TW!
A következő két fejezet olyan részeket tartalmaz, amelyek egyesek számára felkavaróak lehetnek, ezért megkérek mindenkit, hogy saját felelősségére olvasson!

— Szia, Lucía.

A hangja hallatára azonnal borsózni kezdett a hátam, és ezt már semmiképp sem foghattam a szellőre.

Nathaniel Russo öt év után újra ott állt előttem. Hihetetlenül megváltozott, de nem eléggé ahhoz, hogy ne ismerjem fel. Hosszú szakálla volt, a haja összevissza állt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy úgy festett, mint egy hajléktalan. Nem akartam hinni a szemeimnek, de sajnos túl valóságos volt ahhoz, hogy csak a képzeletem űzzön velem rút játékot.

— Hogy lehetsz kint? — kérdeztem hitetlenkedve, még mindig sokk hatása alatt.

— Figyelmeztettelek, hogy hamarosan találkozunk. — mondta mosolyogva. — Jól áll ez a rövid haj.

— Az apám rendezte meg ezt? — tettem fel egy újabb kérdést, fittyet sem hányva a dicséretére.

— Hát, miután pisztolyt tartottam a fejéhez nem nagyon volt más választása. — felelt a lehető legnagyobb természetességgel.

Meghökkentem és egy újabb adag félelmi hullám törtetett végig rajtam. Csak néztem rá, de abszolút semmit nem láttam a tekintete mögött. Üres volt, akár egy holté. Rémisztő.

— Mit akarsz? — léptem egyet hátra.

— Szerinted mit akarhatok? Bosszút állni, azért, amit velem tettél.

— Amit én tettem?! — háborodtam fel. — Te elraboltál engem, Nathaniel! Fogva tartottál!

— A mi érdekünkben tettem. A családunk érdekében! — védekezett.

— Ha ennyi idő után is komolyan gondolod ezt, akkor tényleg elment a maradék eszed is. — vágtam hozzá dühösen, mire csak felnevetett, de az a kacaj mintha magától az ördögtől származott volna.

— Nem kéne most itt állnunk, ha Rafael már nálam lenne, de mivel nincsen, így nincs más út sem. — magyarázta, de nem értettem, hogy miről beszél.

— Te küldted Marcót, hogy törjön be a házunkba? — esett le hirtelen a tantusz, ő pedig megerősítően bólintott.

— Nem lett volna tanácsos magam menjek, de már bánom. Rafael mára már az Államok túloldalán lenne.

— Miért csinálod ezt? Nem vesztettél már így is eleget?

— Van merszed feltenni nekem ezt a kérdést, drágám? — kérdezte megfeszült állkapoccsal, majd egy nagy lépést tett felém. — Én elvesztettem mindent, most rajtad a sor. — mondta tiszta gyűlölettel a hangjában.

Amíg farkasszemet néztünk egymással a hátam mögött igyekeztem észrevétlenül babrálni az Atlastól kapott eszközzel, majd amint megtapintottam a gombot zsinórban tízszer megnyomtam. Nathaniel hirtelen az arcomhoz nyúlt, és elkezdett simogatni. Elképzelésem sem volt, hogy mit léphet következőnek, mivel kiszámíthatatlan. Lehet, hogy megüt, lehet hogy megcsókol, lehet hogy előránt egy kést és elvágja a torkom. Bármi lehetséges. Reménykedtem, hogy mielőtt ezek bekövetkeznek Atlas a helyszínre ér. Féltem. Enyhe kifejezés. Rettegtem tőle, és ezt ő is tisztán látta.

— Félsz tőlem. — tette szóvá az egyértelműt. — Nem szeretsz már. — folytatta, az arckifejezései pedig búskomorrá váltak.

— Nagyon sokáig szerettelek, Nate. De te ennek a szeretetnek minden cseppjét kiölted belőlem. — mondtam érzelmesen, bár a valós szándékom az idő húzása volt.

— Hogy hagyhatod, hogy a fiam Őt nevezze az apjának? — célzott Jude-ra.

— Mivel ő az apja. — mondtam ki egyenesen. Hiba volt.

A vonásai elsötétültek és pillanatok alatt megragadta a hajamat. Hirtelen előrántott egy pisztolyt a háta mögül és a homlokomhoz tartotta. Éreztem, ahogy a hideg fém a bőrömhöz nyomódik. A félelem és a rettegés már ki sem fejezheti azt az érzést, amit abban a percben éreztem. Lepörgött előttem az egész életem. Képkockák Rafaelről, Jude-ról, Mateóról, a szeretteimről. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem tudok megmenekülni a haragjától, ezért elfogadtam a sorsomat, és behunytam a szememet.

— Engedd el!

Atlas kiáltására nyíltak ki újra a szemeim. Nathaniel durván megfordított, az alkarját a nyakamhoz szorította, a pisztolyt pedig továbbra is a fejemhez szegezte. Könnyes szemekkel néztem a közeledő Atlasra, aki eltántoríthatatlanul törtetett végig a mólón.

— Lám, lám, lám, Atlas Ortega, a megmentő! — mondta Nathaniel gúnyosan.

— Engedd el Lucíát! — ismételte magát amikor megállt tőlünk pár méterre, majd a magasba emelte a fegyverét, egyenesen felénk tartva.

— Az árulásodért te is meghalsz ma! — üvöltötte torka szakadtából.

— Nem érdekel, hogy velem mit csinálsz, de őt engedd el.

— Tessék — mondta, majd váratlanul ellökött magától.

Értetlenül pillantottam vissza rá, de gondolkodás nélkül Atlas felé kezdtem futni. Remegve estem a karjaiba, ő pedig gondosan végigvizsgált, hogy nincs-e rajtam valami sérülés.

— Á, értem már mi folyik itt. — szólalt fel nevetve, közben a kibiztosított pisztollyal hadonászott — Köztetek van valami. — jelentette ki határozottan.

— Már hívtam a rendőröket. — mondta Atlas figyelmen kívül hagyva Nathaniel kijelentését.

— Akkor ideje minél előbb véget vetni ennek, nemde? — tette fel a kérdést költőien, a hangja, a testbeszéde akár egy mániákusé.

Atlasszal óvatosan hátrálni kezdtünk, de hiába. Nathaniel újra ránk szegezte a pisztolyt, ezúttal pedig ténylegesen meghúzta a ravaszt.

A fegyver elsült.

Másodpercek töredéke alatt zajlott le minden.

A következő, amire emlékszek az az, hogy Atlas védelmezően elém ugrik, felemeli a pisztolyát, majd rálő Nathanielre.

Két golyó egyszerre süvített a levegőben, ellenkező irányba. Mindkettő találatot ért.

A tenyerem azonnal a szám elé kaptam, ahogy végignéztem, hogy mindketten a földre rogynak. Lelőtték egymást.

Másodpercek töredéke. Ennyi kellett ahhoz, hogy két férfi talán holtan feküdjön a földön.