/Valka/

Ha pár hete valaki azt mondja nekem, hogy hamarosan fogoly leszek egy kalózhajó fedélzetén, aminek a kapitánya nem más, mint a rettegett Kalózkirály, Ratt Darlig, valószínűleg bolondnak tituláltam és kinevettem volna. De ki is vádolna ezért? Senki sem gondolna ilyesmire.

Pedig így történt. Bizony, egy robusztus, fekete zászlójú kalózhajón senyvedtem. Éjjel-nappal a sós tenger illata vett körül — ami éppenséggel még élvezhető is lett volna, ha nem dolgozik bennem folyamatosan a tudat, hogy elraboltak, és talán sohasem láthatom viszont az otthonomat, Hibbantot, nem is beszélve a szeretteimről. Ha meg is találom a Sárkányok Kincsét, ki tudja, mit tesznek velem a kalózok azután?

Noha a részemre fenntartott kabint mindennel felszerelték — sőt, ha bármit kértem, amire szükségem volt, zokszó nélkül teljesítették —, nyilvánvaló volt számomra, hogy rab vagyok, és ideiglenes lakhelyem egyben a cellám is. A hajó pedig a börtönöm, annak ellenére, hogy a teljes területén szabadon járkálhattam. Jobb szerettem odakint lenni. Az apró terjedelmű kabin hangulata nyomasztott, csak szükség esetén tartózkodtam benne — például alvásnál.

A fedélzet világát sokkal izgalmasabbnak találtam. Megismerhettem a kalózhajó működését és elrendezését. Fiatal viking lévén sok hajót láttam már, így nem voltam teljesen tájékozatlan ezen a téren. Az alap dolgokat jól tudtam, például, hogy mi az árboc és a vitorla, és ezek mire valók, hol vannak az evezők, és hogyan használják őket. Érdekes azonban, hogy míg a legtöbb viking hajót kormányrúd irányította, ezzel szemben a kalózokét kormánykerék. Már első nap feltűnt a szokatlan szerkezet, és kíváncsian szemlétem. Magamban csodálattal adóztam a fantasztikus találmánynak. Az irányítása egyszerűbbnek tűnt, mint a kormányrudas vezérlés, bár olyan mesterien nem értek hozzá — még sohasem vezettem hajót.

A kormánykerék mögött általában maga Ratt Darlig állt, vagy a két másodkapitánya közül valamelyik. Persze a hajó irányításáért teljes egészében a kapitány felelt, és amennyire láttam, kézben is tartotta a dolgokat. Noha az emberei háromnegyede idősebb volt nála, mégis mélyen tisztelték, és fejet hajtottak előtte. Tartottak Ratt Darligtól. Mondjuk, ki ne tartana tőle? Bolond lenne, aki nem tenné. Titokzatos és veszélyes férfi.

Második reggel szikrázó napsütésre ébredtem. Azonnal felpattantam az ágyból és kirohantam a fedélközbe. Lábaim szaporán kopogtak a fa padlózaton. Mikor kiértem, még pont elcsíptem a felkelő nap látványát. Csodaszép volt. Sugarai tükröződtek a vízfelszínen, megcsillanó fényük vidáman táncolt a hullámokon. Az egész tengert egy hatalmas, csillámló csodává varázsolták. Imádom a víz látványát, mindig megnyugtat.

Nagy ámulatomban csak kis késéssel vettem észre a tőlem nem messze álldogáló Ratt Darligot. A férfi a hajó peremének támaszkodott, és gondolataiba merülve nézte a habokat. Középhosszú fekete hajába bele-belekapott az erőteljesen fújó szél. Habár nekem háttal állt, mégis, valahogyan észrevett, mert megszólított.

— Jó reggelt, Valka Enskild — köszönt felém se nézve, még mindig a horizontot bámulva. — Csodás reggelre ébredtünk, nemde? Az ég tiszta, hétágra süt a nap, s kiváló szelünk van.

— Honnan tudta, hogy én vagyok? — lepődtem meg.

— Éles a hallásom — vont vállat. — Ha bárki közeledik, észreveszem. Tudtad, hogy az emberek a lépteik hangjáról is felismerhetők? Valakié lomhábbak, öblösebben szólnak. A tieid például — feltételezhetően vékonyka termeted miatt — halkabbak és apróbbak. Én azonban így is meghallom. Fontosnak tartom, hogy nem csak a látásomat, de a többi érzékszervemet is élesen tartsam.

