Ez az első nap teljesen lefárasztott. Ez az iskola nem semmi, az is biztos. Nem egyszerűek a tantárgyak, amikor pedig belenéztem a tankönyvekben, akkor rájöttem, hogy ennél csak nehezebb lesz. Persze, a gimnázium eleve nehéz, de ez a koreai más. Mintha komolyabban vennék ezt az egészet. 

- Hol van Kitty? - rontottam be a kolesz szobába, ahol megtaláltam Q-t a kanapén feküdni, Min Hót pedig kávét főzni.

- Korrepetáláson. - felelte Q.

- Hogy hol? De hát miért? Otthon mindig Kitty volt a legjobb tanuló. - hitetlenkedtem, miközben levágódtam a fiú mellé a kanapéra.

- De most már Koreában vagy, Vöröske. - vont vállat Min Ho, majd Q kezébe nyomta a kávés bögrét. 

- Ne nevezz így. - néztem rá durcásan.

- Tudod, ha a tesódnak is van valami neve, akkor te se maradj ki. Na csusszanj arrébb. - hessegetett arrébb a fiú, majd leült közém és Q közé. Ahogy Min Ho combja összeért az enyémmel, hirtelen rákaptam a tekintetem.  

- Igazad van, Kakis Bébi. - bólintottam rá, mire Min Ho felém kapta a fejét.

- Ne kezdd te is! - mutogatott rám figyelmezően.

- Te jó ég, fejezzétek már be. Rossz hallgatni ezt. - temette tenyerébe az arcát Q. - Ha veszekedni akartok, akkor azt ne itt tegyétek, jó? Szét hasad a fejem, nincs kedvem még ezt hallgatni mellé.

- Én befejeztem. - emeltem fel a kezeimet, majd felálltam. - Úgyis most megyek. Megkeresem Kittyt, mert még van egy dolgunk, amit meg kell csinálnunk. 

Miközben a testvérem keresésére indultam - vagyis a könyvtárba, mert ott szoktak lenni a korrepetálások -, elgondolkodtam azon a furcsa érzésen, amit akkor éreztem, mikor Min Ho hozzám ért. Sosem éreztem még hasonlót, de a hasamban egyből kis lepkék keletkeztek. Kittynek nem is merem elmondani, mert még a végén a szerelemről kezdene el kántálni - a rosszabbik esetben pedig ki volna akadva rám, mivel nem kedveli a fiút. Viszont én nem merném megharapni a kisujjam, hogy ez szerelem lenne, mikor alig ismerem. Jó, azt még én is bevallom, hogy helyes, meg az órán is kedvesen viselkedett, de az nem minden. Ráadásul most pedig összekaptunk egy hülye becenév miatt. Vöröske... Soha senki nem hívott még így.  

- Kitty, végre, hogy megtaláltalak. - huppantam le mellé a székre. - Mi a baj? 

- Dae azt mondta, a dolog már nem fog működni közöttünk, mert már Yurit szereti. - mesélte Kitty, mire nekem az állam is leesett.

- Mi a f... franc. - próbáltam kibírni káromkodás nélkül. Egyébként nagyon szabad szájú vagyok, szóval legtöbb esetben minden kijön, ami a csövön kifér, de itt Koreában nem akartam lejáratni magam. 

- Visszaadta anya nyakláncát, végig nála volt. - sóhajtott a lány. 

- Ne hülyéskedj. - dőltem hátra a székben.

- Most nem vagyok abban az állapotban, hogy ilyesmivel viccelődjek. - rázta a fejét, majd előttem meglógatta a nyakláncot.

- Pedig éppen mondani akartam, hogy még nem fotózkodtunk le a 11.-es táblával. Nem folytatjuk a hagyományt? - löktem vállon az én vállammal. 

- Dehogynem. Amúgy is már végeztem a korrepetálással. - szedte össze a cuccait, majd felkapta a hátára a táskáját, és együtt elindultunk vissza a kollégium felé.

Visszamentünk a szobába, ahol elővettük a kis tábláinkat, majd felírtuk rá, hogy "11. osztály". Csináltuk egymásról képeket, aztán pedig egy közössel próbálkoztunk, de az nem igazán jött össze. Ekkor nyitott be Q a szobába, mire Kittyvel mind a ketten megijedtünk.

- Bocsi. - intett a fiú, miközben idejött hozzánk. - Ez micsoda? - mutatott a táblákra.

- Ez ilyen hagyomány nálunk, még anyu kezdte. - mesélte a tesóm.

- Ez szuper dolog. - mosolyodott el Q. - Esetleg csináljak kettőtökről is képet.

- Igen, légyszi. - nyújtottam át neki a telefonomat. Kittyvel beálltunk egymás mellé, és felmutattuk a táblákat.

- Tessék. - adta vissza.

- Köszönjük! - mondtuk egyszerre. Ez is ilyen ikertesó szokás, hogy egyszerre beszélünk néha.

- Egyébként hallottam, mi történt. - fordult Kittyhez Q. - Dae mesélte, sajnálom! - ekkor véletlen leverte a dobozt, amiről leesett anyu naplója és kiesett belőle valami. - Basszus... Ó, egy babakarszalag. Nem is tudtam, hogy Koreában születtetek.

- Mert nem is. - feleltük szintén egyszerre, majd Kitty elvette a kis rózsaszín karszalagot. 

- Akkor Abigailé is itt lenne, de ez csak egy. - mondta Kitty. - Viszont ez nem is az enyém, de anyu neve áll rajta koreaiul. Te jó ég...

