A jachtos eseményt követően felvettem a kapcsolatot Penelope-val, mivel hiába találkoztam érdekesnél érdekesebb személyekkel, az ő kisugárzása messze a legmegfogóbb volt. Míg Jacky és Kyle kissé szkeptikusan álltak az együttműködés sikerességéhez, Garrett kifejezetten jó választásnak tartotta a hip-hop és rap műfajban tevékenykedő énekest. Rengeteg világsláger látott már napvilágot egy pop és hip-hop előadó által, így én is nagy reményeket fűztem a közös munkához, valamint annak gyümölcséhez.

      Első sorban a követőtáborunkat kellett kicsit felbuzdítsuk, ezért egy közös fotózáson vettünk részt, a legjobbra sikeredett képet pedig mindketten egy sejtelmes bejelentéssel tettük közzé a közösségi platformjainkon. Csupán órák teltek el, de máris több millió kedvelést szereztünk a posztjainkra, emellett pedig futótűzként terjedt a hír, hogy Pen és Lucía összeáll egy dal erejére.

      Hamar átfókuszáltam minden energiámat a projektre, azonban nem hagytak nyugodni a hajón történtek Atlasszal. Még sosem kerültünk ilyen közel egymáshoz, a szakmai eseteket leszámítva. Az a jelenet sokkal személyesebb és érzelmesebb volt, ami kissé megrémisztett. Ha akartam volna, se tudtam volna elterelni róla a figyelmemet, mivel egy keddi késő délután szabályosan kitörtetett a szobájából, teljesen rám hozva a frászt, miközben a tanárjai által írt értékelést olvastam Rafaelról.

      — Óriási szükségem van rád! — jelentette ki szabályos ijedtséggel.

      — Mi történt? — kérdeztem, közben felegyenesedtem a kanapén és leraktam a füzetet.

      — A szüleim hajlandóak találkozni velem. Meghívtak vacsorázni! — mondta, és hirtelen széles mosolyra húzta a száját.

      — Ez nagyon jó hír, Atlas! — csaptam össze a tenyerem. — De hogyan jövök én a képbe? — ráncoltam a szemöldököm.

      — Nélküled nem mehetek el! — vágta rá, mintha ez egyértelmű lenne.

      — Miért?

      — Félek. — vallotta be őszintén.

      Akaratom ellenére elmosolyodtam Atlas félszegségén, de mivel tudtam, hogy mennyit jelent számára ez a vacsora, gondolkodás nélkül beleegyeztem, hogy elkísérem és mellette leszek.

      Amikor közölte a vacsora hírét, nem gondoltam volna, hogy már aznap sor is kerül rá. Bevallom a spontánság hatása bennem is feltornászta az izgalomfaktor mércéjét, mivel azelőtt még sosem volt szerencsém találkozni Atlas családjával. Kevés információval rendelkezek róluk, azt viszont Atlas mindig kihangsúlyozta, hogy komolyan veszik a vallásos dolgokat. Ennek ismeretében rohangáltam különböző boltok között a délután folyamán, ahol beszerezhetem a legalkalmasabb ajándékot. Miután egyik csecsebecsénél sem éreztem azt az áttörő érzést, hogy valóban a legjobb választás lenne, kezdtem kétségbeesni. Hosszas elmélkedést követően ugrott be, hogy valahol a régi dolgaink dobozában lapul egy rózsafüzér, amelyet a dédnagyanyánk hagyott ránk. Úgy éreztem, hogy sokkal inkább kiteljesedhetne az értéke Atlas családjánál, mint nálam egy porosodó doboz mélyében. Egyből elő is halásztam, szerencsére a memóriám sem csalt és ott volt, ahol lennie kellett, abban az állapotban, ami ajándékozásra tökéletes.

      Az estére egy egyszerű sötétkék ruhát választottam, mély dekoltázs és kivágások nélkül, mivel Atlas családja nem híve a fényűzésnek. Ő is hasonló szettbe öltözött, mint Kyle buliján, a felsőjét én választottam ki. Próbáltam minél inkább kerülni a feltűnést, így magánautóval utaztunk, amit Atlas vezetett. Olyan mereven szorította a kormányt, mintha sosem akarná többet elengedni. Látszott rajta, hogy mennyire izgul, és fogalmam sem volt, hogy miképp csillapíthatnám ezt. A jachton történtek után nem akartam semmilyen testi kontaktba kerülni vele, mivel egyértelmű, hogy az mindkettőnk fejével csúf játékot játszott.

      Atlas családja Crenshaw-ban él, Los Angeles egy kevésbé tehetős részén. Mivel tisztában vagyok az élet nehezebb oldalával is, így próbáltam az a Lucía lenni, aki nem egy popsztár, hanem egy átlagos lány. Miután Atlas végigjárt pár számomra ismeretlen utat, lelassított, majd leparkolt egy ház feljárója előtt, amiből gondoltam, hogy megérkeztünk. Ahogy elfordította a kulcsot és a motor búgása elhalkult, automatikusan kiszállni készültem, de felfigyeltem rá, hogy Atlas nem mozdul. Még mindig azt az átkozott kormányt fogta, és maga elé töprengett, bár ahogy ránk esteledett a sötét utcán, a közvilágítás fényén kívül túl sok mindent nem láthatott a szélvédőn keresztül. Szinte magaméként éreztem a félelmét, amivel láthatóan küzdelmet vívott magában. Elrugaszkodtam annak esélyétől, hogy kellemetlen helyzetet keletkeztetek, és finoman megérintettem a hozzám közelebb lévő karját. Az érintésemre enyhén összerezzent, azzal visszazökkenve a jelenbe. Nagyra nyílt szemekkel fordult felém, mire én csak egy szívélyes, együttérző mosolyban részesítettem bíztatásképpen.

