Az orvosok elmondása szerint Jude szeme már olyan mértékű károsodáson esett át, hogy a sikeres műtét sem segíthetett volna rajta. A bal szemére elvesztette a látását, ezáltal a jobb sem funkciónál száz százalékosan.

      A tehetetlenség nyomása tisztán megmutatkozott Jude arcán, ami engem is teljesen összetört. A felébredését követően alig szólt hozzánk, egyértelmű volt, hogy magában vívódik. Bele sem tudtam gondolni, hogy mit élhetett át és fájt, hogy bármennyire szeretnék, nem tudok segíteni rajta. A műtét utáni harmadik napon engedték haza, ekkor Rafaellel ideiglenesen hozzá költöztünk. Mellette akartam lenni, valamint nagyobb biztonságban éreztem magam a Beverly Hills-i házban a betörés után. Erről Jude-nak nem beszéltem, mivel így is eléggé zaklatott volt az egészsége miatt.

      Egyik este, miután lefektettem Rafaelt, fáradtan vonszoltam be magam a szobánkba, ahol azonban az ágy üresen fogadott. Rémülten kezdtem Jude után kutatni, egy hangos puffanás elhangzása segített a megtalálásában. Villámgyorsan a földszintre rohantam, ahonnan a hang eredt, majd a fürdőben meg is találtam a szerelmemet, ahogy meztelenül, csuromvizesen a márvány padlón ül, a fejét fogva. Sietve lekaptam egy törülközőt az állványról, majd óvatosan mellé guggoltam és betakartam vele.

      — Mit csinálsz itt lent, Jude? — kérdeztem halkan, a szememben könnyek gyűltek.

      — Csak fürdeni akartam. Egyedül. — mormogta az orra alatt, még mindig a földet nézve.

      — Korai még.

      — Ez sosem lesz jobb, Lu. Egy nap teljesen megvakulok. — mondta elkeseredetten.

      — Nézz rám. — mondtam utasító hangnemben, majd az arcához is nyúltam, hogy felemeljem a fejét. — Látsz engem? — meredtem csodaszép íriszébe, még akkor is, ha csak az egyiket láthattam.

      — Látlak.

      — És látni is fogsz. Az orvosok azt mondták, hogy van remény. Mi sem adjuk fel. Nem adhatod fel. — mondtam határozottan.

      — De—

      — Nincs, de! — szakítottam félbe. — Látni fogsz, Jude Hallam Baldwin! — nyomatékosítottam.

      — Szeretlek, Lucía. Mindennél jobban. — suttogta, majd a homlokát az enyémhez érintette.

      — Én is szeretlek, és soha többet nem hagyom el az oldalad.

      — Többet nem is engedném. — húzta a száját egy gyenge mosolyra, ami akkor nekem mindennél többet jelentett.

      Az érzelmes pillanat után felsegítettem, majd együtt az emeletre mentünk és lefeküdtünk aludni.

      Tudtam, hogy Jude lelkileg nagyon mélyre zuhant, ahonnan egyedül képtelen lenne kimászni. Minden erőmmel azon voltam, hogy bíztassam és ne engedjem, hogy feladja a harcot, de emellett ott volt még a mi ügyünk is. A rendőrök elvégezték a dolgukat, és megerősítették a gyanúnkat, miszerint Marco volt a betörő. A seb, amit Ares ejtett a lábán vitathatatlan bizonyítékként szolgált, valamint egy rejtett kamera — aminek a létezéséről még magam sem tudtam — felvette a behatolás pillanatát, amin tisztán látszik, hogy ő az elkövető. A győzelmünk a bizonyítékoknak köszönhetően már az első perctől fogva kétségtelen volt, de örömmel hallgattam végig, ahogy Marco Russót két év letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Egyedül Danielle-t sajnáltam, akinek a szíve ismét darabokra tört az ítélet kimondását követően. Paolo már meg sem jelent a tárgyaláson, bizonyára mélységesen csalódott a drágalátos örököseiben. Néha azt kívánom, hogy bárcsak ő is elkövetne ellenem valamit, hogy rácsok mögé juttathassam, és végre leszámoljak az összes átkozott Russóval.

      Három héttel később kezdett minden visszaállni a megszokott kerékvágásba. Jude hangulata és hozzáállása rengeteget javult, valamint az orvosok is bíztató lehetőségekkel szolgáltak a felépülésével kapcsolatban. Angela nagyon sok időt töltött nálunk, amit nem bántam. Már az elején megegyeztünk, hogy Jude érdekében félretesszük az ellenszenvünket és együttműködünk. Az első pár napban szigorúan ehhez tartottuk magunkat, majd ahogy egyre több programon vettünk részt együtt, valami megváltozott az egymáshoz való viszonyulásunkban. Sokkal felszabadultabban éltem meg a társaságát, valamint rajta is ezt vettem észre, és végre azt éreztem, hogy elfogad és egyenrangúként tekint rám.

      Mivel az utóbbi időben kissé elhanyagoltam a karrieremet sok bepótolnivalóm akadt. Megjelent Penelope-val a közös dalunk, ami kijelenthetjük, hogy már az első napokban berobbant a toplisták élére. Nagyon örültem neki, hogy a kevert műfaj ennyire tetszett a hallgatóságnak, és Pennel mindketten úgy gondoljuk, hogy a jövőben még sok közös projekt áll előttünk. A média felkapta a Jude-dal történteket is, de sikerült elkerülnünk a szereplést. Az alapítványom a legutolsó interjúmnak köszönhetően rengeteg új adományozóval bővült. Boldogsággal tölt el, hogy ennyi embert el tudtam érni, és hiszem, hogy van még jóság a világban. Ezek a gyerekek megérdemlik az esélyt arra, hogy a segítőjükhöz hasonlóan bebizonyítsák ezt.

