Öt évvel ezelőtt még csak a gondolattal játszhattam el, hogy vajon milyen lehet méregdrága kaviárt és pezsgőt rendelni egy olyan helyen, mint a Mother of Pearl, ahol minden vendég az átlagnál ezerszer jobban él. Ahogy kiléptem a nyolcadik emeleti étterem területére, a hűvös fuvallat hatására rögvest borsózni kezdett a hátam. Nem volt még szerencsém ellátogatni ebbe az étterembe, ezért jól szemügyre vettem, miközben a lefoglalt asztalunk felé haladtam. A dekoráció magas eleganciát sugallt, viszont maga a tetőtéri elhelyezkedés kellemes hangulatot adott. Ahogy azt már említettem, a jelenlévőkön végigtekintve nem okozott meglepetést, hogy a férfiak zöme szmokingot, vagy elegáns öltözéket visel, a nőké pedig estélyiket és designer különlegességeket.

Az asztalunknál már Jacky és Kyle is helyet foglaltak, ami arra a következtetésre engedett jutni, hogy Garrett az utolsó befutó, ami egyébként nem rá vall. Köszöntöttem a barátaimat, majd leültem Jacky mellé. A pocakja láttán rögvest széles mosoly terült el az arcomon, mire ő is vidáman simogatta meg látványos domborulatát. Akárhányszor meglátom Jackyt, egyből eszembe jut a saját várandóságom. Kettőnk kismama korszaka közel sem hasonlítható egymáshoz, viszont mindig öröm nézni, hogy Jacky csak úgy ragyog a boldogságtól.

Hamarosan megérkezett Garrett is, aki igen zabosnak tűnt, hiába próbálta azt előttünk leplezni. Miután ő is helyet foglalt, mindannyian leadtuk a rendelésünket. Nem vagyok hozzászokva a tengeri ízvilághoz, sőt ami azt illeti szinte sosem ettem hasonló ételeket, de merészen vizsgáltam az étlapot, majd végül úgy döntöttem, hogy belemegyek a láthatatlanba és a szakács specialitását kértem. Kyle garnélarákos rizottót, Garrett és Jacky pedig egy gazdag cézár salátát rendeltek. Garrett vegetáriánus, így amint meggyőződött róla, hogy hús nélküli ételt is kínálnak áldását adta az étterem választásra. Amint a pincér továbbállt egy másik asztalhoz, megkezdtük a fecsegést.

— Minden rendben? — kérdeztem rá egyenesen Garrett-nél, aki a gondolataiba elmélyedve szürcsölgette a pezsgőjét.

— Köztünk vagy? — Kyle legyintgetett a szeme előtt, miután hosszas másodpercek múltán sem felelt.

Garrett ennek hatására összerezzent, mint aki tényleg egy teljesen másik dimenzióban járt volna az imént. Megejtett egy mély sóhajt, ami nála mindig vészjósló jel.

— Szerintem szerelmes vagyok. — közölte komoly tónussal.

Mind a hárman felváltva osztottunk meg döbbent pillantásokat egymás között, mivel egyikünk sem számított erre a válaszra. A meglepettségünket, hamar jó ízű kacaj váltotta fel, mire a barátunk csak a szemét forgatta.

— És ez olyan rossz dolog? — kérdezte Jacky.

— Nekem az! Ti is tudjátok, hogy velem nem történik ilyen. Soha! — kezdett el pánikolni, mint aki valami tragédiát jelentett volna be az imént.

— De megtörtént. — tártam szét a karjaim, a szavaim hatására pedig szabályos terror ült ki az arcára.

— És ki a szerencsés? — kontrázott rá Kyle is, széles vigyorral.

— Zöldfülűnek néztek? — kérdezett fel minket megsértve. — Amint kimondom a nevét mindnyájan rátapadtok, mint a piócák.

— Csak megszeretnénk győződni róla, hogy legalább a megfelelő személybe szerettél bele, ha már megtörtént eme hihetetlen pillanat. — mondta Jacky törődő barátként, de a szarkasztikus stílusát képtelen volt félretenni.

— Lényegtelen. Én nem vagyok olyan, mint ti, nekem nem való egy boldog párkapcsolat, meg gyerekek. — mondta határozottan, de érződött a hangjában, hogy valójában nem akarja, hogy ez igaz legyen.

— A szerelem nem bűn, Garrett. Az a bűn, hogyha csupán azért futamodsz meg, mert azt gondolod, hogy a munkád mindennél fontosabb. — mondtam érzelmesebb hangvételre váltva.

Garrett csak nézett rám, de mielőtt bármit is mondhatott volna a pincér megérkezett az ételeinkkel. Ismerem már a barátomat olyannyira, hogy ha nem is fogadja meg minden esetben a tanácsaimat, attól még mindenféleképpen mélyen elgondolkodik rajtuk.

Az este hátralévő része humorosabb hangulatban telt. Hiába dolgozunk együtt és találkozunk szinte mindennap, ilyen minőségi időt ritkán tölthetünk el egymással. Mint ahogy Garrett is említette, többségünknek már családja van, így az elsődleges prioritás adott. A vacsora végéhez érve mindenki kikérte a rá vonatkozó számlát és induláshoz készültünk. Miközben a táskámban matattam valami után, egy pillanatra felpillantottam és a velem szemben elhelyezkedő bárpult felé néztem, ahol Marco Russo egy bárszéken ült és egyenesen engem bámult. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az igéző tekintetétől, vagy a lehűlt időjárástól rázott ki a hideg. Megtanultam már kizárni az életemből, minden olyan dolgot, ami a Russo családot akár nyomokban is tartalmazza, így felemelt fővel törtem meg az amúgy nyomasztó szemkontaktust, és visszatértem a csodás estém befejezéséhez, mintha mi sem történt volna.

A barátaimmal a kijárat felé sétáltunk, majd mielőtt elhagytuk volna az éttermet, Marco mellettem termett és megragadta a csuklómat, azzal megakadályozva a haladásomban. Nem sokáig tarthatta rajtam a mocskos kezét, ugyanis egy termetes váll közénk furakodott, Marcot ezzel arra kényszerítve, hogy ellépjen tőlem.

— Lám, lám, lám... — tárta szét a karjait gúnyosan. — Atlas a megmentő ismét szolgálatban.

— Jobban tennéd, ha nem rendeznél jelenetet. — figyelmeztette megtartva a higgadtságát.

— Azt hiszed, hogy ez a nevetséges hacuka, meg pár új harci fogás megváltoztatja, hogy ki vagy? Egy utolsó féreg vagy, Atlas és az is maradsz. — ócsárolta egyenesen a szemébe nézve.

Míg Marco arcáról szín tiszta gyűlölet és bosszúvágy volt leolvasható, Atlaséról semmi, de tudtam, hogy belülről felemészti minden egyes szó. Figyelmesen megfogtam a felkarját, aminek hatására a merev testtartása elernyedt.

— Menjünk. — mondtam, mire rám se pillantva bólintott egyet.

Nem gondoltam volna, hogy a temérdeknyi flancos étterem közül, ami LA-ben megtalálható, Marco kibaszott Russonak pont abban kellett whiskyt szürcsölgetni, ahova mi tértünk be. Ismerem a szójárást, hogy kicsi a világ, de hogy ilyen kicsi lenne az azért túlzás.