Szöul, Dél-Korea, 7:12

Hirai Momo

Három nappal később

Ha lehet, még jobban összehúztam magam. Remegtem, bár fogalmam sem volt róla, hogy azért, mert fázom, vagy azért, mert félek. Nem tudtam milyen napszak lehet, meg sem próbáltam nyomon követni. Nem vagyok klausztrofóbiás, de így is rettenetesen éreztem magam a kis, sötét helyiségben és a pánikroham kerülgetett. Olyan dolgokra már nem is gondoltam, hogy éhes voltam, szomjas és fáradt. Emellett kezdtem kicsit bekattanni a csendtől. Azóta, hogy felébredtem, egy árva hangot sem hallottam a saját kétségbeesett lihegésemen kívül.

A sarokban kucorogtam, egy elnyűtt pléden. Bár a falak hidegek voltak, mégis legalább volt valamilyen távpontom a térben.

Valamikor az ébredésem után természetesen megpróbáltam megkeresni az ajtót. Meg is találtam. Viszont nem lepődtem meg, hogy zárva találtam. Azóta a fémlappal ellentétes sarokban ülök.

Olyan kevesen múlott, de persze Én elszúrtam. Abban a pillanatban, haszontalannak és butának éreztem magam. Ha egyszer kijutok innen, akkor a Papa mit fog mondani arra, hogy elbuktam egy ilyen egyszerű küldetésen? Ezt a gondolatot az ébredésem óta próbálom kiűzni a fejemből.

Először észre sem vettem azt az ütemes hangot, ami egyre erősödött. Csak akkor figyeltem fel rá, mikor már fellelhetőleg majdnem az ajtóhoz értek. Lépések voltak. Mivel nem lehetett őket hallani többé, úgy véltem, a bizonyos valaki megállt az ajtó előtt. Vagyis, reméltem, hogy nem képzelem be magamnak az egészet, és nemsokára valaki végre belép. Szerencsére nem az őrület lett rajtam úrrá, hanem a következő pillanatban tényleg kinyílt az ajtó.

A kevés fény, ami beszűrődött a nyitott ajtón annyira bántotta a szemem, hogy azonnal az arcom elé emeltem a kezem. Hallani lehetett kintről egy kattanást, ami következtében az egész helyet fény töltötte be. Elég nehéz volt hosszabb idő után megszokni, de lassan sikerült újra kinyitni a szemem és körbenézni.

A terem teljesen olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Szürke, rideg és dohos. A fal tele volt plafontól a padlóig futó repedésekkel és rengeteg sötétebb folttal. Pontosan ilyenre számítottam.

A látogatóm pedig egy lány volt. Magas ember, hosszú lábakkal és megnyúlt testtel. Egyszerű farmer-pulcsi szettet viselt tornacipővel. Barnás árnyalatú haja –amelyről messziről észrevehető volt, hogy festett – épphogy súrolta a vállát. Kócosan állt szerteszét, akár egy fészek, de ez sem tette a megjelenését igénytelenné, vagy nevetségessé. Az arcán egy kedves mosoly ült, és egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Persze ez igazán nem jelent semmit, ezt megtanultam huszonkét év alatt.

Csak bámult engem, mintha olyan érdekes lennék, de számomra nem volt az a pénz, amiért megszólítottam volna. Sosem kedveltem az idegeneket, ráadásul nem éreztem, hogy ez egy ismerkedésre alkalmas helyzet lenne. Végül Ő kezdeményezett, azzal, hogy közelebb lépett hozzám két lepéssel és leguggolt. Láttam rajta, hogy hezitál, és Ő sem tudja pontosan, mit is szeretne. Aztán megszólított.

– Szia. – nagyot nyelt. – A nevem Jeongyeon. – Amit ezután mondott, abból egy mukkot sem értettem.