— Maga aztán nem semmi — hüledeztem.

Ratt Darlig eleresztette a füle mellett a megjegyzésemet, és folytatta.

— Sokféle tulajdonság lehet lényeges. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni neked, Valka Enskild, hogy az egyik legfontosabb dolog az emberismeret — közölte, és felém fordította fejét. — Enélkül már rég halott lennék. Jól teszed, ha te is hamar megtanulod. Ám nem csak a többi embert kell kiismerned — tudnod kell azt is, hogy te ki vagy — bökött rám a mutatóujjával.

Végigfutott a hátamon a hideg. A Kalózkirály felemás, csontig hatoló tekintete mintha a lelkemet pásztázta volna. Ekkor megszólalt a legénységet ébresztő kürt, és a kalózok hamarosan már talpon is voltak. Mind felsorakoztak a fedélzet mentén, Ratt Darliggal szemben. A kapitány feléjük fordult, ők pedig tisztelegtek.

— Mindenki jelen? — kérdezte.

— Igen, uram — felelte Dareth. Noha nem kapott másodkapitányi tisztséget, ő volt a Kalózkirály jobbkeze. A rábízott ügyeket lelkiismeretesen, hűséggel intézte parancsnokának.

— Jó — bólintott elégedetten Ratt Darlig. — Pihenj — adta ki az utasítást a legénységnek. — Elkészült a reggeli? — tudakolta Dareth-től.

— Természetesen, uram. A szakács remek munkát végzett, mint mindig.

— Remek, igazán remek — veregette meg a férfi vállát a kapitány. — Ez esetben nem lenne illendő halogatni a lakomát, nem igaz? Ha enni kell, hát enni kell — csapta össze a tenyerét. — Emberek, reggeli! — kurjantotta.

A hír hallatán a kalózsereg ujjongásban tört ki. Azonnal kipakoltak a fedélzetre néhány asztalt és széket, meg persze tányérokat, evőeszközöket, és az elmaradhatatlan korsókat. Páran segítettek a szakácsnak szervírozni az ételt.

Sokan mondják, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de bizton állíthatom, hogy a kalózoknál így van. Mindig együtt költik el a reggelit — ez egyfajta közösségi esemény náluk. Megfigyeltem azt is, hogy étkezés alatt Ratt Darlig sok más társával beszélget. Eszembe jutott, amit korábban mondott, és be kellett látnom, hogy igaza van. Egy vezetőnek különösen fontos, hogy ismerje az embereit — és mi lenne jobb mód erre, mint a beszélgetés?

Reggeli után Ratt Darlig munkára fogta a kalózbandát. A nap további része számomra eseménytelenül telt, csak ténferegtem a hajó fedélzetén. Az emberek nemigen vettek rólam tudomást, alig szóltak hozzám, legfeljebb vetettek rám egy-két kíváncsi pillantást. Sejtettem, hogy csupán annak köszönhetem, hogy békén hagynak, mert Ratt Darlig rájuk parancsolt. Ezt abból gondoltam, hogy a kalózok egyébként mindenkibe belekötöttek, ha alkalmuk nyílt rá. Pár rövidke nap leforgása alatt számos veszekedésnek voltam tanúja. A kalózok egyfolytában marták egymást, ami legtöbbször bunyóval végződött. Számomra ez egyáltalán nem hatott idegenül, ugyanis a verekedés nem ritka a vikingek között sem.

Harmadik nap szürkületkor éppen a kabinomban ültem, és azon méláztam, hogy vajon mi lehet Hibbant-szigeten a családommal és a barátaimmal, amikor egyszer csak kopogtattak. Kíváncsian nyitottam ajtót. A küszöbön Dareth ált.

— Jó estét, kisasszony. Bocsánat a késői zavarásért, de a kapitány küldött. Hívatja önt. Elnézését kéri, hogy nem szólt önnek hamarabb, személyesen, ám ezt bokros teendői nem engedték — szavalta Dareth Ratt Darlig üzenetét.

— Mi miatt akar látni engem? — képedtem el.

— Ja, igen, persze, a lényeg — csapott a homlokára Dareth. — Kisasszony, a kapitány meghívta önt vacsoravendégének — jelentette ki ünnepélyesen. — Ez hatalmas megtiszteltetés, nem utasíthatja el.

— Hát, jó, legyen — vontam vállat, hisz' úgysem volt választásom. — Akkor, mire várunk? Menjünk.

