Szöul, Dél-Korea, 17:38

Hirai Momo

Egy héttel később

Jeongyeon egy idegesítő lány. Szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire. Viszont, hogy őszinte legyek, egész jó társaság. Rá kellett, jönnöm, hogy közel sem idegesített annyira, mint ahogy állítottam. És pontosan tisztában volt vele.

Az első találkozásuk után rendszeresen, látogatott. Minden nap lejött előbb, vagy utóbb. Ha tudott, hozott valamennyi ennivalót és vizet is. Sejtettem, de el is mondta, hogy vékony jégen táncolt. Ha valaki rájött volna, hogy mit is csinál, valószínűleg búcsút mondhattam volna neki örökre. De Ő vállalta. És többek között ez az, amiért kedvelem őt. Azt mondta, Ő is bír engem. Állítása szerint humoros vagyok, és közel sem olyan elviselhetetlen a szarkazmusom, mint amilyennek elsőre gondolta. Igazán kedves, mit ne mondjak.

Igyekezett szórakoztatni engem, rengeteget beszélt bármiről, ami eszébe jut. Elmesélte a fél életét, amiből rengeteg mindent nem értettem, de legalább valaki beszélt velem. Kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlítunk, és a legtöbb dologról egyezik a véleményünk.

Igazság szerint élveztem a társaságát. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem aggódtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem, ami ennél is aggasztóbb volt, hogy Jeongyeon sem. Az viszont látszott rajta, hogy vívódik. Tippem sem volt, hogy mi miatt. Nem mertem rákérdezni, ahogyan arra sem, amit nagyjából egy hete mondott. Elég feldúltnak tűnt utána, úgyhogy kivételesen félretettem a kíváncsiságomat.

Egy kevés vidámság és élet is költözött belém, köszönhetően ennek a lánynak. Szóval minden nap vártam az érkezését. Ám egyszer csak nem jött. Túl sok idő telt el az utolsó látogatása óta. Én pedig pánikba estem. Csak arra tudtam gondolni, hogy baja esett, vagy esetleg a legrosszabb: lebukott.

Ujjaimmal idegesen doboltam a falon. A növekvő idegességemen nem segített egy cseppet sem. A tehetetlenség érzése jobban eluralkodott rajtam, mint eddig bármikor.

Megnyugtatott és egyben meg is ijesztett, amikor halk léptek hangja ütötte meg a fülem. Az egyik elnyűtt pléd szélét kezdtem szorongatni. Az ujjaim belefehéredtek, olyan erővel tartottam az anyagot. Behunytam a szemem, s imádkoztam, hogy Jeongyeon lépjen be az ajtón.

Pár másodpercen belül a vaslap tényleg kinyílt, de egy számomra teljesen ismeretlen férfi tűnt fel mögötte. Alacsony, kissé pufók alak volt, barátságtalan arckifejezéssel. Nem szólt semmit, csak felém vette az irányt, majd erősen megragadva a karomat, rángatni kezdett, láthatóan kifelé. Próbáltam ellenkezni, foggal-körömmel küzdöttem és kiabáltam, de nem hatotta meg. Végül erősebbnek bizonyult nálam, hiszen napok óta nem ettem normális ételt és egyáltalán nem mozogtam. Gyenge voltam. Ez pedig dühössé tett. Persze hiába a düh, nem segít. Ugyanolyan tehetetlen maradok.

A szobából jobbra indultunk meg, majd a keskeny, sötét folyosó végén egy lépcső várt minket felfelé. A végtelennek tűnő felfelé haladás után az előttem lévő céltudatosan haladt. A lépcső egy olyan helyre vitt minket a földszinten belül, ami nem volt ismerős. Egy újabb folyosó volt, ezúttal fehérre mázolva. A férfi lendületesen haladt előre, engem maga után húzva. Néha térdre vágódtam, és úgy csúsztam a földön, őt nem érdekelte ez sem.

Az út végét a magas, fehér, kétszárnyú ajtó jelentette, amibe a folyosó torkollott. A kísérőm kivágta azt, majd egy erős mozdulattal belökött rajta. A térdem gyorsan találkozott a helyiségben lévő hideg kőpadlóval. Nem mertem felnézni, inkább vártam, hogy vajon mi fog történni. Másodpecekig csend vett körbe, majd egy férfihang törte meg ezt.

– Nem lehetett volna ezt egy kicsit finomabban, Eunjoong? Elvégre egy hölgyről van szó! – A hang tekintélyt parancsoló volt és szigort sugárzott.

– Elnézést uram! – Ez a hang tartozhatott a fickóhoz.

– Ne lássalak egy ideig! – mordult rá az első. Az ezt követő hangok alapján ezután a kísérő elhagyta a szobát.

A tekintetem határozottan a fekete márványmintás padlóra szegeztem. A bent tartózkodó férfi léptei felém indultak, majd az elegáns, fekete cipők velem szemben álltak meg, katonásan. Egy ideig egyikünk sem mozdult. Végül Ő lassan leguggolt.

– Nézz rám! – szólt. Hangja meglepően kedves és nyugodt volt.