– Beszélsz angolul? – kérdeztem az említett nyelven. – Mert Én nem beszélek koreaiul. –

Erre bólintott. – Csak érdekelt, hogy mi van veled, nem akarlak bántani. – Felemelte a kezét, jelezve, hogy ezt is gondolja – Hát, talán csak annyit tudok kérdezni, hogy hogy vagy – vakargatta meg a feje búbját. – Szóval, hogy vagy?

Nem mondom, hogy a kérdése nem idegesített fel, hiszen vajon hogy érzi magát valaki, aki egy koszos pincében csücsül? Ennek ellenére igyekeztem kiabálás és kirohanás nélkül megfogalmazni a válaszom.

– Egész jól. Persze nem igazán szeretek bezárva lenni sötét helyekre, és nem mondanám, hogy nem vagyok rettenetesen éhes, és hogy nem fázom, de nagyszerűen érzem magam. És te? – forgattam a szemem. Hülyébb kérdést nem is tehetett volna fel.

Amint meghallotta a válaszom, felugrott és szó szerint elfutott. Persze az ajtót kulcsra zárta, ekkora szerencsém nem lehet. Legalább a villanyt égve hagyta.

Nem értettem, miért pattant fel ilyen gyorsan. Mármint, valóban nem voltam kedves, de nem gondoltam volna, hogy ennyire megsértődik. Mondjuk annyira nem zavart, hogy nem kell egy idegen emberrel kommunikálnom.

Legalábbis ezt vallottam. Nagyjából negyed óráig. Aztán átgondoltam. Be kellett vallanom, hogy az egyetlen lehetőségem arra, hogy meg tudjam őrizni a józan eszem, arra, hogy ne unatkozzak, és esetleg kijussak innen, elúszott. Csak egyetlen egyszer végig kellett volna gondolnom, amit mondtam. Már meg sem lepődtem a saját szerencsétlenségemen.

A fejemet a falnak döntöttem, a szememet pedig becsuktam. Képes lettem volna azonnal elaludni, de valahogy nem akartam. Talán reméltem, hogy ez a Jeongyeon nevezetű lány visszajön. Reméltem, hogy nem ijesztettem el végleg. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, ezen pedig nem segített sokat, hogy az egyetlen ember, aki egyáltalán lejött ide, az csak úgy elfutott.

Már félálomban voltam, mikor az ajtó újfent kinyílt, és megint Jeongyeon jött be rajta. A lány nagyjából úgy érkezett meg, mint egy tornádó, ezzel azonnal kiűzve az álmot a szememből.

– Visszatértem! – fújta ki a levegőt fáradtan. – Hoztam plédet, és valamennyi kaját –mutatott arra a kupacra, ami mellette pihent a földön. – Igyekeztem, de alapvetően sincs sok normális dolog odafent, remélem azért valamennyit segít. – Mosolygott, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit megbántottam. Felkapta az előbb emlegetett kupacot, majd odahozta nekem. A kezembe nyomta mindkettőt, megvárta, amíg magamra terítettem, aztán a kis műanyag dobozt erőszakolta a kezembe. Ezután hátrébb lépett, teret hagyva nekem.

Nem igazán értettem ezt az egész helyzetet, hisz én semmi ilyet nem kértem tőle. De megtette, egy szó nélkül. Nekem pedig ez nagyon gyanús volt.

– Miért csinálod? – néztem rá értetlenül.

– Mit? – kérdezett vissza.

– Miért vagy kedves? – Magam elé meredve ráztam a fejem. – Semmi okod ilyeneket csinálni, egyáltalán nem kértem, azt pedig ne is említsük meg, hogy nem is ismerjük egymást. Mit akarsz? – emeltem rá a tekintetem.

– Semmit. – motyogta. – Csupán úgy érzem, nem hagyhatok cserben valakit megint.

Hejho!

Jelenleg nagyon rá vagyok függve a DUMDi DUMDi-ra uwu

Remélem tetszett nektek ez a rész, jövő héten hozom a következőt! Addig is vigyázzatok magatokra! <3

2020. 08. 05.

Yujin

A hibákért elnézést!