Későre járt már, ezért könnyedén elbóbiskoltam a váróteremben. Legközelebb a telefonom csörgésére keltem fel, és fájó szívvel tudatosultam róla, hogy Jude-ról még mindig semmi hír. Az óriási kórház, ami általában emberek tömkelegétől zsúfolt, most szinte teljesen üres volt, ami méginkább rám nyomta a feszültség bélyegét. Lelkileg és fizikálisan is fáradtan vettem elő a megállás nélkül csörgő telefont, amelynek kijelzőjén Atlas neve szerepelt. A csókunk óta nem beszéltünk egymással, minden lehetséges módon kerültük a kontaktot, ő még szabadságot is kivett, amivel nem értettem egyet, de nem akartam firtatni a dolgot, ezért meglepett, hogy olyan kései órában hív.

— Igen?

— Hol vagy?! — harsant fel zaklatottan a vonal másik oldalán.

— Kórházban, Jude-nak balesete volt. — feleltem. — Baj van? — egyenesedtem fel a székben.

— Valaki betört hozzátok, Lucía! — mondta, mire olyan érzés fogott el, mintha a mellkasomra dobtak volna egy nehéz súlyt.

— Rafael? Rafael jól van?! — kérdeztem sokkos állapotban, bizakodva, hogy a fiamnak nem esett semmi baja, különben azt nem élném túl.

— A szobájában van, alszik. Bárki is tört be a nappalinál tovább nem jutott Aresnak köszönhetően. — mondta Atlas, a szavai hallatán pedig azonnal megkönnyebbültem.

— Kérlek ne menj sehova, hamarosan otthon vagyok!

A hallottak után rögtön kiment az álom a szememből, és olyan sebességgel kezdtem el összeszedelődzködni, amivel még magamat is megleptem. Angela és Oliver is fültanúi voltak a zaklatott telefonbeszélgetésemnek, mindketten Rafael után érdeklődtek. Nem akartam rájuk zúdítani még egy okot, amiért aggódhatnak, ezért azt mondtam, hogy minden rendben van, és megkértem őket, hogy azonnal értesítsenek, ha bármit megtudnak Jude állapotáról. Türelmetlenül vártam az Uberemet, majd amikor végre hazaértem Atlasra találtam, ahogy éppen a nyitott ajtót elemezte. Amikor észlelte az érkezésem, szinte azonnal megfeledkezett az ajtóról és megindult az irányomba, majd váratlanul szoros öleléssel vont magához.

— Hála Istennek, hogy jól vagy... — mormogta az orra alatt, mintha nem is akarta volna, hogy meghalljam.

— Rafael alszik még? — kérdeztem, mire bólintott egyet, majd jelezte, hogy menjünk be.

Befelé menet magam is rápillantottam az ajtóra, de semmi betörésre utaló nyomot nem láttam. Mielőtt belevágtam volna Atlasszal az összefüggés elméletek gyártásába, meg akartam győződni róla, hogy Rafael tényleg nem érzékelt semmit a történtekből és békésen alszik. Óvatosan benyitottam a szobájába, majd az ágya mellé léptem és egy puszit adtam a homlokára. Ahogy az édes kis arcát néztem belegondoltam, hogy mi lett volna ha, de még sírás előtt elhessegettem a baljós gondolatokat és lopakodva elhagytam a szobát. Visszatérve a nappaliba a feldúltan járkáló Atlas fogadott, telefont tartva a füléhez. Beszélt még pár szót, majd letette és rám fordította a figyelmét.

— Szerintem mindketten egyetértünk afelől, hogy ki lehetett az. — mondtam, közben a düh fokozatosan nőtt bennem.

— Igen. — bólogatott. — Hívtam már a rendőrséget, hogy nyomokhoz juthassunk, de egyértelmű, hogy a tettes megsérült. — jegyezte meg, majd a kijelentését alátámasztó vérfoltokra mutatott a padló több részén is.

— Ares? — ráncoltam a szemöldököm, mire a kutyám szinte azonnal előbújt a kanapé takarásából.

— Arra gondolok, hogy megharaphatta a betörőt.

A kutyám mindig bebizonyítja, hogy mennyire intelligens és megbízható, de ezúttal akár a fiam élete is múlhatott rajta, amiért extrán büszke vagyok rá. Odaintettem magamhoz, hogy megszeretgessem, ekkor tűnt fel, hogy az egyik lábára nehezen tud ráállni.