Engedelmeskedtem az utasításnak. Egy markáns arc nézett vissza rám, erős vonásokkal és szigorú tekintettel. Az arcán egy mosoly ült. Őszintének tűnő mosoly. Lassan tanulmányozta az arcomat, minden kis részét megfigyelte. A kezét óvatosan végighúzta az arccsontomon, ami ideges borzongást váltott ki belőlem. A keze érdes volt, megviselt. Akármennyire kedvesek voltak a mozdulatai, nem mertem nagyobb levegőt venni. Hirtelen megint veszélyben lévő kislánynak éreztem magam, mint az első küldetésemkor.

– Gyere, jobb lesz, ha mindketten helye foglalunk – a kezét felém nyújtotta, bennem pedig nem volt elég bátorság, hogy visszautasítsam.

A szalonszerű terem túlsó végébe vezetett engem, egy kis kerek asztalhoz, ahol mindketten leültünk. Láthatóan összehúztam magamat a széken, már nem tudtam magabiztosságot mutatni.

– Mi a neved? – A hangja kedvesen csengett, de észleltem benne egy kis gyanakvást is. Tudtam, hogy az igazi nevemet nem mondhatom, ha rájön, hogy ki vagyok, ott helyben végez velem. De azt sem mondhattam, hogy koreai vagyok, mert nem voltam az, a nyelvvel pedig határozottan gondjaim voltak. Az egyetlen épkézláb ötletem az volt, hogy a saját unokatesómként mutatkozom be. Sharon Texasban él és senki nem tudja, hogy egyáltalán létezik. Szóval tökéletes alibi lesz nekem. Persze nem a külföldön használatos nevén mutatkozom be, és ha elég jól hazudok, akkor nem bukom le.

– Mina – feleltem halkan.

– Nagyon szép név – bólintott. – És megtudhatom, hogy miért törtél be az otthonomba? – A hangja élessé és fenyegetővé vált, egyik pillanatról a másikra. Nagyjából értettem, amit mondott, de próbáltam előadni, hogy fogalmam sincs, mit beszél, ezzel is nyerve magamnak egy kis időt. Igyekeztem a lehető legértetlenebb arcot vágni, remélve, hogy veszi az adást.

– Érted amit mondok? – Most már idegességet is tükrözött a hangja, de én csak játszottam a hülyét, közben a tökéletes fedősztorin agyalva.

– És így megértesz engem? – Átváltott angolra, én pedig bólintással jeleztem, hogy értem a szavait. – Akkor megkérdezem még egyszer. Mit keresel itt?

– Uram, én egy egyszerű tolvaj vagyok – kezdtem lassan – De ahogy látom, Ön nem egy egyszerű városi lakos. Ha nem lett volna gyorsabb nálam, akkor is balhé nélkül távoztam volna, nekem egy ilyen komolyan őrzött hely több mint nagy falat.

– Tetszik, hogy tisztában vagy a saját határaiddal – vakargatta meg az állát – Csak egy valamit nem értek. Ha egy piti tolvaj vagy, akkor hova akartad vinni a lányomat? Esetleg Őt akartad ellopni? – Már közel sem volt olyan barátságos, a hangnem, amit megütött inkább hasonlított ahhoz a gyilkoséhoz, akinek Yongjunt képzelem.

– Hát, nem, mármint Én – csak hebegtem-habogtam, de semmi értelmeset nem tudtam kinyögni. Ennyire hülye nem lehetek!

– Csak egy embert ismerek, akinek ilyesmi juthat az eszébe – a tekintete a távolba meredt, majd hirtelen, rám kapta azt. – Azumának dolgozol, ugye?

Végül csak bólintottam. Ebből még talán ki lehet hozni valami jót. – A nevem tényleg Mina – kezdtem lassan – és tényleg neki dolgozom.

Yongjun az állát vakargatta. – Azt hittem a pufi a lányával végezteti az ilyesmit.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Ő túl finnyás ahhoz, hogy tizenéves lányokat raboljon el. – itt kicsit elgondolkodtam. – Bár nekem sem kifejezetten a zsánerem, mert röhejes, de ebből kapom a pénzem.

– Szóval Ő úgy gondolja, hogy a lányomért cserébe majd fizetek? – Újabb bólintással válaszoltam. – Abba bele se gondolt, hogy előbb nyírom ki a saját kezemmel?

Megvontam a vállam – Nem hiszem.

– És szerinted ez röhejes? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

– Nem hiszem, hogy a vénember sokat gondolkodna. Ami nem nagy előny – válaszoltam.

– Tudod mit? – mosolyodott el. – Ami azt illeti lenyűgöztél. Majdnem átjutottál 25 fegyveresen. Azért ez nem mindennapi. Szóval van egy ajánlatom.

– Éspedig? – néztem kérdőm rá.

– Itt maradsz. természetesen szigorú megfigyelés alatt. Kapsz nyelvleckéket, és amikor készen állsz, akkor visszamész Japánba. Onnan pedig folyamatosan jelentesz nekem.

– És ebből nekem a hasznom az? – kérdeztem vissza.

Yongjun grimaszolt egyet. – Nem halsz meg.

Remélem, ez a rész elnyerte a tetszéseteket, jövő héten jövök a következővel, addig is legyetek jók!

2020. 08. 12.

Yujin

A hibákért elnézést!