Szöul, Dél-Korea, 18:00

Hirai Momo

Az étkezőbe egy kétszárnyú ajtón át vezetett az út, melynek egyik oldala résnyire nyitva volt. A fejemet bedugva bekukucskáltam a helyiségbe. A bent lévő kis, kör alakú asztalnál ott ült már a férfi.

Beléptem és csendben becsuktam magam után az ajtót. Yongjun felfigyelt az érkezésemre, meglátva engem, egy kedves mosoly ült ki az arcára. Odasétáltam az asztalhoz, Ő pedig úriemberhez illően felpattant és kihúzta nekem a széket. Egy mosollyal és meghajlással köszöntem meg neki.

Ezután visszaült a helyére, velem szemben. Eleinte kínos csendben néztük egymást, majd egy úr lépett be, a kétszárnyú ajtóval ellentétes irányból. Odanézve vettem észre, hogy ott is van egy bejárat, ami felteszem, a konyhából vezetett oda.

Az idegenen egy egyszerű inget viselt egy köténnyel. A kezében egy fém tálat hozott. Mikor az asztalhoz ért, mélyen meghajolt és a férfire nézett.

– Uram, a bor – azzal pedig letette az asztalra a tálat, amiben jég volt és egy zöld palack.

– Köszönöm – bólintott a másik. – Mehetsz.

A kötényes lehajtott fejjel eltotyogott, Yongjun pedig mindkettőnknek töltött az italból, ami - mint kiderült - vörösbor volt.

Vékony, hosszú ujjai közé fogta a pohár nyakát, majd rám mosolyogva megemelte – Egészségére, kisasszony!

Én is megfogtam a poharat és igyekeztem egy kedves mosolyt erőltetni az arcomra. – Egészségére, uram!

Koccintottunk, majd egy-egy korty után újra az asztalra kerültek a poharak.

– Gondolom, érdekel a vacsoránk oka – szólalt meg Yongjun a bort ízlelgetve.

– Ami azt illeti, igen – adtam neki igazat.

– Nincsen nagyon különös oka – Emelte rám a tekintetét –, csak meg akarlak ismerni.

Őszintén szólva erre számítottam a legkevésbé. Megfordult a fejemben, hogy esetleg rájött a tervünkre, vagy arra, hogy ki vagyok, esetleg valami hasonlóra, mint előző alkalommal, de erre egyáltalán nem gondoltam.

– Rendben – válaszoltam nyugodtan. – Akkor ismerkedjünk. Meséljen magáról! – Igyekeztem a legártatlanabb mosolyomat az arcomra varázsolni, habár a lehető legtöbb dolgot, amit róla tudni lehetett, azt tudtam.

– Legyen hát – vett nagy levegőt a férfi. – A nevem Kim Yongjun, bár ezt biztosan tudod – vakargatta a tarkóját. – A szervezetem az egyik legbefolyásosabb az országban, ahogy a legsikeresebb is. Sok mindennel foglalkozom, beleértve a drog- és fegyverkereskedelmet, embercsempészetet, illegális cseréket és még csomó olyan dolgot, amiről nem itt kéne beszélnünk.

– Ezt mind tudom, uram – bólintottam. – De ha meg akarjuk ismerni egymást, akkor nem az eredményeit kell hallanom, hanem azt, ki maga. Milyen dolgokat szeret, mit szeret csinálni a szabadidejében, mi dühíti fel, mi az, ami örömöt okoz magának. – Hátradőltem a széken. – Ha meg akarjuk ismerni egymást, akkor háttérbe kell helyeznie a maffiát és előtérbe a saját személyiségét. – A szavaim annyira kedvesre és pozitív hangvételűre sikeredtek, hogy még magamat is megleptem.

Yongjun arcán vegyes érzelmek futottak át. – Ha így végiggondolom, nem nagyon foglalkoztam ilyesmivel – nyögte ki végül. – Az életemben két dolog volt eddig: a munkám és a semmirekellő kölyköm. – A hangjában egy pillanatra keserűséget véltem felfedezni. – Ezek az alapvető dolgok nem részei az életemnek.

Amit Dahyunról mondott az felkeltette a figyelmem. A férfi hangja igencsak komoly volt. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy viccelne. Nem is tűnt úgy, hogy a lánya gondolata pozitív érzelmeket keltene volna benne.

