Gyorsan eltelt az idő az utazás napjáig. Kittyvel bepakoltunk mindenünket a bőröndbe, majd nagy nehezen lecipeltük őket a földszintre. Indulás előtt még együtt reggeliztünk apuval és Trinával, ugyanis nem ők visznek ki minket a reptérre, hanem taxival megyünk. Jó sokat beszélgettünk reggeli közben, hogy biztosan minden jól menjen. De persze nem csak a koreai útról és az ottani tanulásról beszélgettünk, hanem ilyen alap dolgokról is.

- Vigyázzatok nagyon magatokra és egyben egymásra is! - adott apu nekünk egy-egy ölelést.

- Úgy lesz, apu. - bólintottam.

- Ha bármi van, hívjatok! - mondta apa komolyan, mire Kittyvel bólogatni kezdtünk.

- Jól van, szívem, engedd őket, mert lekésik a gépet. - karolt bele Trina apa karjába, miközben integetett nekünk.

Kittyvel mi is visszaintegettünk, majd beültünk a taxiba. Az út nagy része csendben telt el a repülőtérig, ugyanis mindketten nagyon izgultunk, ilyenkor pedig képtelenek vagyunk beszélni. Aztán, amikor megérkeztünk, még jobban izgulni kezdtünk, mint eddig.

Fogtuk a bőröndjeinket, amiket leadtunk, majd mentünk is, hogy bemutathassuk az útleveleinket. Kitty hatalmas beleéléssel mesélte a számítógép mögött ülő hölgynek, hogy Szöulba utazunk, mire én csak a szememet forgattam. Ő mindig úgy csinál, mintha az egész világot érdekelné, hogy hová utazunk. De hát ő Kitty és mindig ilyen lelkes.

Miután mindennel megvoltunk, leültünk, hogy várjunk, amíg a hangosbemondó ki nem jelenti, hogy felszállhatunk a gépre. Kitty és én addig a Margóval és Lara Jeannel való közös csoportunkba írkáltunk. Amikor pedig meguntuk a telefonozást, beszélgetni kezdtünk. Ezt a közelünkben ülő lányok szerelmes sóhaja szakította meg. Kittyvel egyszerre néztünk fel, hogy kiről lehet szó, de csak egy átlagos koreai fiú volt. Bár megértem a lányokat, mert valóban helyes srác volt. Viszont, amikor elhaladt mellettem, a táskája neki ütközött a vállamnak. Én ezt semmibe vettem, azonban a testvérem nem.

- Elnézést! - szólította meg Kitty.

- Ne balhézz már, Kitty, semmi nem történt! - suttogtam oda neki, de addigra a fiú már visszafordult.

- Nem zavar, hogy... - kezdte idegesen, azonban valami elvonta a figyelmét. - Várj, te a KOFI-ba mész? Mi is!

- Nem beszél angol! - felelte, majd sarkon fordulva elment.

- Oké, bunkókám. - fintorodott el a lány.

- Mondtam, hogy hagyd! - csóváltam a fejemet.

- Nem. - rázta a fejét határozottan. - Ilyet biztos nem hagyok. Te is megtetted volna a helyemben.

- Igen, de az más. - vontam meg a vállam.

- Miért lenne más? - ráncolta össze a szemöldökét.

- Azért, mert az én vagyok. Te nem szoktad ilyen hamar felhúzni magad és nem szólsz vissza egyből, mint én. - mondtam.

Aztán megszólalt a hangosbemondó, hogy itt az ideje felszállnunk a gépre, úgyhogy Kittyvel azonnal felpattantunk a helyünkről, és a repülő felé vettük az irányt. A repülőgépen ki kellett kapcsolnunk a telefonjainkat, így gyorsan azelőtt írtam apának, hogy most szálltunk fel.

ꕥꕥꕥ

Miután leszálltunk a géppel, megkaptuk a csomagjainkat. A buszt meg is találtuk, ami a KOFI-ba visz minket, csakhogy Kittynek szaladás közben elakadt a bőröndje, így visszafordultam, hogy segítsek neki. Viszont így lekéstük mind a ketten a buszt. 

- Oké, semmi baj... - lihegett Kitty, miközben a térdén támaszkodott, majd elővette a térképét. - Itt a másik megoldás. Metróval megyünk.

Így hát neki indultunk a térkép segítségével a metróállomáshoz. Viszont annyi útvonal volt rajta, hogy nem tudtam rajta eligazodni. A testvérem még talán, de már ő is kezdett összezavarodni. Csak mire megtaláltuk a jó útvonalat, addigra az a metró már elment. A következő gondolatunk az volt, hogy kérünk a járókelőktől segítséget.

- Elnézést! - szólítottam meg egy férfit, de ő megrázta a fejét.

- Bocsánat, de... - próbálkozott Kitty is, viszont ő sem járt sikerrel. 

- Hát így nem jutunk el a sulihoz. - sóhajtottam, miközben a hajamba túrtam. 

- Fő a pozitivitás! - jelentette ki határozottan a lány. - Próbáljunk meg taxit fogni vagy valami. 

