Szöul, Dél-Korea, 14:41

Hirai Momo

A terasztól nem messze kezdődött egy fákkal szegélyezett ösvény. Azon indultunk el. A magas kopasz fák szinte falként tornyosultak felénk. A hó teljesen beborította az ágakat. Így is gyönyörű volt. Valószínűleg meleg évszakban még szebb.

Viszont nagyon úgy tűnt, hogy egyedül engem érdekelt a természet, mivel a két koreai pár méterrel előttem haladva újfent valami nagyon értelmesen vitatkozott. Legalább is feltételeztem, mivel nem nagyon figyeltem rájuk. Mindketten nagyon hevesen gesztikulálva mondták a magukét. Megráztam a fejem és inkább újra feljebb emeltem a tekintetem a szürke égre és a havas ágakra.

A téli táj láttán Sana jutott eszembe. Nagyon szereti a havat, a telet, pont úgy, mint Én. Beugrott, hogy milyen sokszor rángatott ki télen a szabadba, csak azért, hogy a hóban sétálgassunk órákat.

Nagyon aggódtam miatta. Tudtam, hogy Ő is ezt tette akkor értem. Papával együtt valószínűleg. És még csak esélyem sincs nekik jelezni, hogy minden rendben van. Mondjuk, a rendben az túlzás. De élek és igyekszem tenni a dolgom. Vagy valami olyasmi.

– Momo, minden rendben? – hallottam meg Jeong aggodalommal teli hangját.

Rákaptam a tekintetem. – Persze, miért?

– Fura arcot vágtál – rántotta meg a vállát.

– Minden oké – erőltettem mosolyt az arcomra. – Miről társalogtok?

– Éppen próbálom megértetni Jeongyeonnal, hogy a fekete nem tartozik a színek közé. Az egy árnyalat – vázolta Dahyun a meglehetősen izgalmas témát.

Az említett megforgatta a szemét. – Dahyun, az egy szín. De amúgy is, nem mindegy neked? Miért kötsz bele mindenbe, amit mondok?

– Mert hülyeséget mondasz. És csak akkor kötök bele abba, amit mondasz, ha az hülyeség. – A lila hajú karba tette a kezét.

– Szóval azt mondod, hogy mindig hülyeséget mondok? – vonta fel a szemöldökét az idősebb kérdőn.

– Nem Én mondtam! – szabadkozott a kicsi nevetve.

Jeong már nyitotta a száját, hogy elküldje Dahyunt messzire, de közbeszóltam. – Elég lesz ebből az „érett" társalgásból – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. – Inkább beszéljünk arról, ami mindhármunkat érint és sokkal fontosabb jelenleg.

– Jeongyeon tudatlanága igenis fontos! – kezdett kötözködni a lila. Csak egy rendre intő pillantást küldtem felé, mire sóhajtott egy hatalmasat. – Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – kapta kezét a mellkasához.

– Bocs, nem szeretek fogoly lenni – válaszoltam unottan.

– A legmegfelelőbb időpont egy hónap múlva lesz – kezdett bele Dahyun erőt véve magán. –, március harmadika. Alapvetően összesen harminc fegyveres van a birtokon, de mikor Apám elmegy, megy vele húsz. A maradék tízen kell valahogy átjutni. – Jeongyeonnal bólogatva figyeltünk. – Olyankor folyamatos mozgásban vannak. Három a házban, hét a kertben. Forognak.

– Rendben, akkor csak ki kell őket cselezni valahogy – vakargattam az állam. – Tudjuk, hogy Apád meddig lesz távol?

– Busanba megy, vagyis nagyjából nyolc óránk van eltűnni Szöul közeléből. – válaszolta.

– Várjunk! – szólt közbe a barnahajú. – Egyáltalán, van valami ötlet, hogy hová megyünk, ha kijutunk?

– Menjünk Japánba. – dobtam be az ötletet. – Vagyis hozzánk. Onnan pedig a többit megoldjuk.

– Nem veszélyes egy kicsit Dahyunt pont hozzátok vinni? – húzta össze a szemöldökét értetlenül Jeongyeon.

– Papa nem fogja bántani. Az sosem volt tervben – ráztam a fejem. – Ha mégis akarná, nem fogom hagyni neki.

– De ez túl nyilvánvaló – ellenkezett Dahyun.

– A főhadiszállásra megyünk – emeltem fel a mutatóujjam. – Arról Yongjun nem tudhatja, hogy hol van.

– Rendben – bólintottak mindketten.

– Az őrök pedig – gondolkodtam el –, átjuthatunk rajtuk a kocsibejárónál? – néztem a kicsire.

– Elméletileg igen – bólintott. – Bár ha veled számolok, aki két tucat fegyveresen is majdnem átjutott, akkor sima ügy – vonta meg a vállát. – De észrevétlennek és csendesnek kell lenni. És kéne egy terv, hogy hogyan jutunk át a két méter magas vaskerítésen.

Elhúztam a számat. – Honnan irányítják?

