Oszaka, Japán, 22:50

Minatozaki Sana

Szinte pislogás nélkül szuggeráltam a monitort, már órák óta. Momo több mint egy hete teljesen felszívódott és fogalmam sincs, mi történhetett vele. Ez az egész az Én hibám! Ha valami rossz történt, akkor az Én tervemben volt valami hiba. Valamire biztosan nem figyeltem oda. Mióta eltűnt, arra próbálok rájönni, mi lehetett az és mi történt a barátnőmmel.

A szoba ajtaja lassan kinyílt, ezzel megzavarva annak nyugalmát. Azuma lépett be rajta óvatosan, egy újabb bögre kávéval, nekem.

A szemei alatt fekete karikák húzódtak, jelezve: Ő is álmatlanságtól szenved. A táskák felett ott ült a szemében a kétségbeesés.

Odalépett az asztalom mellé és letette az italt, az ott sorakozó üres bögre-gyűjtemény mellé. Aggodalmasan nézett rám, őszülő hajába túrva.

– Sana, mikor aludtál utoljára? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom – motyogtam magam elé. – De nem tudok úgy aludni, hogy nem tudom, mi van vele.

– És legalább ettél valamit? – nézett rám reménykedőn.

– Nincs étvágyam – mondtam szűkszavúan.

– Sana, ez így nem mehet tovább! – rázta a fejét. – Még a végén valami komolyabb bajod is lesz!

– Nem hiszem, hogy jelenleg ez lenne a legfontosabb. – A szavai feldühítettek. Miért velem törődik, amikor a saját lányáról azt se tudja él-e még?

– De Sana, ez azért elég fontos – jelentette ki teljesen nyugodtan.

– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – hitetlenkedtem. – Lehet, hogy Momo már nem is él, Te pedig azzal vagy elfoglalva, hogy mi van velem?

– Biztos vagyok benne, hogy él – hunyta le a szemét. – Érzem. Momo erős. Nem úgy, mint Én. Nekem szükségem van rád, Sana. Ne hidd, hogy te nem lennél épp olyan fontos nekem. Hiszen olyan vagy nekem, mint a saját lányom. Ha veled is történik valami, akkor esélyem sem lesz megtalálni Momo-t. Most erősnek kell lennem, de egyedül nem megy.

– Rendben – bólintottam. – Akkor találjunk ki, hogyan találjuk meg.

Azuma odahúzott egy mellém egy széket valamelyik másik számítógép mellől.

– Szóval, mit tudunk? –érdeklődött.

– Nem sokat – ingattam a fejem lemondóan. – Beletelt pár napba, de sikerült feltörnöm egy kamerarendszert a Kim rezidencián. Eleinte azt hittem, hogy ez minden kamerát mutat, de Yongjun ravaszabb ennél. A házban több kamerarendszer van. becsléseim szerint legalább négy-öt. Sok időt fog igénybe venni, hogy mindegyikhez hozzá tudjak férni. –Azuma csak bólogatva hallgatott, bár szerintem nem teljesen értette, amiről beszélek. Maffiavezér létére kissé visszamaradott volt mindig is.

– És ha jól gondolom, Momo-nak nyoma sincs a felvételeken – vakargatta az állát.

– Eddig nem tűnt fel egyiken sem – ráztam a fejem. – Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi esélyünk. Csak adj még egy kis időt, kérlek.

– Természetes – bólintott. – De nem bánnám, ha minél hamarabb végeznél.

– Igyekszem, hidd el – kezdtem a billentyűzet gyors nyomkodásába. – Egyelőre azt írja, folyamatban. – dőltem hátra. – Most reménykedünk.

A férfi hozzám hasonlóan hátradőlt és immáron ketten figyeltük a gépet szó nélkül. Talán másfél órát tölthettünk így. Szó nélkül figyelve. A fáradtság mázsás súlyként nehezedett rám, a szemem pedig lassan lecsukódott.

Azuma hangja rántott vissza a tech-szobába, ahogy szólongatott és egy kis panelre mutogatott a kijelzőn.

– Sana, ezzel történt valami! – nézett rám kezét még mindig a monitornál tartva. – Nem nyúltam hozzá! Egyszer csak zölden kezdett villogni kezdett!

– Azu, oda van írva, hogy: „a kapcsolat felvétele sikeres" – néztem a férfire szem forgatva.

– Oh – lepődött meg.

– Nézd csak! – hajoltam közelebb a kis képhez. – Te is látod?

– Mit? – értetlenkedett. Megragadtam a vállát és közelebb húztam Őt is a képernyőhöz, hogy lássa a kis panelt, a sok másik között.

– Azuma, az ott mozgás – suttogtam.

– Egy lakott házban szokott lenni mozgás – jegyezte meg szarkasztikusan.

Óvatosan meglöktem a vállát. – Inkább figyelj!

A kamera egy hosszú folyosót vett. Ahol valaki egyértelműen közeledett, de túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen, ki. Vagyis inkább kik.

Mikor az alakok közelebb értek, felfedezhető volt, hogy többen is vannak. Egészen pontosan hárman.

Amikor pedig közvetlenül a kamera alá értek, nem hittem a szememnek.

Azumára néztem, megbizonyosodva, hogy Ő is látta-e.

– Momo? – suttogta.

Ki feledkezett meg totálisan arról, hogy ki kéne raknia ezt a részt? Természetesen én!

Remélem tetszett nektek, jövő héten "találkozunk" megint, addig is legyetek jók!

2020. 09. 10.

Yujin

A hibákért elnézést!