— Rafael! — kiabáltam rá a fiamra egy fontos telefonhívás közben, aki erre fittyet hányva kergetőzött fel-alá a kutyánkkal.

A szigorú tekintetem láttán rögvest megtorpant, de a kutyám, Ares még mindig folytatni akarta a játékot, ezért zihálva lökődte. Ares egy európai Doberman Pinscher, aki már egészen kiskorától fogva magas színvonalú kiképzésben részesült. Eleinte a védelmemre szánták, de olyan erős kötelék alakult ki köztünk, hogy egy pillanatig sem tudnék csak úgy tekinteni rá, mint egy harci kutyára, ő már sokkal inkább családtag.

Rafael gyámságát a második születésnapja előtt vettem át. Nehéz volt kiszakítani őt a már megszokott közegből, de egyetlen dologban igaza volt Nathanielnek, hogy Rafael az én fiam. Elkövettem azt az óriási hibát, hogy mások befolyására engedtem, hogy elszakítsák tőlem, többet azonban senki nem állhat közénk. Rögös utat tettünk meg annak érdekében, hogy Rafael véglegesen hozzám kerüljön, de egyetlen percét sem bánom. Egy ideig szívtelennek és önzőnek tartottam magam, de akárhányszor rám mosolygott elvarázsló szemeivel, tudtam hogy ennek így kellett lennie. Christina és a férje hivatalosan is Rafael keresztszülei lettek, és rendszeresen látogatják őt. Nem mondom, hogy a mi kapcsolatunk oly felhőtlen lenne, de az idő múlásával rendeződtek a dolgaink. Az utóbbi évben örökbe is fogadtak egy gyönyörű kislányt, Grace-t, aki Rafaellel egyidős, így ha találkozunk a gyerekek is jól érzik magukat egymás társaságában.

Amint Rafael visszakerült az életembe, nem meglepő módon ő lett a mindenem. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen intelligens, jószívű és alázatos kis fiú büszke anyukájának vallhatom magam. Sokáig óvtam a nagy külvilágtól, mivel sosem értettem egyet azzal, ha valaki felhasználja a gyermekét néhány plusz pontért a közönség szemében. Igyekeztem mindig kellő figyelmet fordítani rá, nem olyan anya akartam lenni, aki a munkája miatt háttérbe szorítja a fiát. Ahogy egyre idősödött és okosodott több fellépésre is elvittem magammal, valamint jobban beavattam az életem azon felébe is, amiből ő még nem sokat értett. Megfordulhat a fejetekben, hogy milyen érzéseket kelt bennem a roppant nagy hasonlóság közte és Nathaniel közt. Nos, vannak pillanatok, amikor csak csodálom alvás, vagy játék közben, és ilyenkor egy-egy szögből tekintve Nathanielt látom magam előtt. Nem könnyű túl lendülni a feltörekvő rossz emlékek kavalkádján, de mindig arra gondolok, hogy Rafael nem tehet semmiről, ő csak egy ártatlan gyermek. Legfőképp pedig, ő nem Nathaniel, és ha rajtam múlik, akkor soha a büdös életben nem lesz olyan.

— Most leteszlek, Garrett, este találkozunk. — köszöntem el, majd bontottam a vonalat.

— Hova mész este anya? — érdeklődött Rafael, miközben még mindig Ares-szal civakodtak.

— Ares, ül! — utasítottam a kutyámat, aki azonnal teljesítette a parancsot. — A kollégáimmal körbe nézünk a városba kicsit, Tara fog rád vigyázni. — mondtam mosolyogva, majd megsimítottam puha orcáját.

— Hozol nekem valamit? — vigyorgott csillogó szemekkel, amire ha akartam volna sem tudnék nemet mondani.

— Valamit találok. — bólintottam és összeborzoltam tejfel szőke hajzuhatagát, amire mindig egy mérges grimasszal reagált.

Elérzékenyített a tudat, hogy már hat éves és napokon belül megkezdi az iskolát. Nem olyan rég volt, hogy ki mondta az első szavát, most pedig már olyan szépen beszél, ami a legtöbb vele egykorúra nem jellemző. Kislány koromban a családomnak nélkülöznie kellett. Nem tartottunk születésnapi zsúrokat; néhány kopott játékom volt, ami rám maradt az előző generációkból; sokszor csak egy szelet cukros kenyér és tej volt a napi étkezésem. Sosem panaszkodtam a helyzetünk miatt, de magamban átkoztam az életünket és irigykedve néztem azokat a gyerekeket, akik mindig csinos és új ruhákat viseltek, valamint a játékaik is trendiek voltak. Istennek hála Rafaelnek nem kell megtapasztalnia, hogy milyen ez az élet, de amikor idősebb lesz meg fogom neki tanítani, hogy sose nézzen alacsonyabb rangúként a szegény sorsúakra, valamint ha teheti segítse őket. Ebből kifolyólag sem privát, vagy elit helyre írattam be, hanem egy egyszerű állami iskolába, ahol a társadalomban élők minden fajtájával találkozhat majd, illetve tanulhat más kultúrákról, és élethelyzetekről.

Mivel pár napja volt egy nagy sikerű fellépésem, a pihenés ideje érkezett el. Az egész napot a fiammal töltöttem, megsétáltattuk Arest, néztünk egy mesét, majd elmentünk bevásárolni az iskolára. Rafael folyamatosan nyafogott, hogy nem akar iskolába menni, most azonban látható izgatottsággal válogatott a füzetek és íróeszközök sokaságában. Tisztában vagyok vele, hogy az állami iskolának hátrányai is vannak egy sztár gyermekére tekintve, de az iskola színvonala és összetartó vezetősége némi megnyugvással szolgál, és hiszek benne, hogy a fiam jó kezekben lesz.

Ahogy leszállt az este elkezdtem készülődni. A többiekkel egy exkluzív tetőtéri étteremben foglaltunk asztalt, és pont a napokban vásároltam egy fekete, csillogós ruhát, ami tökéletesen illett az alkalomhoz. Megszoktam már, hogy a sminkemet és a hajamat mindig mások csinálják, de azért elsajátítottam ezt-azt. Felvettem a kedvenc ékszereimet, valamint a YSL Opyum nevű magassarkúját, amiért szabályosan odavagyok. Kissé megcsúsztam a készülődéssel, de szerencsémre Tara időben érkezett, ezért nem késtem túl sokat.

Tara egyébként Rafael bébiszittere. Középiskolába jár és elég szerény körülmények között élnek, ezért minden dollár óriási segítség számára. Talán kicsit a fiatal önmagamat láttam meg benne, ezért sem haboztam a felvételével. Nagyon jól bánik Rafaellel, szoros kapcsolat alakult ki közöttük az alkalmak során, amikor vigyáznia kellett rá. Tisztelettudó és okos lány, örömmel tölt el, ha segíthetek a céljai megvalósításában.

A sok koncert és turné ellenére az éjszakai életben nem vagyok olyan aktív, mint az sok sztártól megszokott. Pozitív előérzetem volt az estével kapcsolatban, de mint tudjuk az ember tévedhet...