Két nap telt el a Jude-dal lezajlott nagy vitánk óta, de még mindig nem léptünk kapcsolatba egymással. Az egész hétvégét a stúdióban töltöttem, még akkor is, amikor Penelope nem ért rá, mivel a férfi hiánya, akire a legnagyobb szükségem lett volna ismét teljesen felemésztett belülről. Rafael sem volt a közelemben, ami rátett erre a pokoli 48 órára még egy lapáttal. Danielle megkért, hogy hadd töltsön el vele időt, az ötlettől azonban eleinte ódzkodtam. Nagy nehezen beleegyeztem a szombati és vasárnapi távollétébe is, miután láttam, hogy Danielle mennyire gondosan megtervezett mindent és tényleg hátsószándékok nélkül szeretne az unokájával lenni. Persze sokkal bizalmatlanabb voltam Nathaniel levele után, mivel nem sikerült kiderítenem, hogy miként juthatott el a fiamhoz. Ő annyit mondott, hogy az egyik szünet után találta a táskájában, és fogalma sincs róla, hogy ki tehette oda. Az információ után azonnal kapcsolatba léptem az igazgatóval, mivel az mégsem normális, hogy csak úgy bárki hozzáférhet a fiamhoz, egy börtönből küldött levéllel. Szerencsére Mr. Gilbert teljes mértékben megértette az aggodalmamat, és megnyugtatott, hogy mindenféleképpen odafigyel rá, hogy többet ne fordulhasson elő hasonló.

Hétfőre csajos napot terveztünk Edennel, aki kritikusan kétségbeesett a lelki állapotom miatt. Nem sok mindenki tud róla, hogy a mai napig gyógyszerekkel korrigálom a pánik rohamokat, valamint a néha-néha rám törő szorongást, de Eden még a legkisebb részletekkel is tisztában van. Miután Aaron kirúgott a bárból a mi kapcsolatunk teljesen megszakadt, és legnagyobb meglepetésemre Eden is úgy határozott, hogy elhagyja. Rengetegszer mondtam neki, hogy ne tegye ezt, de a makacsságával nehéz — igazából szinte lehetetlen — felvenni a versenyt. Értékeltem az értem tett áldozatát, de mint a legjobb barátnője a szívem szakadt meg, ahogy végignéztem, hogy mennyire szenved. Félretéve a saját büszkeségem és a sértettséget, felkerestem Aaront, és minden erőmet bevetve elértem, hogy újra találkozzanak. Csodával határos módon a tervem sikerrel zárult és kibékültek egymással. Aaronnal azóta sem változott a mi viszonyunk, de talán ez jobb is így, ha pedig idővel megtörne a jég, attól sem zárkóznék el.

A csajos napot egy hosszadalmas kávézás indításával terveztük, ami nekünk abban nyilvánul meg, hogy kikérjük az italainkat, majd a várakozás idejében nekilátunk minden apró részlet kivesézésébe, ami akkor történik az életünkben, majd a kávénk érkeztét követően olyannyira hevesen elmélyedünk a beszélgetésbe, hogy csak a gőzölgő ital kihűlte után jut eszünkbe meginni azt. Ez már egy habitussá vált nálunk, amin egyikünk se igyekszik változtatni. A második pont a jól bevált terápia vásárlás, amit felesleges magyarázni, ugyanis a neve magáért beszél. A számításainkat azonban szinte az utolsó pillanatban keresztbe húzta az öcsém, aki sürgősen találkozni akart. Mivel az elmúlt pár hónapban kissé eltávolodtunk egymástól a munka, a magánélet, a pörgés és miegymás miatt, így örültem, ha csak egy pár percre láthattam őt. Persze az időzítés a lehető legrosszabb volt, de Eden megértette a dolgot és végül átfésülve az egész naptárunkat megegyeztünk a keddben, ami eleinte neki nem lett volna jó.

Mateo Jude-dal ellentétben elvégezte az egyetemet, és főállásban dolgozni kezdett, mint repülőmérnök. Rendkívül büszke voltam rá, amikor elvégezte az iskolát és a kezében tartotta a diplomáját, ami a családunkban legelőször neki adatott meg, azonban nem mondom, hogy nem voltak kétségeim az egyetemi évei alatt. Miután kiderült, hogy Nathaniel által szerzett drogot árul az iskolában egy hajszálon múlt, hogy elveszítsen mindent, amiért addig dolgozott/dolgoztunk, ráadásul a szabadságával is játszott. Örökre hálás leszek Olivernek, aki segített biztos lábakra állítani Mateo megingó helyét az UCLA-en. Az utolsó másfél évben valami csoda folytán száznyolcvan fokos fordulatot vett és tisztességesen nekiállt tanulni. Később kiderült, hogy ez a csoda valójában egy lány, akit Gabriela Sancheznek hívnak, és teljesen magába habarította az öcsémet. Azóta is egy pár alkotnak, és Mateo körülbelül fél éve megkérte a kezét. Végignézni, ahogy az élete sínen halad színtiszta megnyugvást jelentett számomra. A fél életemet azzal töltöttem, hogy Mateónak mindent megteremtsek, és kihozzam belőle azt, amit mindig is tudtam, hogy meg van benne, ezért, amikor mindez megtörtént a világ legboldogabb nővérének éreztem magam. Tudtam, hogy anya is látja az elért sikereinket, és biztos voltam benne, hogy mérhetetlenül büszke ránk, mivel én is az vagyok.

