzalom, Brooklyn is rosszabbul néz ki, de sajnos nekem, Steve-nek és Buckynak ennél jobb nem jut.

Ez a kis lakás viszont a mindenünk. Jó pár napja itthon nyomom az ágyat, ugyanis nem gyakran vagyok beteg, de amikor igen, akkor nagyon.

Alapból nem lenne rossz, feltéve, ha Steve itthon maradna velem, de általában elmegy délután, és este Bucky rángatja haza, úgy, hogy egy szép monoklival gazdagodott. Ma se vártam mást.

Viszont Bucky... ő teljesen más. Igaz, hogy Steve legjobb barátja, de valahogy, még középiskolás korunkban beleszerettem, de valahogy képtelen voltam bevallani. Igazából azzal is beérem, hogy barátok vagyunk és vigyáz ránk

Lassan este hét volt, a vacsora már várta a fiúkat, amikor végre meghallottam az ajtó nyitódását. Felpattantam az ütött-kopott kanapéról és eléjük siettem.

– Na végre! – öleltem meg őket megkönnyebbülve. – Azt hittem, már sose értek haza.

– Hamarabb is jöttem volna, ha nem kell a bátyádat összevakarni egy sikátorból – nyomott egy puszit a homlokomra Bucky.

– Miért verekszel mindig, Steve? Általában kétszer akkorák, mint te – néztem szomorúan a bátyámra, miután elengedtem őket.

– Sajnálom – motyogta. – Ígérem, hogy többet nem lesz ilyen.

– Köszi – mosolyodtam el. – Ja, egyébként kész a vacsora és teát is főztem.

– T/N, mondtam már. Ha beteg vagy, ne pörögj túl. Főleg most ne, elvégre megyünk az expóra.

– Tudom. Hozok teát, aztán eszünk, és indulhatunk is. – Boldogan mentem ki az apró konyhába a bögrékért, de amikor visszamentem a nappaliba, olyat hallottam, ami miatt rögtön elszállt a kedvem.

– Hogy akarod elmondani neki, hogy megkaptad a parancsot? – kérdezte Steve Buckytól, nekem pedig kicsúsztak a bögrék a kezeimből és hangos csattanással törtek szét a padlón.

– T/N, sajnálom... – mondta halkan Bucky, és a bögre darabokon átlépve szorosan megölelt.

– Ne hagyj itt minket, kérlek! – sírtam a katonai egyenruhájába, ami eddig valamiért fel se tűnt.

– Muszáj. Segítenem kell véget vetni ennek a rettenetnek, és utána minden rendben lesz.

– De ki tudja, a németek meddig akarják ezt folytatni. Mit fogunk csinálni nélküled?

– Steve vigyázni fog rád, és amikor tudok, írok nektek levelet. Ígérem.

Vacsora után elmentünk erre a kiállításfélére, ami nagyon tetszett.

– Nem hittem volna, hogy egyszer azt fogom mondani tudományos dolgokra, hogy érdekesek – jegyeztem meg. – Bár, meg kell hagyni, ez a Stark kicsit fura.

– Na, ez nem kifejezés! – nevetett Bucky.

– Elnézést! Lefényképezhetem önöket? – kérdezte valaki a hátunk mögül. Egy viszonylag fiatal férfi volt, fényképezőgéppel a kezében.

– Nekünk... nincs pénzünk – néztem össze Steve-vel.

– Nekem van – mosolygott Bucky, aztán odaadta a pénzt és mosolyogva beállt mögénk.

Ahogy a fénykép kész lett, Steve elment szétnézni, és arra figyeltem fel, hogy Bucky befizetett még egy képre. Odaállt mellém, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a fejéről a katonai fejfedőjét, és félrecsapva felvettem.

– Elképesztő vagy! – nevetett Bucky és hirtelen a karjára kapott, úgy mosolyogtunk a fényképezőgép felé.

~Bucky

Nagyon nehéz volt Brooklynban hagyni Steve-et és T/N-t, főleg, hogy bár a legjobb barátom se tud róla, beleszerettem a húgába. Épp ezért tartottam meg a kettőnkről készült fényképet, amíg a másikat odaadtam nekik.

Rossz érzés volt távol lenni tőlük, és nagyon bántam, hogy nem volt elég merszem bevallani T/N-nek mennyire szeretem. Megírhatnám neki levélben, de nem akarom úgy, hogy lehet vissza se térek a frontról, így jobbhíján, amikor esténként már mindenki aludt, elővettem a katonai hátizsákomból a gondosan elrejtett képet, és gyönyörködtem T/N-ben.

