2. Fejezet
|Reader|
-Menjünk.-Nyomta el magát a faltól All Might, majd egy intéssel jelezte, hogy menjünk utána. Szorosabbra fogtam a fegyveremet az ujjaim között, és komoly, egyben elszánt tekintettel követtem a szőke hajú férfit, nyomomban a társaimmal.
-Komolyan csak tíz hozzám hasonlót küldtek erre? Meg fogunk halni..-Motyogta az egyik fiú, aki mögöttem lépdelt, érezhető volt, hogy ezt a kis gondolatot csak magának akarta megtartani, de véletlenül kifutott a száján. Összehúzott szemekkel néztem vissza rá, és ő ekkor nézett rám, zöldes szemeivel.
-Akkor minek jelentkeztél, ha tudod, hogy nem fogjuk bírni, hm?-Vontam kérdőre.
-É-Én...Csak...-Kezdett el motyogni, mire felvontam a szemöldökömet, és közelebb húzodtam hozzá, így kissé lemaradtunk a többiektől.
-Hm?
-Mindegy..-Úgy láttam rajta, mintha hirtelen megdermedt volna, majd lejjebb hajtotta a fejét. Megráztam a fejemet, majd megrántottam a vállamat, jelezve hogyha akarja, majd elmondja.
-Közeledünk a Keleti Kapuhoz.-Szólalt meg All Might, mire felé kaptam a fejemet, így megláthattam egy, a távolban levő hatalmas kaput.-Innentől kezdve legyetek résen, mert bármikor megtámadhatnak minket.
-Hai.-Hangzott fel egyszerre tőlünk.
Ahogy egyre közelebb értünk a hatalmas bejárathoz, a gyomrom mintha egyre kisebbé vált volna. Úgy éreztem, hogy egész testemben megfeszülök, és az idegesség teljesen átjárja a testement, miközben körbe-körbe pillantottam, ellenséges személyek után.
Az a probléma, hogy a magunk fajták egyáltalán nem tudhatják, hogy melyik 'társuk' birtokában van képesség. Teljesen eggyé tudnak válni a többiekkel, és ez számomra eléggé irritáló. Legalább valami különleges jelzésük lenne, vagy ilyesmi!
Cöccögtem egyet, és már tettem volna meg a következő lépésem, hogy közelebb juthassak a többiekhez, ugyanis eléggé lemaradtam tőlük -megint!-, amikor a hátam mögül egy ágy reccsenésére kaptam fel a fejemet.
Előkaptam a pisztolyomat, melynek golyói méreggel voltak átitatva, és a keletkezett hang irányába fordultam, de sehol nem volt semmi sem.
Mi a...?
-[NÉV]!-A következő pillanatban pedig csak egy árnyat láttam magam előtt, mely egy hirtelen mozdulattal előkapta a pajzsát, amelyet kaptunk még a ruhához, így éppen hogy ki tudta védeni a hatalmas robbantást, ami engem talált volna el.
-Basszus! Kyotani, jól vagy??-Szólítottam meg a fiút aki nagyokat sóhajtozva engedte egy kicsivel lejjebb a pajzsot, kérdésemre bólintott egyet.-Kö...Köszönöm...-Újboli bólintás.
-[Név], Kiyotani, biztos mindketten jól vagytok?-Ért oda hozzánk All Might is, és mikor megbizonyosodott afelől, hogy semmi bajunk sincsen, így folytatta.:-Védekező alakzatba állunk fel, úgy látszik immár bármikor lecsaphatnak ránk...[Név], neked kiváló a lövési technikád és a reflexed, bár nem tudom, pontosan mi volt ez az előbb...-Motyogta el a végét-Így te középen leszel, míg Kiyotani a bal szélen. A te kezedben egész végig a pajzsot akarom látni, értve vagyok?-Vonta kérdőre Kiyotani-t, mire a fiú bólintott egyet.-Rendben...A többiek...
Nem hallgattam tovàbb, ugyanis a szemem sarkából észrevettem valami igencsak furcsát. Mintha egy ismeretlen szempár figyelt volna engem, de olyan távolinak hatott, hogy elmehetett volna egy bogárnak, vagy akármi másnak is.
Elkaltam a fejemet onnan, és ahogyan az előző, késői reagálásomra gondoltam, elkapott a saját magam iránti mérgem, így mielőtt még ordítozni kezdtem volna, beharaptam az alsó ajkamat. Megremegtem, a visszatartott indulataimtól.
Ha ez a fiú nem ment meg, már halott lennék! Mégis miért dolgoztam én ezidáig, hogyha már az első küldetésemen, az első harcban meg kellett védeni engem? A francokat bele!
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top