– A vezérlőszobából. Tudjátok, ahonnan a kamerákat, meg igazából minden berendezést – magyarázta.

– De ha a maradék tíz őr ki-be járkál, akkor senki nem őrzi a vezérlőt – tette fel a mutatóujját Jeongyeon. – Azaz, kinyithatjuk bentről.

– Onnan számítva van nagyjából három percünk, mire észreveszik – számolgattam.

– Ketten legalább bemennek, hogy ellenőrizzék – tette hozzá Dahyun.

– A visszazárásig pedig még körülbelül két percünk lesz – gondolkodott Jeong.

– Szóval összesen olyan öt percünk lesz kijutni – bólintottam. – Tökéletes. Vagyis mégsem. Kéne valamilyen jármű – jutott eszembe. – Ha gyalog menekülünk, utolérnek minket.

– Az utcán parkolnak terepjárók – nyugtatott meg Dahyun. – Azokban utaznak az őrök és egyéb alkalmazottak. Elkötünk egyet.

– De akkor kell hozzá slusszkulcs is – emlékeztettem.

– A slusszkulcsok a vezérlő melletti irodában vannak – adta a tudtunkra Jeong. – Szóval Dahyun megy a vezérlőbe és nyitja a kaput, mivel Ő ért az ilyenekhez – vázolta. –, Én megyek a kulcsokért, Momo pedig marad őrködni, mivel jobb közelharcban, talán megy is valamire, ha esetleg jönne egy őr.

– Akkor így – bólogatott a lila. – Van egy tervünk.

***

Még sétálgattunk kint legalább két órát és hallgathattam, ahogy a két lány folyamatosan szívja egymás vérét. Nagyon lefárasztottak szellemileg. Utána visszamentem az emeletre, a szobámba. Jeongyeon megkérdezte, hogy kérek-e vacsorát, de visszautasítottam az ajánlatát. Nem nagyon volt étvágyam mostanában. Csak fetrengtem az ágyon és kattogott az agyam.

Végre van egy tervünk. Egy épkézláb tervünk. Persze ez is elsülhet rosszul, de most végre van egy reális alapom a reménykedésre, hogy kijutok innen. Ennek pedig örültem. Ugyanakkor ott volt az is, hogy mi lesz velünk utána. Vajon milyen lesz a kapcsolatom Jeongyeonnal? Velünk marad? Vagy esetleg elmegy és kezd egy saját életet? Vajon nem feledkezik meg rólam? Ami pedig egy még jobb kérdés: mi lesz Dahyunnal? Hiszen még csak egy tini. Belőle kiindulva, ha végeztünk, szedi a sátorfáját és soha többé nem látjuk. Ennek gondolatára pedig egy kicsit összeszorult a szívem. Nem csak azért, mert még nagyon fiatal. Valamiért rosszul éreztem magam a tudattól, hogy az ismeretségünkből valószínűleg csak ennyi lesz.

Már sötét volt odakint, mikor rávettem magam, hogy felkeljek és elmenjek zuhanyozni. A mai nap sokkal gyorsabban szerettem volna ezen túl lenni.

Így elkövettem azt a hibát, amit tegnap is. Nem vittem magammal a hálóruhát.

Ahogy kiléptem a fürdőből, egy szál törülközőben, megint Dahyunt találtam a szobában. Pont úgy, mint előző nap. És megint ugyanaz történt. Én megijedtem, Ő nevetett.

– Az francba is, tanulj meg kopogni! – szóltam rá.

– Én kopogtam – emelte fel a kezeit szabadkozva. – Nem válaszoltál, bejöttem. Sose tudhatom, hogy azért ne válaszolsz, mert valami baj van vagy, mert valami ilyesmi vár rám. – A végére féloldalas mosolyra húzta a száját és feltűnően végigmért. Kérdőn felvontam a szemöldököm a cselekedetére és mikor észrevette az arckifejezésemet, a mosoly csak szélesebb lett. Sóhajtottam egy nagyot, majd felkapva a hálóruhát, visszanyargaltam a fürdőszobába öltözni.

Mikor újra kiléptem a fürdőből a szobában már sötét volt. Megkerültem az ágyat és a túloldalon bemásztam a takaró alá. Dahyun ott feküdt mellettem és a plafont nézte. Egy ideig csendben feküdtünk egymás mellett. Végül pedig Ő törte meg a csendet.

– Köszönöm, Momo. – Csak ennyit mondott. Felé fordultam, értetlen tekintettel, de nem mondott semmit. Csak felém hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam reagálni. Ő felkelt és az ajtóhoz totyogott.

– Jó éjt! – fordult vissza egy pillanatra. A keskeny csíkban beszűrődő fény megvilágította az arca egy részét, így látni lehetett, hogy mosolyog. Szinte azonnal meg is fordult és a legnagyobb csendben hagyta el a szobát.

– Neked is Dahyun – suttogtam az zár kattanásával párhuzamosan.

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész! Jövő héten hozom a következőt, addig is legyetek jók!

2020. 10. 07.

Yujin

A hibákért elnézést!