Nem maradt nagyon sokáig, este volt, haza is akart érni. Így ismét egyedül maradtam másnap reggel pedig egy orvosra ébredtem...

- Minden megfelelő, ma haza is mehet.

A mondat végére a szemeimet is kinyitottam. Reggel nyolc óra múlt, ezt a szemben lévő óráról tudtam leolvasni. A mellettem lévő doki az infúziót szerelte le rólam, megszabadítva a sok tűtől.

- Köszönjük – hallom meg Ell hangját a sarokból. Egy széken ült, és egy magazint lapozgatott.

A doktor kiment, itt hagyva minket.

- Na, végre haza vihetlek ebből a nyomorból! – csapja össze az újságot, mikor az orvos elment.

- Annyira nem volt rossz – rántom meg a vállaim.

- Azt ne mondd, hogy szerettél itt lenni!

- Azt nem mondom, de lehetett volna rosszabb is.

A szemeit megforgatta, a székéből felállt. A szobát körül járta, egy táskát vett elő az ágy alól.

- Anyudék kint vannak, a portán beszélnek – vesz ki egy pólót.

- Segítesz felállni? – felültem az ágyból, a lábaimat pedig a földre helyeztem. A vállamat átkarolta, így segített. Az első pár lépés nehéz volt, az egyensúlyomat sehogy nem találtam. Végül már gyorsan jártam ide-oda. Ell a kezembe adta a ruháimat, hisz nem a kórházi ruhában kéne haza menni. Bólintottam neki egyet. A szobához tartozó fürdőszobába bementem. A rajtam lévő rongyot levettem, a tiszta ruhámat pedig felvettem. A tükör elé álltam, megnéztem minden jó-e. A fejemen, és a hajamon kívül minden elfogadható volt. A barna szénakazal a fejem tetején telepedett. Megfogtam a fésűmet, előre hajoltam, és a fejem tetejére csináltam egy kisebb kontyot. A fejemet felhajtottam, így ismét láttam magam a tükörben.

- Mi a jó édes? – kapom a kezemet a nyakamra.

Mi a fészkes fenét keres a nyakamon egy szívásnyom? Nem feküdtem le senkivel. Az elmúlt két évben. A hajamat egyből leengedtem, erről nem tudhat senki.

- Te neked mi bajod van? – ront be Ell.

- Ez! – mutatom meg a nyakam.

- Beca! Kórházban voltál, nem játszótéren! – nevet fel.

- Ez semennyire nem vicces. Én nem feküdtem le senkivel!

- Az nem magától került oda...

- Pont ez az!

- Nem... nem kéne elmondani a szüleidnek? – teszi fel óvatosan a kérdést.

- Az kéne még! Megölnének – tárom ki a kezemet.

- Lehetséges – húzza fel a vállait.

- Haladjunk! Van nálad korrektor? – a válaszomra a kérdés az lett, hogy az említett tárgyat a kezembe adja. – Köszi!

- Na, tüntesd el azt, aztán mennünk kell.

- Sietek.

***

A lila folt sikeresen eltűnt, egy kicsit megkönnyebbültem. Sőt, nagyon! Ell megfogta a táskámat, majd anyáékhoz mentünk ki a recepcióhoz. Apa épp aláírt valamit, anya pedig felém közelített.

- Na, végre, hogy haza vihetünk – zár egy hatalmas ölelésbe.

- Hasonló az érzés, anya – nevetek fel.

- Menjetek ki a kocsihoz, mi elintézünk itt mindent.

Bólintottunk, anyától elvettem a kocsi kulcsot, a kórházat pedig véglegesen elhagytam. A kocsi hátuljába Ell bedobta a táskámat, majd felém fordult:

- Én megyek is – sóhajt egyet. – Családi kiruccanás lesz, de most reggel még el tudtam jönni.

- Menj, csak! Érezzétek jól magatokat – mosolygok rá.

- Majd jelentkezem.

Elköszöntünk egymástól, míg ő gyalog indult el az utcán, én beültem a kocsiba. A rádióhoz előre nyúltam, ezzel be is kapcsoltam, túl nagy volt a csend.

- 2015. augusztus 10-ei napsütéses napra ébredtünk. – kezdi el a mondandóját a rádiós nő.

Már augusztus van? Hamar eltelt az idő. Teljesen elbambultam, már csak azt vettem észre, hogy anyáék beszállnak.

- Na, akkor induljunk haza! – huppan be a kocsiba Apa. Hátradőlők. Kint a tűző napon legalább 40 fok van. A kocsiban elviselhető így, hogy be van kapcsolva a lég kondi.

***

Az autó egy fél órával később leparkolt a ház előtt.

- Megérkeztünk! – apa megszólalt, ezzel együtt a kocsiból is kiszállt.

Én is hasonlóan tettem. A meleg levegő egyből megcsapott, a fejem pedig rettentően fájt. Talán nem nekem találták ki ezt a meleget. Míg a szüleim a csomagtartóból vittek be mindent, én csak lassan lépkedtem befelé. A hajamat mindig előrehúztam, nehogy látszódjon az.