— Ó, drága kiskutyám. — mondtam, miközben a rossz lábát vizsgálgattam. Fájdalmában nyüszített párat, ami hallatán megszakadt a szívem.

— Ne aggódj, el fogják látni. — nyugtatott Atlas, majd ő is megsimogatta a daliás Arest.

— De nem értem — gondolkodtam el — száz szálékig biztos vagyok benne, hogy bekapcsoltam a riasztót, akkor miért nem jelzett?

— Erre próbáltam rájönni magam is, mivel még mindig aktív. Bárki is jött be azon az ajtón, olyan technikát használt, ami még a legjobb rendszernek sem volt gyanús.

— Nem hiszem, hogy Marco ennyire okos lenne. — mondtam, konkrétan megnevezve az általam gondolt betörőt.

— A rendőrség pontot tesz az ügy végére.

— Te mit csináltál itt egyébként? — váltottam témát. Atlas egy pillanatra elnémult, mielőtt választ adott volna.

— Beláttam, hogy gyerekes, amit csinálok. Nem futhatok el a kötelességem elől csak azért, mert érzéseim vannak irántad. Itt az élő példa rá, és gyűlölöm is magam, amiért nem voltam itt.

A vallomása nem ért meglepetésként, de valahogy mégis furcsa volt a szájából hallani, hogy hogyan érez. Annyi gondolat cikázott a fejemben, képtelen voltam bármit is reagálni, csupán csak bólogattam, majd lesütöttem a tekintetemet.

— Apropó, mi történt Jude-dal?

— Megütötték a már érzékeny szemét és elájult. Az is lehet, hogy megvakul. — mondtam ki nehezen.

— Erős srác, helyre jön. — húzta a szája szélét egy halovány mosolyra.

— Remélem. — sóhajtottam.

A rendőrök nagyjából három órakor érkeztek ki, a helyszínelés pedig egy jó fél órába telt, úgyhogy a távozásukat követően le sem feküdtem már. Megkérdezték, hogy van-e olyan személy, akire gyanakodok, hogy a betörést elkövethette, én pedig gondolkodás nélkül rávágtam Marco Russo nevét. Bíztam benne, hogy komolyan veszik a helyzet súlyosságát és tényleg kimennek a Russókhoz, aztán egyszer és mindenkorra megszabadulhatok mindkét testvértől.

Atlasszal megbeszéltük, hogy felesleges lenne eltitkolni a dolgot Rafael elől, így amint felkelt finoman szembesítettem a történtekkel. Láttam az arcán, hogy kicsit megrémült, de biztosítottam róla, hogy nem fog többet előfordulni hasonló eset, és elkapják az elkövetőt. Okos fiú, de mégiscsak egy gyerek, ezért igyekszem nagyon odafigyelni rá, hogy nehogy traumatikusan élje meg ezt az egészet.

Mivel Jude szüleitől a távozásom óta nem kaptam hírt, magam kerestem fel őket. Olivert tárcsáztam, aki először nem vette fel a telefont, majdcsak második próbálkozásra. Látatlanba is meg tudtam állapítani a hangja alapján, hogy zaklatott, ezért azonnal rossz előérzetem támadt, amikor azt mondta, hogy inkább menjek vissza a kórházba, ha ráérek. Természetesen úgy tettem, ahogy javasolta, ezúttal Atlas és Rafael is velem tartottak, ám a fiamat inkább nem akartam bevinni magammal, hiszen még én sem tudtam, hogy mire számítsak, és nem akartam még egy sokkoló helyzetnek kitenni. A recepción informáltak, hogy melyik kórteremben találom meg Jude-ot, némi eligazítás után pedig már az ötszáznégyes szoba ajtaja előtt álltam. Enyhén remegő kézzel kopogtam be az ajtón, majd jelzést követően beléptem rajta.

Napok teltek el úgy, hogy nem láttam őt, ezért a szívem szakadt meg viszontlátni magatehetetlenül egy kórházi ágyon. Deja vú érzés fogott el, de a fájdalom ezúttal sokkal intenzívebb volt. A bal szemét vastag fehér kötés borította, és csak remélni mertem, hogy az alatt a szeme épen maradt, de sajnos nem így történt...