OLIVER

Amikor felriadtam álmomból, nem a saját szobámban találtam magam. Teljesen idegen volt a számomra, aztán lassan realizáltam, hogy hol vagyok. Alexander szobájában! De akkor hol van ő?
Elővettem a telefont. Hajnali 2:11 volt. Jézusom, anya mindjárt jön haza! Kipattantam az ágyból, kisiettem a szobából és ledobogtam a lépcsőn. Egyből az a látvány tárult elém, hogy Alexander a kanapén alszik a tévé előtt. Kicsit megtorpantam és figyeltem. Elkalandoztak a gondolataim, hogy milyen jó lenne most végigsimítani az arcán, beletúrni a hajába, a szemeibe mondani, hogy mennyire szeretem, de anyám is eszembe jutott utána. Nem mertem Alexandert felkelteni.
Elindultam hát az ajtó felé. Még egy utolsó pillantást vetettem az alvó fiúra, majd hazarohantam.
Otthon senki sem várt még. A fénysebességnél is gyorsabban lefürödtem, pizsibe öltöztem és fogat mostam, végül kissé már fáradtan bedőltem az ágyamba. A kislámpa világított nekem, hogy eltaláljak odáig, de ahogy lekapcsoltam, minden elsötétült. És pont a legjobbkor, ugyanis anya most ért haza. Leparkolt az autóval, csapódott a bejárati ajtó, majd a lépcsőket hallottam. Az én szobám felé tartott, így kissé ijedten rezdültem össze, amikor benyitott, miközben én próbáltam alvást tettetni. Odajött és megsimogatta a hajam, majd nyomott egy puszit a fejemre.
- Jó éjt Oliver. Légy holnap jó fiú. - suttogta halkan, mintha tudná, hogy ébren vagyok, majd kiment a szobából. Felnyitottam szemeimet és bámultam egy ideig az ajtót, majd inkább elfordultam és álomra hajtottam a fejem.

ALEXANDER

Camille ébresztett reggel, mire egy morgással válaszoltam.
- Menj és ébreszd fel Olivert, hogy ő is el tudjon készülni. - azzal eltűnt a konyhában. Felkeltem kissé morcosan és próbáltam realizálni, hogy hol vagyok, majd elindultam felfelé. Benyitottam és csak akkor nyílt ki teljesen a csipám, amikor sehol se láttam a fiút. Infarktus közeli állapotba kerültem és fejvesztve rohantam le nővéremhez.
- Camille! Camille!
- Mit ordítozol itt korán reggel? - kávéval a kezében nézett ki a konyhából.
- Oliver eltűnt!
- Ez hülyeség. Nem lehet, hogy a fürdőben van? - megráztam a fejem. - Akkor hazament.
- De mikor?! - vállat vont.
- Mindenesetre nem kell aggódni. Inkább készülődj és menj át, hogy megnézd.
Nem szóltam egy szót se. Átöltöztem, bepakoltam a táskába, majd felhajtottam gyorsan a nekem készített kávét. Átrohantam a házukhoz és már éppen csöngettem volna be, amikor nyílt az ajtó és Oliver lépett ki rajta. Meglepetten pislogott fel rám.
- Szia!
- Szia. Hova tűntél el?
- Éjjel felriadtam, majd hazajöttem. - válaszolta könnyedén.
- És engem nem ébresztettél fel, hogy legalább szólj?! - összehúzta magát és kinyögött egy "bocsánatot". - Mindegy, inkább gyere... - elindultam visszafelé és jött utánam, majd megtorpantam, amikor hátulról átölelt. Nem tartott sokáig, mert elengedett és elindult előre. Álltam még egy ideig, majd utána mentem és beléptünk a házba.
- Camille! Meglett Oliver!
- Oké! Mindjárt indulhatunk! - kiáltott le az emeletről, majd lesietett és felkapta a kocsikulcsokat. - Hozd a táskád Alexander. - szó nélkül felkaptam a táskám és kimentünk a kocsihoz, majd elindultunk.
Egész úton mindenki csöndben volt, csak a sulinál szólaltunk meg elköszönés formájában.
Oliver megint előre ment és kapkodva vette a lábait, majd megállt Tomnál. Egy szorító erőt éreztem a mellkasomban, amikor megláttam őket együtt bemenni.
Már csak azt vettem észre, hogy Michelle támadott le frontálisan és elkezdett a suli felé húzni. Előttünk haladt el a foci csapat kapitánya, Steven, aki felénk kacsintott, pontosabban... a barátnőmre. Lenéztem rá, aki felpillantott ártatlan mosollyal. Elengedtem és előre indultam.
- Bubumaci? - kérdezte aggódva.
- Ma kicsit hagyj engem... - azzal bementem. Oliverék sehol... és az a bunkó paraszt sincs a terem előtt...

