Harminc. Hosszú ideje elmélkedek azon, hogy milyen érzés betölteni eme kerek számot. Annyi mindent megéltem már harminc év leforgása alatt, de mégis úgy érzem, hogy a nagyja még hátra van. Nem vesztettem el a varázsom, sőt, ami azt illeti pont most találtam magamra. Mindenki olyannyira ódzkodik ettől a számtól, pedig sokkal több mindent tartalmaz, mint csupán a fiatalság lejártát. Én bölcsebbnek, érettebbnek, megfontoltabbnak tartom magamat, de mégsem gondolom, hogy emiatt a fiatalságom elillant volna. Igenis fiatal vagyok, és ameddig a bennem égő tűz lángol az is maradok.

      Nem gondoltam volna, hogy a születésnapom reggelén egy álmatlan éjszaka miatt kikelni sem lesz erőm az ágyból, ez azonban megtörtént. A gondolataim csak azon az átkozott levélen jártak, ami az éjjeli szekrényemen pihent, összegyűrt, megtépázott állapotban. Képtelen voltam eldönteni, hogy Nathaniel még a rácsok mögül is csak az idegeimre akar menni, vagy valóban sántikál valamiben. Nem jöhet ki a börtönből. Jogerősen hét év szabadságvesztésre ítélték, nincs az a végzés, amivel öt év után kijöhetne. Próbáltam a reális tényekre támaszkodni, és nem hagyni, hogy a túlgondolás megölje a kedvemet, főleg nem a születésnapomon.

      Éppen kikecmeregni készültem az ágyból, hogy egy kis életet leheljek magamba és a lehető legjobb formámat hozzam ki az adott állapotomból, amikor finom kopogásra kaptam az ajtóm irányába a fejemet. A jelzésemet követően Jude lépett be a szobába, a kezében egy tálcát tartva, amin mindenféle finomság volt látható egzotikus gyümölcsöktől kezdve a palacsinta halmokig. A színtiszta mosoly az arcán engem is hamar jobb kedvre derített. Mielőtt azt hittem volna, hogy az ágyba reggelinél nem lehetne több, Jude mögött kirajzolódott egy, aztán még egy alak, a szobám pedig hamar megtelt mindenkivel, aki számomra kedves. Rafael Aresszal az oldalán szegődött Jude mellé, Atlas és Yvette pedig szerényen meghúzódtak az ajtó közelében, legvégül pedig Tara lépett be a szobába. Márcsak a látványuk is elég volt ahhoz, hogy elérzékenyüljek, de amikor elkezdték énekelni a Boldog születésnapot!-ot rögvest elpityeredtem.

      — Boldog születésnapot, a világ legjobb anyukájának! — Rafael ugrott az ágyra, hogy megszeretgessen, miután a dal végéhez értek.

      Mivel Ares szinte mindenben utánozza és követi a fiamat, úgy gondolta, hogy ő is kifejezi az irántam érzett szeretetét és nagy lendülettel felugrott az ágyra, majd az arcomat kezdte nyalogatni. Mindenki nevetni kezdett, velük együtt én is, de kénytelen voltam leállítani a kutyámat, mivel sok esetben nem ismer határokat. A köszöntéseket Jude zárta, aki elém helyezte a tálcát, majd bemászott mellénk az ágyba. Valószínüleg a megbeszéltek szerint a többiek kimentek, így alkalmunk volt egy kis családi pillanatot is kiélvezni.

      Miután megreggeliztünk — aminek szinte a feléből Ares részesült Rafael által — a fiam átment a saját szobájába játszani. Általában, alig lehet hatni rá, hogy elmenjen a szobájába, ezért biztos voltam benne, hogy Jude valami nagyra készül és mindent gondosan előre megszervezett.

      Gyengéden csókolózva tértünk be a fürdőbe, majd a mosdószekrénynek ütközve Jude egy hirtelen, de finom mozdulattal a tükör felé fordított. Egymás tükörképét figyelemmel tartva Jude finom csókokat kezdett lehelni a nyakamra, amitől azonnal kirázott a hideg. Csupán egy szatén hálóinget viseltem, aminek a pántjait óvatosan tolta félre, ennek következtében az apró anyag hamar a földre hullt, felfedve a meztelen testemet. Jude a tükörben mért végig, majd vággyal a tekintetében megragadta a derekam és erősen magához szorított. Nadrágon keresztül is éreztem dudorodó férfiasságát, minek hatására engem is bizsergő érzés töltött el a lábaim között.

      — Ezt mikor csináltattad? — törte meg a forró pillanatot, döbbenten végigsimítva ujjbegyét a hegem felett található tetováláson.

      A gondolataim azonnal visszaszöktek az estére Kyle jachtján, amikor Atlas észlelte a hegemet. Sokáig rejtegetni próbáltam, talán még Jude sem vette észre, legalábbis nem ejtettünk róla szót korábban, de rájöttem, hogy ám elrejthetem mások elől, én sosem felejthetem el, és mindennap viselnem kell. Ekkor határoztam el azt, hogy készíttetek egy tetoválást a heg mellé, hogy emlékeztessem magamat: I survived.