A házban a nappaliban ültem le, ez volt a legközelebb, így ez is tűnt a legegyszerűbb választásnak is. A fejemet hátra döntöttem, majd csak a besüppedést éreztem magam mellett.

- Beca! Az orvosok azt kérték, hogy egy hétig ne csinálj semmi megerőltető dolgot – szólalt meg nevetve anya.

- Ugyan anya! Becát nem úgy ismerik, hogy bármi megerőltetőt csinálna – nevet fel Ryan.

- Ez gonosz volt, de igaz – bólintottam.

Végül a szobámba mentem fel. Onnan is a fürdő szobámba. A tusolót megnyitottam, a ruháimat levettem, majd beálltam a forró víz alá. A nyakamon lévő korrektort hamar lemosta a víz, nehéz lesz így bármi kivágottat hordani. Hacsak nem kenem be magam öt kilő alapozóval.

Végül kiszálltam a víz alól, a törülközőt magamra csavartam, így álltam a tükör előtt. A hajamat hatszáz variációba kipróbáltam, hogyan nem látszódik ez a vacak. Végül csak befontam a jobb oldalamra, így pont eltakarta. A szobámba visszamentem, így lenge pólót, és egy rövidnadrágot vettem fel.

Az ágyamra lefeküdtem, Katy pedig egyenesen mellém. Így feküdtünk egy pár percig. Megnyugtató volt, itthon a kutyámmal, semmi zavaró tényező. Se orvosok, se infúzió. Már a szó hallatán is összerezzenek. Egy életre elég volt belőlük. A telefont nyomkodtam, a közösségi oldalakat pörgettem végig.

Végül a telefont leraktam magam mellé. Teljes csend volt. Lassan vettem a levegőt, a mellkasom fel-le emelkedett. Legbelül fájdalmat éreztem, és ürességet. Legjobban pedig, teljesen egyedül éreztem magam.

Történt abban a buliba valami, ami nem tett jót, se a testemnek se a lelkemnek. Sose voltam, erős ember. Valami mindig összetört, még ha a külvilág ebből semmit sem látott. De így volt jobb. Valamennyire erősnek kell látszanom, még ha nem is vagyok az.

Kopogás szakított ki a gondolat menetemből. Apa volt az. Csendben lépkedett befelé, az ágyam szélére ült le. A fejemet felé fordítottam.

- Jól vagy? – kérdezi.

- Mondhatni, voltam már rosszabbul is.

- Figyelj, tudom, hogy nem fog tetszeni, de csak a doktorok tanácsait követem.

- Ezzel mire akarsz célozni? – ülök fel.

Ha már dokik vannak a képben, csak rosszul sülhet ki a dolog. igazából mindenre gondoltam, de egyik se tűnt normális ötletnek.

- Amíg kint vártál a kocsiban, a recepciónál beszéltem Mr. Foster-rel.

- És?

- Azt mondta, jót tenne neked egy ember, akivel beszélsz a történtekről.

- Nem csak egy ember van, itt vagytok ti, Ryan, Ell...

- Nem így gondolták.

- Akkor ott van Luke is – rántom meg a vállam.

- Na, azt a ficsúrt meg biztos kizártad a képből – emeli fel a hangját.

- Miért?

- Mert én azt mondtam.

Válaszára csak megforgattam a szemeimet, majd vártam, hogy folytassa.

- Oké, akkor kiről is van szó?

- Egy pszichológus.

- Kiről?

- Sajnálom Beca, azt mondják, így lesz neked a legjobb.

- Muszáj?

- Csak egy hét, oké? Aztán ha nem használ, nem kell elviselned – fogja meg a kezem.

- Ha te mondod – sóhajtok egyet, majd visszafekszek.

A mondatom végére felállt, és elhagyta a szobámat. Fogalmam sincs, miért hallgat az orvosokra. Eddig szidta őket, miszerint minden hülyeséggel teletömik az embert, és még betegebb lesznek, mint amúgy.