OLIVER

Elrángattak engem és Tomot a fiú öltözők felé és nekilöktek engem a szekrénynek. Tomot előttem fogták le ketten.
- Tegnap nem hagytál minket játszani, ma viszont bepótoljuk és most őt sem hagyjuk ki. - újdonsült barátomra mutatott.
- Ha orgiát akarsz tartani, akkor rossz ajtón kopogtatsz. - válaszoltam kissé komoran, de belül kezdtem rettegni.
- Azt kétlem. Mindig a nyomikat szoktuk kiszúrni és basztatni. Viszont most egy kis fizikai erőt is bevetünk.
- Először is. Tudod mi az a fizika? Másodszor. Egy szóval mindkettőnket meg akartok erőszakolni? - kérdezte gúnyosan Tom, majd kapott egy öklöst a gyomrába.
- Tom! - már kelten volna fel, amikor a bunkó paraszt, az a... Steven gyerek visszarántott a szekrényhez és ujjait a nyakam köré fonta, majd kicsit megszorította. Elakadt minden levegő a torkomban és meredten bámultam a nálam jóval erősebb fiút. Végül elengedte a nyakam és én végre levegőhöz jutottam, amit még kissé fulldokolva vettem a köhögéstől. Ez egy elmebeteg vadállat! Ez tuti nem ember!
Újra lefogott, de most a kezeimtől fogva, amiket fél kézzel a fejem fölé emelt, másik keze a pólóm alá csúszott és lassan végigsimított a hasfalamon.
- Szép fehér bőröd van. És milyen szép sima... - súgta a fülembe. Minden szín kiszaladt az arcomból és a megjátszott bátorságomnak színét se lehetett látni, csak azt érzékelni, hogy félek. Rettentően félek.
- Eresszetek el minket! Semmit se ártottunk nektek! - köhögte Tom.
- Ugyan, szórakozzunk kicsit. - majd Steven közelebb hajolva beleharapott a nyakamba és kezét egyre lentebb csúsztatta. Könnyek szöktek a szemembe.
- Ne! Elég...! - elkezdtem mozgolódni és rúgdalózni. Ha tényleg vigyáz rám valaki fentről, ahogy anya mindig is mondani szokta, akkor azt ajánlom, hogy most jöjjön!
Már kezdtek tompulni az érzékszerveim. Tom kétségbeesett kiáltását érzékeltem csak, majd ordítozást, végül, hogy szabadon engednek. Próbáltam észhez térni, és Alexanderrel találtam szembe magam, amikor sikerült. Aggódva nézett rám. A torkomban lévő gombóc miatt nem tudtam megszólalni.
A fiú nyakába borultam és kitört belőlem a sírás. Lassan visszaölelt és a hátamat simogatta nyugtatólag.
- Nyugodj meg Oliver. Már elmentek, nem kell félned. - de annyira megijedtem... Az a vadállat majdnem megfojtott, letaperolt és megharapta a nyakam, Tomot pedig megütötték... Hiába volt itt velem Alexander, aki szorosabban ölelt, én mégis csak sírtam és sírtam, amíg abba nem hagytam...