– Semmirekellő? – Felvontam a szemöldököm. – Nem hangzott túl lelkesnek – jegyeztem meg szórakozottan.

– Nem is vagyok az – értett egyet velem. – Dahyun hálátlan, makacs és hasznavehetetlen. Folyamatosan csak az agyamra megy és néha legszívesebben csak kérnék egy hét szabadságot a szülői státuszból.

– Azért érdekelne az ok, ami ezt mondatja magával. – A borospohárról rá emeltem a tekintetem. – Úgy hangzik, mintha az a gyerek tett volna valami megbocsáthatatlant.

– Maradjunk annyiban, hogy többet vett el, mint amennyit visszaadott. – A saját poharáért nyúlt. – De mondd Mina, mi a helyzet veled?

– Tudja, Én egy szegény családból jövök – kezdtem bele a történetbe, aminek az eleje még nem is annyira kitalált. – Tizenévesen keveredtem egy olyan ügybe, amihez nem kellett volna, azóta pedig ne szabadultam ebből a világból. Ezek mellett Én sem vagyok különösebben érdekes. – Elgondolkodtam, mit mondhatnék. – De érdekelnek a művészetek. Például a tánc.

– A művészetek valóban lenyűgözőek – bólintott. Bár láttam rajta, hogy szeretett volna még mondani valamit, nem tudott, mivel megjelent ugyan az a férfi, aki korábban a borral, ám ezúttal az első fogással, ami egy leves volt. Nem értek a koreai konyhához, de felteszem ez valamelyik jellegzetes ételük.

Csendben fogyasztottuk el az előételt, utána pedig szinte azonnal érkezett a főétel és a desszert. Mind nagyon finom volt, meg kell hagyni, Yongjunnak nagyon jó szakácsa lehet.

Miután befejeztük a vacsorát, a férfi felkísért a szobámba. egész végig udvarias volt, ami nagyon meglepett.

– Köszönöm az estét, Mina! – hajolt meg, mikor megálltunk a szobám ajtaja előtt.

– Én köszönöm! – hajoltam meg hasonlóan. – Nagyon jól éreztem magam! – erőltettem egy utolsó vigyort a fejemre.

– Ennek örülök! – mosolyodott el. – Jó éjt! – kinyitotta nekem az ajtót, Én pedig beléptem rajta.

– Önnek is! – válaszoltam. Biccentett, majd bezárta az ajtót. Kulcsra.

Az este után már csak zuhanyozni akartam és aludni. Nagy nehezen leszenvedtem magamról a ruhát, bár kétszer annyi időbe telt, mint felvenni.

Az előző estékből tanulva ma a hálóruhát is magammal vittem. Már a zuhany alatt álltam, mikor beugrott: miért is vagyok Én olyan biztos abban, hogy az eset megismétlődik? Ami még rosszabb: miért akartam, hogy megismétlődjön? Nem arra a részre gondolok, mikor Dahyun perverz dolgokat mond, hanem minden másra. Arra, hogy egyáltalán ott van.

Inkább elhessegettem a gondolatot és elzártam a vizet. Tíz perccel és egy fogmosással később mentem vissza a szobába, ahol Dahyun megint rám várt.

– Ma nincs műsor, ugye? – kérdezte lekonyult ajakkal.

– Nem is lesz többé – ráztam meg a fejem.

Lekapcsoltam a villanyt és az ágyhoz botorkáltam. Bemásztam a takaró alá és a lány felé fordultam. Ő hasonlóan csak a plafont bámulta, mint tegnap. Inkább Én sem mondtam semmit.

Már félálomban voltam, mikor megéreztem, hogy a keze gyengéden végigsimítja az arcom. Már nem volt erőm, hogy kinyissam a szemem, szóval csak elmosolyodtam. Dahyun hasonlóan adott egy puszit, mint tegnap, de ezúttal az arcomra.

– Jó éjszakát! – suttogta. Felállt az ágyról és szokásához híven halkan elment.

– Neked is! – motyogtam, majd elnyomott az álom.

Ezt a részt ma egy különleges valakinek küldöm, szerintem ha olvassa, tudni fogja, ki az!

Na, igen. Kezdenek a dolgok beindulni.

Remélem tetszett nektek ez a rész! Jövő héten hozom a következőt, addig is legyetek jók!

2020. 10. 21.

Yujin

A hibákért elnézést!