Érdekelt, hogy mit akarhat tőlem Ratt Darlig. Miközben Dareth nyomában lépkedtem, végig ezen törtem a fejem. Hamarosan meg is érkeztünk a kapitány lakrészéhez. Kísérőm bekopogott.

— Szabad! — szólt ki Ratt Darlig.

Dareth belökte az ajtót. A Kalózkirály kabinja sokkal tágasabb volt a többinél. A közepén terjedelmes asztal helyezkedett el, ami elegánsan volt terítve, két személyre.

— Á, Valka Enskild, hát megérkeztél — biccentett Ratt Darlig, majd Dareth felé fordult. — Köszönöm, hogy elhoztad. Lennél oly' szíves, és felszolgálnád nekünk az ételt?

— Parancsára, uram — felelte Dareth.

A Kalózkirály elégedetten bólintott. Még mindig ámultam rajta, hogy így, kedves kérdésekbe burkolva is képes utasításokat adni az embereinek. Hihetetlen.

Miután Dareth távozott, elhelyezkedtem a kapitánnyal szemben lévő széken. Ratt Darlig rám emelte tekintetét.

— Bizonyára kíváncsi vagy, miért hívattalak.

Bólintottam. Eközben Dareth érkezett vissza, két tálcával a kezében — hozta a vacsoránkat. Letette az ételt az asztalra, majd jó étvágyat kívánt és távozott.

— Szeretnék veled megvitatni néhány dolgot, Valka Enskild — kezdte a Kalózkirály. — Holnap hajnalban elérjük a szigetet, ahol a Sárkányok Kincse rejtőzik. Nem tudjuk pontosan, mivel kell szembenézned — de annyi bizonyos, hogy utadat vad sárkányok keresztezik majd. Te elég sokat tudsz róluk, nem igaz?

— Ebben az esetben nem tudom, mi számít soknak — feleltem —, de a Sárkányok Könyvét például többször is olvastam, szinte betéve tudom az egészet.

— Helyes. Reméltem, hogy így lesz — vigyorodott el. — Bízzunk benne, hogy elég lesz. Emlékszel még arra, amit tegnap mondtam neked az emberismeretről?

Bólintottam.

— Ugyanez a helyzet a sárkányokkal is — vélte. — Csak ha eléggé ismered, akkor tudod legyőzni őket. Ezt itt — mutatott a vágásnyomokra az arcán —, egy szörnyennagy rémségtől kaptam. Mocskos egy fenevad volt. De mikor már majdnem megölt, sikerült rájönnöm a gyengéjére — és ezután már ő húzta a rövidebbet.

Dühösen grimaszoltam a Kalózkirályra. Nem értettem vele egyet. Valóban érdekeltek a sárkányok, és fontosnak tartottam minél többet megtudni róluk, de nem azért, hogy legyőzzem őket.

— Nos, bízzunk benne, hogy sikerrel jársz — mondta a vacsora végeztével Ratt Darlig. — Most pedig menj aludni, ki kell pihenned magad. Ha megmarad a jó szelünk, már a nap első sugarainál lehorgonyozhatunk. Kíváncsi vagyok, mivel rukkolsz elő holnap, Sárkányok Barátja.

— Egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok az — visszakoztam. — Akárki lehet.

— Meglátjuk — hagyta rám Ratt Darlig.

Illedelmesen megköszöntem a vacsorát, majd távoztam — ám aludni nem igazán tudtam. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, azon töprengve, hogy mi vár majd rám holnap.

Hajnalban az idilli csöndet Dareth erőteljes dörömbölése szakította meg.

— Enskild kisasszony! — harsogta az ajtóm túloldaláról. — Hamarosan partot érünk, készüljön fel!

— Odin fertelmes bakancsára... — motyogtam, miközben a fejemre szorítottam a párnámat.

Kelletlenül kikecmeregtem az ágyból. Gyorsan rendbe szedtem magam, és nemsokára már a hajóorrnál álltam — innen figyeltem a közeledő homokos-kavicsos partot. A legénység könnyedén lehorgonyozta a hajót. Kikötöttünk.

Mikor leszálltam, és a hajó egyenletes himbálózása után végre ismét szilárd talajt éreztem a talpam alatt, kicsit jobban szemügyre vettem a pöttöm szigetet. Szinte mindenhol kopár síkság terült el, csak elvétve lehetett felfedezni egy-két fát. Vad sárkányok jelenlétére utaló nyomot sehol sem találtam.

