Szöul, Dél-Korea, 23:17

Hirai Momo

Élesen szívtam be a levegőt. Évek óta nem másztam fára. De azt nem lehet elfelejteni. Vagyis, reménykedtem benne, hogy nem.

Erőt vettem magamon, és felkapaszkodtam az óriási tölgyfára. Nem tévedtem, a fára mászást nem lehet elfelejteni, szóval az első egy méter után belejöttem. Hamar az emeleti erkély magasságába kerültem. Ha Sanának igaza van, akkor ez lesz Dahyun szobája. Nem tudom, honnan szedi össze ezeket az infókat, de inkább nem is akarom.

A probléma csak annyi volt, hogy a fa és az ablak messze voltak egymástól. Első ránézésre olyan 2 méteres távolságra tippeltem volna. Ilyen magasságban nem fáklyás menet átjutni. Elindultam azon a vastag ágon, amin álltam, az erkély felé. Egy idő után az már remegett alattam. Hátrébb léptem egy kicsit, hogy stabilabb helyről tudjak lendületet venni. Végül elrugaszkodtam a korlát felé.

A kezemmel épphogy elértem a vas szélét. Éles lélegzetet vettem, ahogy a felsőtestem a kemény anyagnak csapódott. Szó szerint lógtam a korlátról. A lábamat felhúztam az erkélyalap széléhez, onnan pedig már egyszerű volt az átmászás.

A kiugróról befelé nyíló üvegajtó széléhez léptem. Óvatosan közel hajolva az üveghez kémleltem a szoba belsejét, ahol sötétség uralkodott. Halványan körvonalazódott valami, amit egy ágynak véltem, ám a helyiség másik végén helyezkedett el.

Előrébb hajoltam, hogy többet lássak, de a homlokom már majdnem találkozott a kemény ajtóval. Meglepetésemre, amint óvatosan hozzáértem, az lassan kitárult. Halkan, óvatosan léptem be a szobába. A szemem lassan hozzászokott a bent lévő sötéthez, ekkor pedig egy figyelemreméltó dolgot szúrtam ki. Ez a hely hatalmas, ahhoz képest, hogy egy tinilány szobája és nem is főhadiszállásként működik a ház, hanem a Kim család „egyszerű otthona".

Miközben lassú tempóval haladtam beljebb az egyik kezembe vettem egy kisebb pisztolyt, amit mindig magamnál tartok, arra az esetre, ha valami rosszul sülne el. A másikkal a kabátom zsebében kezdtem kutatni a tű után, amiben a nyugtató volt.

Lopakodva közelítettem meg az ágynak vélt tárgyat, és nem tévedtem. Az volt az. És tényleg ott feküdt egy lány, akit még a sötétben is felismertem. Dahyun. Békésen aludt és semmi jelét nem mutatta, hogy hangos lettem volna.

„Miért olyan biztos Apám abban, hogy ez a lány egy szörnyeteg?"

– Valaki van itt! – Csupán ennyit értettem abból, ami lentről hallatszódott. A hang alapján egy férfi volt az illető. Mellette elenyészően lehetett hallani más hangokat, szóval biztos, hogy több ember tartózkodott lent.

A mozgásérzékelőket szinte lehetetlen volt elkerülni odakint. A szoba valószínűleg folyosóra nyíló bejárata már közelebb volt hozzám, így azon ajtó szélén helyezkedtem el, remélve, ha valaki belép, akkor vagy meglephetem, vagy leléphetek.

Futás hallatszódott a földszintről, kint pedig egyre több ideges kiáltás hangzott fel, bár kivenni nem tudtam őket.

Az ágyon a lány mocorogni kezdett, majd felült. Mivel a látótere szélén voltam, nem szúrt ki azonnal. Ám amint talpra állt és az ajtóhoz indult, hogy elhagyja a szobát, már nem kerülhettem el a figyelmét.

Épp elég gyors voltam, hogy megakadályozzam a sikítását azzal, hogy befogom a száját. Nem igazán értékelte: csapkodni kezdett. Próbáltam a karommal leszorítani, ami nehéznek bizonyult, mivel mindkét kezem tel e volt és azt sem hagyhattam, hogy elkezdjen kiabálni.

Kitartóan vergődött és meggyűlt vele a bajom, annak ellenére, hogy fél fejjel alacsonyabb nálam. Végül sikerült találnom egy megfelelő pontot a nyakán, ahol belenyomhattam, azt az adag nyugtatót.

Eleinte olyan volt, mintha nem is hatott volna a szer, a lány még mindig kapálózott és vergődött a karjaimban. De nemsokára fokozatosan elernyedt a teste és már csak esetlen próbálkozásokat produkált. Aztán a cucc végre kiütötte.

A pisztolyt visszacsúsztattam az övembe, majd felkaptam a lányt. A vállamra emeltem, aztán elhagytam a szobát. Sajnos a körülményekkel nem mehettem arra amerről jöttem, főleg egy eszméletlen tinivel a hátamon.

A szobából kilépve valóban egy folyosóra jutottam. Jobbról fény érkezett, odafordulva pedig egy ablakot találtam. Kizárásos alapon a másik irányba indultam. Az utam egy lépcsőhöz vezetett. A fokok minden egyes lépésem alatt keserveset nyekkentek.

A lépcső alján egy hall fogadott, rengeteg lehetőséggel a továbbhaladáshoz. Arra indultam amerre a kijáratot sejtettem. El is találtam, nemsokára az épületen kívül voltam.

Ahogy kiléptem a bejárati ajtón, ami egyenesen a hosszú kocsibejáróra nyílt, teljesen ledöbbentem. Legalább két tucat fegyveres volt odakint, a bejáró mentén vagy ki-be futkározva a kapun. Majdnem teljesen lehetetlen volt kikerülni őket, de azért tettem egy próbát.

Jobbra indultam, az út mentén ültetett sövény mögött. kissé görnyedt pózban a tinit egyensúlyozva a vállamon haladtam a kijárat felé. Nagyon nehezen őriztem meg az egyensúlyomat és tartottam őt a vállamon.

Már majdnem a kijáratnál voltam, viszont egy valamivel nem számoltam: a kis lyukkal a bokron. A sövényen volt egy nagyjából ötven centis rész, ahol teljesen hiányzott. Ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy egy szemfülesebb őr észrevegyen, mikor egy pillanatra feltűntem a kis lyukban.

Kiabálni kezdett, magára hívva a többiek figyelmét. Már alig egy karnyújtásnyira voltam a kijárattól, de bekerítettek. Ezek után csak egy ütést éreztem a tarkómon és minden elsötétült.

Atinyk, hogy tetszett az Inception? Én imádom! A srácok megint odatették magukat, ahogy mindig. 

Remélem tetszett ez a rész, jövő héten hozom a következőt. Addig is vigyázzatok és érezzétek jól magatokat! 

2020. 07. 29.

Yujin

A hibákért elnézést!