Igaz, nálam a betegség nem egy egyszerű nátha, vagy valami mandulagyulladás. Sokkal inkább lelki. A történteket még mindig egy hatalmas homály fedte. Félek, hogy amikor minden kiderül, nekem is rosszabb lesz...

~~~~~Pár nap múlva~~~~~

- Nem értem, hogy nem tud semmit – dől hátra a széken.

A személyi pszichológusom rendelőjében ülök. Rettentően unalmas itt lenni, sőt nem használ semmit. A doktorom azt mondta, bő két hét kell, mire mindenre emlékezni fogok. Ami még sehogy nem telt el. Így az agyamban sincs semmi elmék, amivel előrébb jutnék.

- Maga se?! Én se! – tárom szét a kezeim. – De fogja már fel, hogy ez ellen semmit sem tehetek.

- Mrs. Mitchell, én megértem... De valaminek már rég eszébe kellett volna jutni, több mint másfél hete történt az eset, azóta sok idő eltelt.

- A kórházban azt mondták még két hét és minden eszembe jut, de nem.

- Három napja beszélgetünk, de az óta csak azt tudtam meg magától is, amit a szüleitől.

- Mivel én se tudok semmi egyebet.

A mellettem lévő csengő felcsörrent, jelezve, hogy az egy óra végre letelt. Halkan felsóhajtottam, a táskám felé nyúltam, amit egyből a vállamra tettem.

- Holnap találkozunk – szólaltatja el a csiripelő hangot.

- Ugyan itt, ugyan ekkor – suttogom.

A kis szobát elhagytam, majd a napsütötte utcán kötöttem ki. A telefonomat kivettem a zsebemből. Délután három. Ideje lenne meginni egy kávét. A telefont nyomkodva lépkedtem az utcán. Innen elég messzire volt kávézó, de egy séta mindig jól esik mindenkinek. Lassan lépkedtem az utcán, közben az interneten látott ruhát néztem. Az év végén mindig van bál, főképp, hogy végzős leszek. Soha nem voltam oda a habos babos ruhákért, de ez valahogy megragadott, sőt az ára is elviselhető volt. Csak mentem, mentem az utcán, majd egy kemény dolgot éreztem a hátsómnál.

Elestem! Remek!

- Mennyire szerencsétlen vagyok – motyogom.

- Neked nincs deja vú érzésed? – hallom meg a mára teljesen ismerős hangot.

- Luke, te vagy az? – kérdezem, közben megpróbálok felállni a földről.

- Igen én vagyok – nevet fel.

- Mekkora balfasz vagyok – söpröm le a nadrágomon lévő port.

- Dehogy vagy az, mindenkivel megesik az ilyen – a vállát megrántja, majd a kezeit a nadrágja zsebébe süllyeszti.

- Rég találkoztunk, hova sietsz ennyire?

- A húgom elkapott valami nyavaját, otthon meg nincsen fagyi.

- Ennek mi köze van egymáshoz? – húzom fel a szemöldökömet.

- Fáj a torka.

- Oh... én éppen kávéért indultam, nem jössz? Úgyis van ott fagyi.

- Nem rossz ötlet.

***

10 perc elteltével már a sorban álltunk. A kis kávézó ajtaja csilingelt, miszerint új vevő érkezett. Hátra fordultam, majd megláttam, a két szőkét.

- Itt vannak a barátnőid – biccentek hátra, mire Luke is hátra néz.

- Ők nem a barátnőim – néz rám. – Az egyik a haverommal jár, ezért néha beszélgetek vele, a másik pedig rám van kattanva.

- Legalább valaki szeret téged – húzom az agyát.

- Kikérem magamnak, anya is szeret engem.

- Anyuci kicsi fia – kezdek el gügyögni, mint ahogy a kisbabáknak szokás.

- Sziasztok! – áll a hátunk mögé a két lány.

Szokásos 18 évesek voltak. Rózsaszín ködfelhővel a fejüknél. Mindkettőjükön egy ruha volt, aminek a szoknya része a térd felett ért véget.

- Hali! – köszön nekik Luke, én pedig halkan végig nézem a jelenetet.

- Öhm, te ki is vagy? – kérdezi meg a...

Jó, nem tudok őket megkülönböztetni, mindkettőnek szőke haja volt és kék szeme. Sőt, még egy magasak is voltak.

- Beca vagyok – mosolygok rá.

- Én Mia, ő pedig Mina – mutat be.

Áh! Szóval az Aaron barátnő Mina, a kattant csaj meg Mia... érthető.

- Ti, együtt vagytok? – mutat kettőnkre Mina.

- Nem – válaszolunk egyszerre Luke-kal.

- Akkor mi volt az a kis csók a bulin? – teszi keresztbe a kezeit Mia. Nem, kicsit se féltékeny. De valakire ez ráfér, ne legyen minden úgy, ahogy az hercegnő falván van.

- Túl sok volt az alkohol – nevetek fel.

- Hasonló – nevet fel Luke is.   

- Ide valósi vagy? Soha nem láttalak erre felé – szólal meg Mina.

Nem mintha akkora baj lett volna, hogy nem látlak titeket. Valahogy nem szimpik, így első benyomásra.

- Itt lakok, csak másik iskola. De a strandon már találkoztunk.

- Ja – csap a fejére. – Tényleg! A te barátnőd a vörös.

- Igen – bólintok.

~~~~~Másnap~~~~~

A mai napom teljesen a feje tetejére fordult. Apáék lemondták a pszichológust, így oda se kell már többé mennem. A tegnapi nap után pedig nem tudom rendbe tenni a dolgokat. Akármennyire nem akarom beismerni a pszichológusnak igaza, van. Fura, hogy nem jutott eszembe még semmi. És ez kezd idegesíteni.

Az ajtómon kopogtak, majd anyáék feje látszódott az ajtó mögül.

- Bejöhetünk? - hallottam meg anyáék hangját.

- Igen, gyertek!

- Beca tudjuk, hogy nem szeretsz embereknek elmondani dolgokat, de el kell menni...

Sziasztok! 😄
Még nem írtam egyetlen rész alá sem (ha jól tudom 😅). De nagyon köszönöm a lájkokat, és a kommenteket ❤️ nagyon jól esik elolvasni őket 💋
Xoxo,B.