Szöul, Dél-Korea, 9:30

Hirai Momo

Az ablakokon beszűrődő fény keltett másnap reggel. Nagyon fáradtnak éreztem magam, de már nem tudtam volna tovább aludni. Lassan felültem az ágyon és megdörzsöltem az arcom. Az ablakon kinézve valami furcsa volt, de nem tudtam volna megmondani, mi.

Nyújtózkodva felkeltem az ágyból és az üveghez totyogtam. Még jobban elhúztam a függönyt, így teljes rálátást nyerve az udvarra. Ami havas volt. És még mindig havazott. Egy apró mosoly kúszott az arcomra. Nagyon szeretem a havat. Szinte csak jó emlékeim vannak vele.

A gyönyörködésemet a tájban a zárban forduló kulcs szakította meg. Az ajtó kinyílt és Jeongyeon lépett be rajta egy tálcával a kezében, drámai arckifejezéssel. A lábával berúgta maga mögött az ajtót, majd rám mosolygott.

– Szobaszerviz – kurjantotta vigyorogva. – Remélem éhes vagy! – azzal pedig a kezembe nyomta a tálcát.

Csak bólintottam és letelepedtem az ágy szélére a reggelimmel. Jeong velem szemben leült a földre és úgy kezdett bele a szokásos fecsegésbe.

– Tegnap este nagyon megijedtem, miután eltűntél. Szerencsére Kim tájékoztatott, hogy lakosztályt kaptál – sóhajtott. – De el kell mesélned mindent! – emelte fel a mutatóujját egy szigorú tekintettel kísérve. Csak bólintottam és eszegettem a reggelimet tovább.

– Amúgy mára tanulást terveztem – kezdett el nyújtózkodni –, de persze csak az után, hogy szépen mindent elmondtál.

– Persze, persze – válaszoltam az utolsó falat után. Jeong felállt és elvette tőlem a tálcát, amit a komódra pakolt. – Bocsi, lusta vagyok kivinni. Majd ha megyek az ebédért.

– Aha – bólintottam. – Szóval miután elmentél rendben ment minden. Egészen addig amíg Yongjun meg nem jelent és ki nem akadt, hogy mit keresek ott. Felráncigált az emeletre, aztán kis híján eltörte a nyakam, aztán hirtelen mint ha kattant volna benne valami és adott egy szobát – daráltam végig magam elé bámulva. Jeong csak döbbenten nézett engem.

– Hű – dünnyögte. – Nem gondoltam volna, hogy veled is ilyen lesz.

– Ez egészen pontosan mit is jelent? – vontam fel a szemöldököm.

– Yongjun, tudod, hogy is mondjam – nyelt egy nagyot –, nem százas. Vagy legalábbis nem hiszem, hogy az lenne. – Még mindig értetlenül meredtem rá. Sóhajtott, majd mesélésbe kezdett.

– Elég durva hangulatingadozásai vannak. A durva alatt pedig extrémet értek. Ami nem is lenne akkora probléma alapvetően, hiszen ezt egy stresszesebb időszak is kihozhatja az emberből. Viszont van itt más is – húzta el a száját. – Például, hogy határozottan szadista. És néha hallom magában beszélni. – A mondandója egyre kevésbé tetszett.

– Nagyjából nyolc éve dolgozom neki, szóval nem tudom mikor kezdődhetett. Már akkoriban is ilyen volt. – fejezte be végül halkan. – Momo kérlek, nagyon vigyázz magadra!

– Igyekszem Jeong, hidd el – motyogtam.

***

Ezután csak unalmas társalgási kifejezéseket tanulgattunk és bevallom, nagyon elfáradt az agyam. Jeonggal közben meg is ebédeltünk. Egy idő után észrevette, hogy mást már nagyon nem fog tudni beleszuszakolni a fejembe, szóval abbahagytuk. Egy ideig tök értelmetlen dolgokról dumáltunk, mint hogy mennyi mogyoró lehet igazából a nutellában, meg hasonlók.

– Nem tudom láttad-e, de esett a hó – jelentette ki.

– Láttam –bólintottam. – Szeretem a havat. – Hátradőltem az ágyon és a plafont kezdtem bámulni. – Olyan szép.

– Oké, ez egy nagyon hülye és rizikós ötlet – kezdett bele –, de kimehetnénk sétálni.