      Egyik reggel a többiekkel Kyle irodájában összeültünk megbeszélni a turném részleteit. Jude állapota miatt meg sem fordult a fejemben a turné gondolata, de vele együtt Garrett és Kyle is arra ösztönöztek, hogy ideje lenne nekilátni a megszervezésnek, végül pedig a töretlen noszogatásukra beadtam a derekam. Jackie csak Kyle laptopjának képernyőjén keresztül tudott megjelenni, mivel bármelyik nap beindulhat a szülés, így egyikünk se ragaszkodott hozzá, hogy berángassuk az irodába.

      Épphogy hozzákezdtünk volna az ötleteléshez, amikor az asztalra kitett telefonom sorban hármat pittyent. Alapesetben figyelmen kívül hagynám, de akkor egy belső hang arra ösztönzött, hogy vessek egy pillantást a képernyőre.
A legutóbbi beszélgetésünknél elmentettem az apám számát, ezért az ő nevét olvastam le, mint az üzenet küldője. Elképzelésem sem volt, hogy mit akar, mivel az éttermi találkozásunk óta semmit nem hallottam felőle. Könnyelműen elkönyveltem magamban, hogy eddig tartott a lelkesedése és ugyanaz a gyáva férfi maradt, aki gyerekkorunkban hátat fordított nekünk, ezért nem is pörögtem túl rajta, hogy vajon drága apuci miért nem keres.

      — Baj van? — kérdezte Kyle, felfigyelve az elkalandozásomra.

      — Csak az apám írt. Majd később megnézem. — mondtam, majd lenémítottam a telefonomat.

      Nagyjából másfél órán keresztül beszéltük át a szempontokat, amelyek fontosak lehetnek a megszervezéshez. Az utolsó tíz percben már éreztem, hogy kisül az agyam és ezt a többieken is észrevettem, ezért rövidesen berekesztettük az összeülést. Nem hagyott nyugodni az apám üzenete, bármennyire nem akartam gondolni rá, ezért már hazafelé úton a kocsiban elolvastam. Azt írta, hogy mindenféleképpen találkozni szeretne velem, mert fontos mondandója van, ami nem telefon téma. El is küldött egy helyszínt, amit azonnal lecsekkoltam. A térkép egy kikötő mólóját dobta be, ami nagyon gyanúsnak tűnt, és azonnal rossz érzés töltött el. Amint hazaértem felhívtam Atlast, hogy kikérjem a véleményét, az idő azonban szorított. Egy részem el akart menni, a másik részem azonban tiltakozott ellene. Atlas azt javasolta, hogy menjünk el együtt, de ő kocsiban marad és csak a jelzésemre fedi fel magát. Kétségtelenül nagyobb biztonságban érezném magam, tudván, hogy Atlas a közelben van, így arra a döntésre jutottam, hogy elmegyek a találkozóra.

      Este hét óra előtt álltunk nyolc perccel. Már elhagytuk Beverly Hills-t, és ahogy közeledtünk az úti célhoz a csomó a gyomromban egyre csak feszült és feszült. A gondolat, hogy a saját apámtól tartok abszurd volt, de annak ismeretében, hogy köze van a Russókhoz, képtelen vagyok más szemmel nézni rá.

      — Csak ezt a gombot kell megnyomd, semmi mást. — mondta Atlas miután leparkoltunk egy elfedett részen, majd a kezembe adott egy készüléket és rá is mutatott a szóban forgó gombra.

      — Talán túlreagáljuk. — csóváltam a fejem.

      — Sosem lehetünk elég biztosak.

      — Köszönöm. Hogy eljöttél és nem szóltál senkinek. — fordultam felé egy halvány mosollyal.

      — Tudod, hogy a te biztonságod az első számú prioritásom. — mondta túlzott szakmaisággal. — Meg hát erre vannak a barátok. — fűzte hozzá, majd ő is elmosolyodott.

      Megújult határozottsággal szálltam ki az autóból és indultam meg a móló felé. Csupán pár hajó állt bent távolabb a kikötőben, azonban egy lélek sem járt arrafelé. A hűvös esti szellő sokkal intenzívebben fújt a víz közelében, aminek hatására libabőr futott át a testem minden pontján. Talán nem csak az idő volt a ludas, de erre nem akartam gondolni.

      A mólóhoz érve megpillantottam a végén egy alakot ácsorogni. A közvilágítás fénye pont ráesett, de nem tudtam kivenni a személyből semmit. Sötét ruhát viselt, a fején kapucni, és a víz felé fordult. Óvakodva lépkedtem közelebb hozzá, de mire ott álltam mögötte három méterrel kiszállt belőlem minden bátorság.

      — Apa? — szólítottam bizonytalan hangon, mire elsőre nem reagált.

      Már azon voltam, hogy sarkon fordulok, és amilyen gyorsan csak lehet elfutok onnan, de elkezdett megfordulni, majd amikor már szembe kerültünk egymással levette a kapucnit.

      Nem akartam hinni a szemeimnek. Az ember, aki előttem állt nem az apám volt. Azt hittem, hogy az addigi bizalmatlan érzésem normális volt, de amint szembetaláltam magam vele a rettegés minden fortélya átvette felettem az irányítást.

      Régóta nem féltem annyira. Nathaniel óta.