Szöul, Dél-Korea, 11:33

Hirai Momo

A Dahyunnal való beszélgetésemet követően még inkább nem tudtam aludni. Egyre több gondolat kergette egymást a fejemben, de végül a fáradtságom győzött, így szundítottam egy pár órát.

Igazából az a gondolat, hogy talán sikerül kialudnom magam, túl szép volt, hogy igaz legyen. Szóval az ajtó kivágódására és azzal párhuzamosan kiabálásra keltem. Még a kakaskukorékolás is jobb lett volna.

– Jó reggelt! Visszajöttem! Tudom, hogy nem jöttem tegnap és annyira sajnálom, feladatom volt. Nem szóltam neked, annyira sajnálom! – Jeongyeon odarohant hozzám és levágta magát mellém a paplankupacra. A kezében lévő zacskót, amit csak akkor vettem észre, ledobta mellém.

Nem tudtam, hogy örüljek neki, amiért nem ölette meg magát, vagy öljem meg ott helyben, amiért felkeltett.

– Hol voltál? – néztem rá dühösen.

– Mondom, hogy feladatom volt. – forgatta meg a szemét. – Valaki csak nem aggódott értem? – lökte meg a vállam.

– Idegesítő vagy, Jeongyeon – fogtam a fejem –, de mondjuk úgy, hogy érdekelt, miért szívódtál fel.

– Szóval aggódtál értem – vigyorgott.

– Egyszer biztosan kinyírlak – morogtam.

– Igazán kedves tőled – nevette el magát.

– Váltsunk témát. Milyen feladatod volt? – érdeklődtem.

– Milyen kis aranyos, ahogy terelsz – kuncogott. – Amúgy meg semmi különös. Csak egy szállítmányt kellett átvennem. Késő este meg már nem akartalak zavarni.

– Ja, oké – válaszoltam egy ásítás kíséretében.

– Fáradtnak tűnsz, nem aludtál eleget? – kérdezte aggodalmasan.

– Hát nem – ráztam a fejem. – De szerintem te se nagyon tudnál aludni, ha valakiért aggódnod kéne, Kim Yongjun felajánlaná neked, hogy lépj be a szervezetébe és a lánya Kim Dahyun alkut ajánlana neked, hogy dolgozz vele az apja háta mögött.

– Most vallottad be, hogy aggódtál értem – jelentette ki tök nyugodtan.

Megcsaptam a karját. – Nem beszélek veled többet! –ehhez hűen pedig elfordítottam a fejemet.

– És még Én vagyok az idegesítő – ciccegett.

– Én jelenleg nem idegesítő vagyok, hanem gyerekes – Mondtam még mindig elfordulva.

– Azt mondtad, hogy nem beszélsz velem. – Próbálta visszatartani a nevetést, de nagyon nehezen ment neki.

– Nem is – válaszoltam. Jeongyeon eddig bírta. Kitört belőle a nevetés, Én pedig ismételtem rácsaptam egy nagyot a karjára. Végül összeszedte magát egy kicsit.

– Na, elég a durciból – parancsolt rám.

– Talán – adtam meg magam.

– Oké, akkor térjünk vissza a lényegre. Ez mind tegnap történt? – Húzta fel a szemöldökét. Erre csak bólintottam. Lenyűgözött arcot vágott.

– Várj csak! – gondolkodott el – Mit csinált Dahyun?

– Alkut ajánlott – ismételtem meg önmagam – Meg akar szökni, de egyedül nem tudna, és ha segítek neki, akkor nem árulja el az apjának, hogy ki vagyok igazából. És Én is eltűnhetek innen.

– Nem úgy volt, hogy csak Én tudom, hogy ki vagy igazából? – Jeongyeon egy igen csak értetlenül nézett rám.

Sóhajtottam egy nagyot. – Nem olyan buta, mint amilyennek tűnik.

– Először is: szerencsétlen vagy – „dicsért meg" – Másodszor pedig: ez még tőled kis kedves volt vele szemben.

– Most mire gondolsz? – vontam fel a szemöldökömet.

– Ja, te nem hallod magad róla beszélni – csapta magát fejbe.

– Hogy beszélni? – értetlenkedtem. – Mi bajod van neked?

Jeongyeon csak mosolyogva megforgatta a szemét. – Most csak játszod, ugye?

– Még mindig nem értelek – ráztam a fejem – Mit?

Sóhajtott egyet – Nem, baj, ha a csajok érdekelnek, Momo.

– Nem érdekelnek a csajok! – háborodtam fel. – Nem érdekel senki!

– Aha, persze – nézett rám mindentudó arccal. –Én meg nem egy maffiának dolgozom, hogyne. – Villantott egy szórakozott mosolyt. – Annyira nyilvánvaló, hogy bejön neked.

– Nem jön be! – csaptam a combomra. – Nem is a lányokhoz vonzódom!

– Ezt be is tudod bizonyítani? – kérdezte kíváncsian.

– Persze, hogy be tudom! Például – Viszont akármilyen erősen koncentráltam, nem jutott eszembe semmi. Világéletemben magániskolába jártam és nem nagyon találkoztam a Maffián és Sharonon kívül senkivel. És egyáltalán nem tudok olyan férfi színészt vagy akármilyen celebet mondani, akiért valaha rajongtam volna.

– Nem tudod, igaz? – Jeongyeon egy győztes mosollyal az arcán bámult engem.

– Nem – bólintottam. A szemembe könnyek gyűltek, amiket egyszerre akartam visszatartani és kiengedni.

– Momo? – Jeongyeon az arcomat fürkészte. – Minden rendben? – Csak ráztam a fejem.

– Nem is tudom, hogy mit is kéne igazából bizonyítani. Sosem volt normális életem, sosem voltak barátaim, Sana kivételével, de az, ahogy őt megismertem, sem a legszokványosabb. Mármint egy normál embernek. Nekem az volt. Mert ebben nőttem fel. Sosem volt lehetőségem rendesen barátkozni, vagy megismerni, hogy milyen a szerelem. Nem volt gyerekkorom és nem volt esélyem butaságokat csinálni tiniként. Nem tudom, hogy igazad van-e. – Még mindig próbáltam visszatartani a sós cseppeket, de a hangom sem segített rajtam, folyamatosan elcsuklott, a torkom pedig teljesen összeszorult.

Jeongyeon a fejemet a vállára nyomta és a karomat simogatta. – Engedd ki nyugodtan. Nem leszel tőle gyenge, Momo. Csak engedd ki. Hidd el nekem, jobb lesz. – Én pedig hallgattam rá és kiengedtem. Nem csak a könnyek távoztak, hanem összes szorongásom és kételyem a múlttal kapcsolatban. Nem leszek újra kisgyerek, sem tizenéves, vannak dolgok, amiket nem fogok tudni bepótolni. Huszonkét éves vagyok, szóval most már annak megfelelően kell viselkednem. De ha egyszer kijutok innen, ha sikerül befejeznem ezt a küldetést, akkor feladom ezt az életet és belekezdek egy normálisba. Ez volt az egyetlen értékelhető motivációm. A normális élet. Bár annyira messzinek tűnt az egész. Csak éljem túl ezt a helyet. Yongjunt és a tervét, meg a lányát. Akkor talán van esélyem.

Remélem tetszett nektek ez a rész! Jövő héten jövök a következővel, addig is legyetek jók!

Boldog szülinapot Jeon Soyeonnak!

2020. 08. 26.

Yujin

A hibákért elnézést!