Aztán, mikor Steve-vel eljöttek megmenteni a százhetest, meglepődtem, mert mindketten nagyon megváltoztak. Steve sokkal láthatóbban, de már T/N is jóval egészségesebben nézett ki. És tudom, ennek örülnöm kéne, de legalább a régi T/N-en nem kellett osztoznom senkivel. Most, pedig, hogy ő lett Miss America, egy egész országgal kell versengenem.

Time skip, mert Bucky telefújja tejszínhabbal az alvó Tony arcát...

~T/N

– Figyelj, biztos nem fogják bántani Buckyt – tette a kezét a vállamra Steve.

– Tudom, de... csak most találtuk meg – szipogtam. – Nem akarom újra elveszíteni...

– Nem fogjuk.

– Amerikáék! Van egy kis gond – jött oda hozzánk Fury.

– Mi történt? – kérdezte Steve.

– Barnest képtelenség megvizsgálni. Rátámadt két orvosra, a többi pedig akkor se akarná elvégezni a feladatát, ha kirúgással fenyegetném őket.

– Hadd beszéljek vele – szólaltam meg. – Hátha meg tudom nyugtani.

– Ahogy gondolja – vont vállat Fury, én pedig gyorsan bementem a helyiségbe, ahol Buckyt akarták megvizsgálni.

– Szia – mosolyogtam rá.

– Ismerlek? – kérdezte félénken.

– Régen ismertél. T/N Rogers vagyok.

– Te... te találtál meg, ugye?

– Igen. Én és a bátyám, Steve. Fury azt mondta, nem engeded, hogy megvizsgáljanak.

– Félek.

– Jaj, gondolhattam volna. Figyelj, ez itt a S.H.I.E.L.D. Itt már nincs egy hydrás se, aki bánthatna. Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, amíg megvizsgálnak? – Erre egy bólintás volt a válasz.

Szerintem, annak ellenére, hogy nem ismert fel, biztonságban érezte magát mellettem, mert ezután nem volt semmi baj. Ráadásul az eredmények se voltak rosszak. Azt mondták, hogy ismerős környezetben talán könnyebben visszatérnének az emlékei, így bevállaltam, hogy lakhat nálam, ugyanis, amíg Steve beköltözött a Bosszúállókhoz, én Brooklynban találtam lakást.

Kifelé a S.H.I.E.L.D-től Stark a kezembe nyomott egy nagy, katonai hátizsákot, amiről megsúgta, hogy Buckyé volt, és hogy majd adjam oda neki.

Otthon mondtam Buckynak, hogy nyugodtan üljön le a kanapéra, majd letettem elé a hátizsákot a dohányzósasztalra.

– Ez a tiéd volt. Nyugodtan nézd át, hátha találsz benne valamit, ami segít emlékezni – huppantam le a fotelba, és onnan figyeltem.

Amikor kivette az egyenruháját, kieesett belőle a fejfedője, amit mosolyogva adtam fel rá, úgy, ahogy régen hordta.

– Ugyanolyan jól áll – vigyorogtam, és talán emiatt ő is elmosolyodott egy pillanatra.

Ezután jó ideig figyelte a hátizsák tartalmát, mindent alaposan szemügyre vett, hátha visszatér valami emlék. Ezzel el is telt jó két-három óra.

– Csináljak teát?

– Nem tudom, az milyen, de szívesen megkóstolom.

Szomorúan mosolyogva bólintottam, majd a konyhába mentem. Mit műveltek ezek vele? A legalapabb dolgokra nem emlékszik. Legszívesebben az összes hydrást felkeresném, és alaposan helyben hagynám ezért.

Nagyjából tíz perc múlva mentem vissza Buckyhoz a nappaliba.

– Az enyém voltál? – kérdezte, én pedig egy pillanatra lefagytam, majd nehézkesen, de megszólaltam.

– Te-tessék?

– A fénykép. Azon olyan, mintha az enyém lennél.

– Milyen fotó? – kérdeztem, és ahogy felmutatta, a bögrék kicsúsztak a kezemből és nagy csattanással törtek szét a padlón, ráadásul a lábamat is beborította a meleg tea.

– Emlékszek valamire – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Ezt egyszer már csináltad.

– Mit? Hogy összetörtem két bögrét? Várj... amikor megérkezett a parancs... – motyogtam, aztán leültem mellé, és kézbe vettem a fényképet. Mennyit változtunk azóta.

– Milyen régóta kerestem már ezt – mosolyogtam könnyes szemmel.