– Benne lennék. Csak nem hálóingben – konyult le a szám.

– Ezen segíthetünk! – Hallottam, ahogy felpattan és elhagyja a szobát. Azonnal felültem, de már el is tűnt.

Úgyhogy vártam. Lassan lengetni kezdtem a lábam, ami épphogy nem ért le földre. A mai napig csinálok néha ilyen és ehhez hasonló gyerekes dolgokat. Közben a falat tanulmányoztam, amin semmi érdekes nem volt egy-két halvány folton kívül.

Az idősebb hamar visszaért, egy adag ruhával. A kezembe nyomta, majd betolt a fürdőbe.

Egy kék farmer volt, egy egyszerű fekete pólóval, egy zöld pulcsival, meg fehérneművel. Gyorsan átöltöztem. Meglepődve vettem észre, hogy a ruhák szinte teljesen passzoltak rám. A hálóinggel a kezemben mentem vissza Jeonghoz.

– Az én ruháim, mielőtt kérdeznéd – „köszöntött" mikor kiléptem a kisebb helyiségből. – Nem vagyok sokkal magasabb, szóval gondoltam, hogy jó lesz.

– Köszönöm – válaszoltam kivételesen az anyanyelvén, meghajlással. Jeong arcára egy széles mosoly ült ki ennek hallatán.

Letettem a hálóruhát az ágyra, majd a barnát követve kiléptem a szobából. mutatóujját a szája elé emelve jelezte, hogy legyek a lehető leghalkabb. Bólintottam. Szinte lopakodva végigmentünk a folyosón, aztán le a lépcsőn.

A hallból a főbejáratnak ellentétesen haladtunk tovább. Egyszer csak Jeong megtorpant és a homlokára csapott. Kérdőn néztem rá, de szóra sem méltatva sarkon fordult és ott hagyott.

Úgy döntöttem, inkább megvárom, abból kevesebb bajom lehet. Jeongyeon nagyjából öt perccel később ért vissza. Első ránézésre két kabátot láttam nála. Mellém lépett és az egyiket a kezembe nyomta. Volt nála két pár cipő is.

– Nem tudom hányas a lábad – suttogta –, ez a cipő negyvenes. Remélem jó lesz.

Végülis csak három számmal volt nagyobb, mint a lábam. – Tökéletes – válaszoltam szintén suttogva.

Megkerült engem, majd tovább indultunk a rövid folyosón, ami történetesen egy nappaliszerű helyiségbe nyílt.

Közel a sarokhoz, volt egy üvegajtó. A lány rámutatott. Arra indultunk még mindig lopakodva.

A szobában egyébként még voltak könyvespolcok, egy kanapé, háttal a folyosónak, meg talán egy tévé, de nem tudtam jól megfigyelni.

– Hová mentek? – a hang zajként törte meg a csendet. Mindketten azonnal megpördültünk és a kanapén fekvő Dahyunnal találtuk szembe magunkat.

Jeong arcán a meglepettség gyorsan unottságra változott. Valószínűleg együtt járt a részleges megnyugvással, hogy csak ő az.

– Sétálni, Kim. De semmi közöd hozzá. – fröcsögte.

– Dehogynem, Unnie – mosolyodott el a lila. – Sőt. Jövök veletek. – Azzal felállt és elviharzott, feltehetőleg a kabátjáért és cipőjéért.

Jeong csak sóhajtott egy nagyot, majd gondterhelten masszírozni kezdte az orrnyergét. – Nem hiszem el. Sosem szabadulok meg tőle, ugye? – kérdezte drámai hanglejtéssel.

Nevetve megráztam a fejem. Valószínűleg nem.

Mi is felvettük a kabátot és a cipőt. Dahyun ugrálva jött vissza szintén felöltözve.

– Mehetünk! – vigyorgott. Jeongyeon mellettem csak megforgatta a szemét majd kiment a teraszra. Mindketten csendben követtük. A kicsi becsukta mögöttünk az ajtót és elindultunk a hátsó kertbe.

Ami nagyon nagy volt.

Sziasztok! Igen, tudom, ez egy unalmas rész, elnézést kérek érte. remélem, ettől függetlenül nem vette el kedveteket a könyv olvasásától és tetszett nektek!

2020. 09. 30.

Yujin

A hibákért elnézést!