Szobámban ücsörögtem kényelmes kis székecskémben az íróasztalom előtt. Lámpafény mellett firkálgattam füzetembe valami figurákat. Rengeteget rajzoltam, majd odaírtam egy nyíllal, hogy:

Gyarmataim!

Bárcsak megtörténne...
Apám még rám se bagózik egész nap. Ücsörög a földszinten kis szobájában, és teázgat. Megállás nélkül. Van olyan, hogy egy egész álló nap nem látom az arcát. Durva, mi?...
Nem nevezhető apának.
Mindennap teát akar lenyomni a torkomon. Már hányingerem van, ha csak a "tea" szóra gondolok. Minek az?! Víz is jó, vagy akármi, csak ne tea, kérlek...

Most pedig, vissza a jelenhez.

Szombat van. Fölkeltem, és rögtön rohantam ki a házból gyarmatomhoz, avagy Seborgához.
- Elmentem, Arthur! - üvöltöttem vissza neki. Rám se hederített, csak tovább teázgatott, és magazinokat olvasgatott.
Ne akarjatok ilyen apát, de tényleg...
Egy öt perc múlva már Seborga előtt álltam.
- Ohayou, Seborga! - köszöntem neki vigyorogva - Nos, megyünk új gyarmatot szerezni?
- Mehetünk - válaszolta szintén mosolyogva.
Elindultunk ketten gyarmatokat keresgélni. Jártunk mi Ausztria házában, de ott sem volt új gyarmat. Lengyelországnál is voltunk, de nuku. Körülbelül mindenhol voltunk, amikor is Ausztrália házánál egy gyönyörű kertet vettünk észre. A közepén észrevettünk egy aranyos lányt. Rögtön odaszaladtunk hozzá Seborgával:
- Hé, te ott! Mi a neved? - léptem hozzá közelebb.
- Huh? - szeppent meg a lány - Wy Fejedelemség vagyok.
Seborga csak állt ott, mint egy faszent.
- L-Lennél a gyarmatom? - böktem ki nagy nehezen.

Folytatás következik...

- Szótár -

Ohayou = Jó reggelt!