      — Nem rég. — feleltem, majd felé fordultam. — Tetszik? — kérdeztem hivalkodó tónussal, közben a nadrágja övrészével játszottam.

      — Nőies, illik hozzád. — suttogta az ajkaimra, majd újra megcsókolt.

      Ezúttal megszakítások nélkül léptünk be a zuhanykabinba, és egyszerre éltem meg életem legjobb reggeli és születésnapi szexét. Jude-dal a szeretkezés maga az álom. Csupán pár férfival kerültem intim kapcsolatba, ebből a legtöbb Jude-dal és Nathanielel történt, így akarva vagy akaratlanul is összehasonlítom őket néhány szempontból. A Nathanielel való aktusaimra a túlfűtött szenvedély és durvaság volt jellemző, Jude pedig megmutatta, hogy mekkora hatással tud lenni az emberre a gyengédség. Az elnyújtott simítások, a lassú, de erőteljes lökések, az érzelmes csókok sokkal mélyebb vágyakozásra késztetnek minden alkalommal.

      Az intim zuhany után Jude türelmesen kivárta azt a röpke fél órát, amit a reggeli készülődéssel töltök, majd legyűrhetetlen izgalommal állt elém, amikor végeztem.

      — Van egy meglepetésem számodra — mondta, majd előhúzott egy fekete szemfedőt a farzsebéből.

      — Nem volt elég a forró zuhany? — kérdeztem pajzán mosollyal, mire ő is szélesebbre húzta a száját, de végül megcsóválta a fejét.

      — Túl piszkos a fantáziád, kedvesem. Elviszlek valahova.

      — Jude, tudod, hogy nem rajongok a meglepetésekért. — fejeztem ki az aggályaimat lebiggyesztett ajakkal, mire a szerelmem megnyugtatóan homlokon puszilt.

      — Hidd el, ez tetszeni fog. Mikor okoztam én neked csalódást? — kérdezte felvont szemöldökkel, bár mindketten tudtuk, hogy a válasz soha.

      Miután Jude bekötötte a szememet teljes biztonságérzettel hagytam, hogy vezesse minden lépésemet. A háttérzajokból kikövetkeztetve nagyjából végig tisztában voltam a környezetünkkel, bár azért kissé már kezdtem hiányolni a szemem világát. Nagyjából 20 percet utazhattunk, majd a város nyüzsgő részéről betértünk egy sokkal csendesebb helyre. Mikor Jude megállt én is hasonlóan tettem, majd a hátam mögé lépett és kioldotta a kötést, ekkor pedig feltárult előttem egy komplett fotózási stáb, minden profi eszközzel felszerelve, amit csak el lehet képzelni. Döbbenten fordultam Jude felé, aki eleinte csak némán bízatott, hogy menjek közelebb.

      — Mi ez az egész? — kérdeztem már tűkön ülve a kíváncsiságtól.

      — Olyan sokat áradoztál egy címlapfotózásról, gondoltam mikor lenne a legjobb alkalom elintézni egyet, ha nem a születésnapodon?

      A szemeim azonnal kikerekedtek, egy pillanatra el se akartam hinni, hogy igazat beszél. Valóban rengeteget álmodoztam róla, hogy egyszer egy világhírű magazin címlapján szerepelhetek, de sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen korán megvalósulhatna. Örömömben sírni tudtam volna, akár egy kislány, de megpillantva a csapatomat nem lett volna előnyös könnyes szemekkel beülni a sminkesszékbe.

      Miután Jude bemutatott pár számomra ismeretlen embernek, megkezdtük a munkálatokat. Ismét egy óriási meglepetésben részesültem, ugyanis a Vogue magazin őszi kiadásához készítettünk fotókat, amit hatalmas megtiszteltetésként éltem meg. Az egész folyamat szürreális volt, de nagyon élveztem. Rengeteg portré készült rólam, amelyek szabályosan levettek a lábaimról, de a Jude-dal közösen lőtt fényképeink is tökéletesen ábrázolták a kötelékünket és a szerelmünket.

      A röpke másfél óra alatt, ami a fotózással telt elfelejtettem minden rossz gondolatot, ami alapjáraton kezdett eluralkodni az elmémbe. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez az én napom, és körül vagyok véve azokkal az emberekkel, akik a világot jelentik számomra. Sikeres vagyok, meg van mindenem, amire csak vágyhatok, egy pillanatnyi rossz érzést sem engedhetek meg magamnak. Az esti vacsoránál is csak ez lebegett a szemem előtt. Végig tekintettem az ott lévőkön, és a derült arcaik meghozták a belső békémet. Rafael, Jude, Mateo, Eden, Kyle, Jacky, Garrett, Atlas, Tara, ők mind miattam voltak ott, engem ünnepeltek, az én boldogságomat tűzték ki fő szempontnak azon az estén. Hogy lehet mégis, hogy mindezek ellenére egy belső hang csak azt kántálta, hogy valami borzasztó fog történni, amit egyszerűen képtelenség elkerülni? Miért van az, hogy a felhőtlen boldogságomnak az élet mindenféleképpen gátat akar szabni?