      Nem volt szükség különleges monológokra, vagy motivációs fröcsögésre, Atlasszal akár egy pillantásból, vagy a testbeszédünk alapján is könnyedén megértettük egymást az egymásra utaltságunk gyanánt. Hirtelen, mintha egy belső kapcsoló segítségével váltott volna a hangulatai között, sokkal kiegyensúlyozottabb és eltökéltebb formát öltött. Szokásához híven kipattant az autóból, majd az oldalamra sietett, hogy kinyithassa az ajtómat.

      Az Ortega család ajtajának nyitódását követően meglepő módon a háziasszony invitáló mosollyal fogadott minket. Az eddig határozottan kifejezett ellenszenv a fiúk iránt, mintha soha nem is lett volna jelen, úgy ölelte magához anya a gyermekét. Atlast is kellőképpen meglepte az édesanyja reakciója a viszontlátásukra, de fellélegezve tartotta közel magához a hozzá képest kifejezetten kis termetű nőt. Ahogy beljebb kerültünk az étkezőasztalhoz, fényderült a családfőre, valamint Atlas két húgára is. Nem sok időm volt tétlenül végig tekinteni a ház zugain, de családias légkör fogadott, illetve nem meglepő módon a hivőség jelei is megmutatkoztak. Próbáltam a legjobb tudásom szerint kimutatni, hogy tiszteletbe tartom a szokásaikat, és az ajándékom átadása után nem rejtették véka alá, hogy mekkorát nőttem a szemükben, mint vendég és ember is egyaránt. A beszélgetésünk során igyekeztem minimális szót fordítani magamra, sokkal inkább arra törekedtem, hogy Atlast tüntessem fel jó fényben, amit ő csak szerényen hallgatott, míg a családja ámulattal kísérte minden történetemet, amit az évek során megéltünk.

      Persze az este nem csak felhőtlen mosollyal és jó kedvvel telt, Nathaniel szóba jötte erősen rányomta a bélyegét mindenki hangulatára, de szerencsére csak rövid ideig. Atlas nem túlzott, amikor azt mondta, hogy a családja talán jobban utálja Nathanielt és az egész Russo klánt, mint én, amin önmagában csak nevetni tudtam, de a tekintetekben tényleg színtiszta gyűlöletet láttam, annak ellenére is, hogy vallásos alapon számukra meghatározó szerepet játszik a megbocsátás. Borzasztó dolgokat osztottak meg a saját perspektívájukból, amit nekik kellett átélni, míg Atlas Nathaniel keze alatt dolgozott. Olyan történetek láttak napvilágot, amelyekről még magam sem tudtam, és utólag azt mondom, hogy bár sose tudtam volna meg. Szerencsére a család nem azért indítványozta ezt a vacsorát, hogy hiú ábrándokat keltsen Atlasban, hanem ténylegesen rendezni szerették volna a viszonyt a fiúkkal.

      Már későre járt, amikor az esemény a végéhez közeledett, az elbúcsúzás pedig szabályosan megmelengette a szívemet, és talán sosem felejtem el, ahogy az anyja és az apja új reményekkel a tekintetükben néznek Atlasra, a húgai pedig boldogan bújnak a bátyjukhoz, tudván, hogy ismét felnézhetnek valakire. Felülmúlhatatlan egy családot szeretetben látni, még magam is elérzékenyültem, ezt látván pedig bevontak a közös ölelésükbe. Miután távoztunk, mindketten felhőtlen hangulatban ültünk be az autóba, nem úgy mint az oda vezető úton.

      Az elindulásra várva fordítottam a fejem Atlas irányába, miután bekötöttem magam, ő pedig pont ezzel egyidejűleg helyezte a tenyerét a kézfejemre. Váratlanul ért az érintés, aminek a hatását még az is felfokozta, hogy egyenesen egymás szemébe néztünk.

      — Köszönöm. — Atlas törte meg az addigi csendet, majd illedelmesen elvette a kezét.

      Zavarodottságomba csak bólintani tudtam felé, egy mosoly kíséretében, majd ahogy elindultunk a sötét utcán azonnal az ablak felé fordultam. Nem akartam nagy hangsúlyt fordítani a bennem cikázó érzésekre, amelyek azt az ominózus pillanatot követően kezdtek felszínre törni, de sajna csak ezen járt a fejem egész úton. Tiszta szívemből szeretem Jude-ot, ő az én társam, a másik felem, a szerelmem, és sosem lennék képes olyat tenni, amivel ártanék neki, de mégsem kerülhetem ki folyamatosan a jelét annak, hogy Atlas sem közömbös számomra.