- Kitty, ugye nem arra gondolsz, amire én gondolok... - néztem rá a lányra.

- Pedig szerintem én nagyon is arra gondolok, amire te is gondolsz. - bólogatott. - Anyunak született itt egy gyereke. 

- Szerinted attól a titkos személytől, aki apa előtt volt neki? - kérdeztem elgondolkodva. 

- Na jó, ez nagyon menőn hangzik. Mint egy kész rejtély. - mondta Q izgatottan.

- Mert ez az is. - vágta rá a tesóm. - És ezt ki is fogom derítni.

- Hát nem tudom, Kitty. Mégis hogyan járhatnál utána? - fontam össze a karjaimat.

- Azt még nem tudom, de addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem. - felelte határozottan, mire Q és én összenéztünk. 

Hát ez nagyon hirtelen ért. Anyu terhes volt, mikor itt élt? Édes Istenem, ez... Ez nagyon hihetetlenül hangzik. De hát akkor még sulis volt, mikor teherbe esett. Vajon hogyan tudta eltitkolni a terhességet az iskolában? Amikor pedig szülnie kellett, akkor csak így itt tudta hagyni a sulit? Most emiatt rengeteg kérdés kavarog a fejemben, amelyekre nem is tudok választ kapni, ez pedig zavar. 

Az éjszaka nem is tudtam aludni emiatt. Kittyvel sokáig fent voltunk, megpróbáltunk közösen választ kapni erre az egészre, de nem sokra jutottunk. Pontosabban semmire. Aztán Kitty elálmosodott, így lefeküdt aludni és már egyből durmolt is. Azonban én nem tudtam, képtelen voltam lehunyni a szememet. Forgolódtam, de minden pózban kényelmetlen volt. Ezért kimentem, hogy megigyak egy pohár tejet, mert az segíteni szokott. 

Odasétáltam a hűtőhöz, kinyitottam, és kivettem a tejet. Leraktam a pultra, majd a szekrényből vettem elő egy üvegpoharat. Azt teli töltöttem tejjel, aztán pedig leültem a konyhapulthoz. Rátámaszkodtam a kezemre, miközben a pohár száján vezettem körbe-körbe az ujjamat. 

- Meglep, hogy itt talállak. - szólalt meg egy jól ismert hang a hátam mögött az ajtócsukódás után. Min Ho. - Csatlakozhatok?

- Persze. - bólintottam. A fiú is elővett egy poharat és egy másik tejet a hűtőből, majd leült mellém. 

- Miért vettél ki még egyet? - kérdeztem furcsállva.

- Mert ez laktózmentes, én pedig laktózérzékeny vagyok. - húzta el a száját.

- Juj, az szar. - mondtam ki, mire Min Ho szemei egy kissé kitágultak. - Bocsánat, kicsúszott.

- Nincs gond. Engem nem zavar, csak meglepett. - vonta meg a vállát nevetve. - És egyébként miért vagy fent?

- Nem tudok aludni. Kavarognak a fejemben a gondolatok. - írtam le köröket a levegőbe a mutatóujjammal. 

- Miről? - kíváncsiskodott. 

- Hát... ilyen bonyolult családi dolog. - vontam meg a vállam. 

- Értem... - bólogatott. Ezután pedig ránk ült a csend. Én Min Hót néztem, ő pedig engem, mintha teljesen elvesztünk volna egymásban. De mikor már túlságosan kínosnak éreztem ezt, akkor úgy döntöttem, hogy megtöröm ezt.

- Én öhm... Szóval azt akartam kérdezni, hogy miért csinálod ezt? - fordultam el a fiútól, és beleittam a poharamba, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. 

- Mit? - ráncolta a szemöldökét. 

- Ma kémia óra után bocsánatot kértél, hogy bunkón viselkedtél, délutánra pedig ugyanúgy kezdtél mindent elölről. - világosítottam fel. 

- Nem akartalak piszkálni, csak hülyéskedni szerettem volna veled. Nem gondoltam volna, hogy komolyan veszed. - rázta a fejét. A hangján hallatszott, hogy igazat beszél. 

- Tudod, én nem szeretem, hogy vörös a hajam, ezért azt sem szeretem, ha viccelődnek vele. - bukott ki belőlem az igazság. 

- De miért? Szerintem nagyon jól áll. Kiemeli a zöld szemeidet. - mondta, miközben az arcomat fürkészte. 

- Azért ne mondd ezt, hogy ne érezzem magam rosszul. Tudom, hogy csúnya. - nevettem fel a saját keserűségemen. 

- Igazat mondok. Tényleg. - bólintott komolyan, mire én is elkomolyodtam. 

- Nos én most... izé... én most megyek. - szálltam le a székről, csak amikor léptem volna egyet, elakadt a lábam és hasra estem volna, ha Min Ho nem kap el. A tekintetünk újból összetalálkozott, az ajkaim elnyíltak egymástól a meglepettségtől. Akkor jutottam észhez, amikor a fiú segített felállni. 

- Jól vagy? - kérdezte azonnal.

- Igen, köszönöm! - bólogattam hevesen. - De én most már tényleg megyek, jó éjt! - mondtam, azzal be is siettem a szobába, és magamra húztam nyakig a takarót.

Miért történik velem mindez? És miért érzek ilyet, ha Min Ho társaságában vagyok? Nem tetszhet, sőt, nem érezhetek egy olyan ember iránt szerelmet, akit épphogy két napja ismerek. Nem, Abigail! Nem hagyhatod, hogy a szíved erősebb legyen, mint az eszed! Az eszedre halgass mindig, ne a szívedre!