Mentünk volna át az úton, amikor hirtelen egy autó megjelent a másik oldalról, és elütötte a testvéremet. Felsikítottam, miközben a szám elé kaptam a kezem, és azonnal odasiettem hozzá. Az autóból kiszállt a sofőr és egy velünk egykorú lány.

- Te jó ég, jól van? - kérdezte tőlem, amikor meglátta, hogy Kittynek sikerült felülnie, így az idegen lány is mellé guggolt. 

- Nagyon beütötted magad? - kérdeztem Kittyt. 

- Nem, jól vagyok. - dörzsölte meg a könyökét a lány, majd a segítségemmel sikerült felállnia. 

-Ne haragudj! - mondta az idegen lány. - Esetleg elvihetünk titeket?

- Oh nem szü... - kezdtem, de a testvérem azonnal közbeszólt.

- Igen, az jó lenne. - bólogatott Kitty. A másik lány mondott valamit koreaiul a sofőrnek, mi pedig beültünk az autóba. Én ültem az anyósülésen, Kitty és az a lány pedig hátul. 

Az úton kiderült, hogy a lányt Yurinak hívják és ő is a KOFI-ba tart. Kitty nagyon jót elbeszélgetett vele, de rólam ez nem volt elmondható. Egy-két dolgot én is mondtam, ha esetleg Yuri kérdezett valamit, de egyébként csöndben volt az út végéig. 

A suli előtt kiraktak minket, ahol el is vált az utunk Yurival. Bementünk az épületbe, ahol diákok már töltötték ki a bejelentkezési lapokat. Kittyvel félreraktuk a cuccainkat, hogy mi is elkérhessük a lapokat. Aztán oda leültünk a csomagjaink mellé, ahol elkezdtük kitölteni a lapot, amit kaptunk. 

- Jina! - hallottunk meg egy nő örömteli kiáltását, mire Kittyvel felkaptuk a fejünket. Engem nem igazán izgatott, így visszatemetkeztem a papírba, de azonban a testvérem elővette anyu régi naplóját. 

- Ő lehet Jina, anyu régi barátnője? - gondolkodott hangosan a lány.

- Mi? - ráncoltam a szemöldököm, és ránéztem a képre, majd rá a nőre. 

- Megismerhetem anyu régi barátnőjét. - pattant fel a helyéről Kitty, és a nő felé vette az irányt.

- Kitty, maradj a seggeden! Kitty! - szóltam utána, de ő nem hallgatott rám. 

- Gyere! - intett nekem is, mire felmordultam, de végül utána mentem. 

- Öhm, jó napot! - köszönt szerényen a tesóm a nőnek. - Ön nem ide járt a kilencvenes években?

- De igen. - felelte mosolyogva a hölgy. - Kilencvennégyben végeztem, most én vezetem az intézményt. Lim igazgatónő! Üdv nálunk! - mutatkozott be.

- Kitty Song-Covey, új diák. Ő pedig a testvérem, Abigail. - mutatott be a lány engem is, mire én is kezet fogtam az igazgatónővel. - Szerintem anyukám is akkor járt ide, amikor ön. Eve Songnak hívták. - mondta lelkesen, majd kinyitotta a naplót, és Lim igazgatónő elé tette. 

- Nem ismerős a név. - gondolkodott el a nő.

- Ez itt maga, igaz? Nagyon jól néz ki, nem öregedett. Ezek a koreai kozmetikumok. - vigyorgott teli szájjal a lány, mire én ott képes lettem volna helyben elsüllyedni. Hogy lehet ilyet mondani, te jó ég... 

- Ó, bocsáss meg, de jön valaki, akivel beszélnem kell. - mondta az igazgató, majd elsietett. Kitty csalódottan nézett utána, miközben a mosoly leolvadt az arcáról.

- Hát ez fura volt. - néztem én is a nő után, majd megvontam a vállam, és visszamentem a cuccaimhoz, hogy befejezzem a jelentkezési lapot, amit félbehagytam. 

Miután megvoltunk a papírokkal, elmehettünk megnézni a szobánkat. Elég furcsa volt, mert amikor beléptünk senki nem volt itt rajtunk kívül. Egyébként nagyon barátságos volt minden. Volt egy kisebb konyha részleg, fürdő és kettő két személyes szoba, melyekbe már volt pakolva.

- Itt valami nem jó. - néztem be a szobákba. - Három ágyra már le van pakolva a négyből, de így eggyel kevesebb van. 

- Akkor alszol velem egy ágyon, mert ha megnézed a papírt, akkor te is ebbe a szobába vagy beosztva velem. - mutatta fel nekem Kitty a lapot. 

- Látom. - bólintottam, majd elvettem tőle azt. 

Lepakoltuk a cuccainkat, majd felhívtuk aput, hogy minden rendben van. Itt Koreában már délután volt, sőt, lassan este, így nemsokára kezdődik a nyitó buli. Amerikában még délelőtt volt, így nehéz lesz apuval társalogni, mert amikor ők alszanak, mi már rég talpon leszünk. Bár nekem tetszik ez az időeltolódásos dolog.