A hirtelen jött találkozó Mateo részéről kicsit nyugtalansággal töltött el, mivel a telefonban határozottan kiemelte, hogy halaszthatatlan, hogy személyesen beszéljünk. Megkértem Yvette-et, hogy készítsen valami gyorsan tálalható harapnivalót, de az öcsém és a jegyese szinte rögtön megérkeztek. Mateo feldúltsága és Gabi kétségbeesettsége láttán már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok, arra azonban képtelen lettem volna rájönni, hogy mi történhetett. Köszöntés után leültünk a nappaliba, de mielőtt helyet foglaltam volna megkínáltam az öcsémet egy pohár whiskyvel, mivel lesült róla, hogy ráfér.

— Mi történt? — kérdeztem, miután egy húzásra leküldte a majdnem félig töltött poharat.

— Tippelj, ki állított be hozzánk ma reggel? — kérdezte, de nem tudtam eldönteni, hogy költőien teszi, vagy tényleg azt várja, hogy válaszoljak is.

— Fogalmam sincs, mondd már! — förmedtem rá türelmetlenül.

— A drágalátos Pablo Cortez.

A név hallatán másodpercek alatt kikerekedtek a szemeim. Nem hallottam az apámról már vagy tizenöt éve, ha nem több, és bármennyire morbidnak hangozhat, de magamban halottnak könyveltem el. Ahogy Mateo kimondta, hogy az apánk felkereste őt boldogság helyett csak haragot éreztem felgyülemleni magamban.

— Mit akart? — kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

— Hogy találkozzunk, te, én és ő. Szerinted normális?

— Egy kicsit sem.

— Szerintem találkoznotok kéne vele. — szólalt fel Gabriela is az érkezésük óta először.

— Szerintem meg nem. — teremtette le Mateo durván. — Az az ember elhagyott minket miután anya meghalt, számomra ő is halott! — mondta dühösen, majd az indulata hevében fel is pattant és fel-alá kezdett járkálni.

— Gabinak talán igaza van, Tato. Te nem vagy kíváncsi, hogy mit mondhat? Nem kell neki megbocsátanunk, vagy úgy tennünk, mintha mi sem történt volna. Csak elmondja, amit akar, és ennyi. — mondtam alapos megfontolást követően.

— Most tényleg? Azt hittem, hogy legalább te mellettem leszel, és megérted, hogy miért nem akarom látni azt a gyáva férget!

Felismertem a dühe mögött a sértett gyermeket is, akinek fájdalmat okoz az egész szituáció. Nem mondom, hogy engem nem kavart fel az egész "Apám visszatért" dolog, de tisztában vagyok vele, hogy Mateóban a kezdetektől fogva mélyebb sebet ejtett a hiánya, mint bennem, így megértettem a túlzott felháborodását.

— Figyelj — álltam fel, majd elé léptem és megfogtam mindkét karját, hogy lefékezzem — Ne úgy fogd fel ezt az egészet, hogy neki teszünk szívességet, azzal ha beleegyezünk a találkába. Tartozik nekünk annyival, hogy elmondja az igazságot. Meg jó lenne az orra alá dörgölni, hogy mennyi mindent értünk el nélküle. — mondtam egy csintalan vigyorral, aminek hatására ő is elmosolyodott.

— Jó, legyen. — adta be a derekát szem forgatva.

— Fantasztikus. — csaptam össze a tenyerem fülig érő mosollyal. — De várjunk — tettem csípőre a kezeim — Hogyan érjük el?

— Gabinak köszönhetően megvan a száma.

— Gondoltam erre az esetre is, és utána mentem miután Mateo rácsapta az ajtót. — mondta a lány egy halvány mosollyal, majd előhúzott a farmere farzsebéből egy cetlit.

Elvettem a kezéből a számot tartalmazó papírt és elkezdtem tárcsázni. Négy csengést követően felhangzott egy igen a vonal másik felében, ekkor egy röpke pillanatra, mintha az addigi összes bátorságom és eltökéltségem kiszállt volna belőlem. Nem bizonytalaníthattam el az öcsémet, ezért megköszörültem a torkom és határozottan szóhoz kezdtem.

— Lucía beszél, a lányod, talán még emlékszel rám. Elfogadjuk a találkozót, holnap után pontban este hétkor, a helyszínt elküldöm üzenetben. — közöltem vele a mondandómat, majd meg sem várva a választ kinyomtam.

— Emlékeztessetek, hogy ne kerüljek a rossz oldaladra. — szólalt fel Gabriela, meghökkenve a komorságomon, mire Mateóval csak felnevettünk.

Őszintén kíváncsi voltam rá, hogy mi mondanivalója lehet az apámnak éppen most, ennyi év elteltével. Úgy szívódott fel, mint a kámfor, aminek szerintem komolyabb indoka van, mint azt gondolnánk. Mindenesetre ezt a találkozót nem úgy tervezem megejteni, mint egy kellemesen eltöltött időt az apámmal, hanem mint Pablo Cortezzel, aki egy idegen számomra.