— Hol vannak a...? — sétáltam előrébb, gyanakodva kémlelve a környezetemet. A következő pillanatban elakadt a szavam, és ijedten a szám elé kaptam a kezemet, nehogy felsikoltsak.

A sziget belsejében, a talaj szintjénél jóval alacsonyabban mélyen tátongó, széles szurdokvölgy húzódott. Úgy nézett ki, mintha egy gigantikus sárkánykarom vájta volna a földbe. Csak egy pontot láttam, ahol úgy tűnt, le lehet ereszkedni, és nagy valószínűséggel ez volt az egyetlen kijárat is.

De ami a legrémisztőbb, hogy a sziklás területet teljes egészében vad sárkányok lepték el — csak úgy nyüzsögtek mindenfelé.

— Oda kell eljutnod — mutatott Ratt Darlig a völgy túlsó végébe, ahol egy óriási sziklafal húzódott. — Mögötte rejtőzik a kincs.

— És hogy jutok be rajta? — kérdeztem homlokráncolva, mivel semmit nem láttam, ami arra utalt volna, hogy lenne bejárata.

— Azt már a te dolgod lesz kitalálni — kacagott fel Ratt Darlig.

Lehetetlenség kiigazodni ezen az emberen. Kifinomult stílusa ellenére mégiscsak egy agyafúrt, kegyetlen kalóz, aki nem veti meg az ármánykodást és cselszövést.

Rá kellett döbbennem, hogy az emberek nem feltétlen tisztán jók vagy rosszak, a tulajdonságok keveredhetnek. Sőt, ha akaratlanul is, de a jó emberek is tesznek néha rosszat, ahogyan a rossz emberek is jót. Ám mindig csak utólag, a következményekből derül ki, hogy a döntéseink helyesek voltak-e vagy sem.

Ratt Darlig kalózai elém raktak néhány fegyvert. Volt köztük buzogány, tőr, kard, fejsze, de még íj és pöröly is.

— Választhatsz, hogy melyiket viszed magaddal — közölte Ratt Darlig.

Gondolkodva szemléltem a vad sárkányokat.

— Siethetnél azzal a döntéssel — sürgetett a Kalózkirály.

Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Alaposan átgondoltam a sárkányok szokásos reakcióit a fegyverekre. Mindig támadásba lendülnek tőlük, mintha... megijednének. Végül is, érthető magyarázat lenne. Nekem sem tetszene, ha egy másfél mázsás üvöltő, szőrös barbár baltát lóbálva közeledne felém. Talán, ha megmutatnám a sárkányoknak, hogy békével jöttem...

Mérlegeltem a helyzetet, majd megráztam magam, és összeszorítottam a fogaimat. Végső elhatározásra jutottam. Nincs ki mind a négy kerekem, hogy ezt teszem...

Lassan visszafordultam a kalózok felé, akik érdeklődve néztek rám, a válaszomat várva.

— Döntöttem — jelentettem ki elszántan. — Nincs szükségem fegyverre.

Pár másodperc néma csend után hatalmas röhögés rázta meg a levegőt. A kalózok remekül mulattak rajtam. Némelyikük a hasát fogta a nevetéstől, mások a térdüket csapkodták vagy a könnyeiket törölgették.

— Jaaaj, ez jó! — kacagott jóízűen Dareth. — Évek óta nem hallottam ilyen remek viccet!

Csak Ratt Darlig állt némán, mint egy kőszobor, furcsán méregetve engem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ezt most komolyan gondoltam-e.

— Nem viccelek — közöltem szilárdan.

— Megbuggyantál, te leány? — kapkodott levegő után az egyik kalóz.

— Fegyvertelenül menni a vad sárkányok közé? — tátotta el a száját egy másik. — De hát...

— Öngyilkos akció — csóválta a fejét Dareth. — Ha rám hallgatsz, nem teszed.

A kalózok egyetértőén hümmögtek és bólogattak. Ratt Darlig feltette a kezét, mire azonnal elhallgattak. A Kalózkirály merengő tekintete a fegyverekre révedt, majd továbbsiklott a vad sárkányokra. Végül felém fordult, és mélyen a szemembe nézett.

— Biztos vagy benne, Valka Enskild? — kérdezte. — Odalent nyüzsögnek a vad sárkányok. Fegyvertelenül hogy akarod legyőzni őket?

— Nem akarom legyőzni őket — feleltem.

A kalózok felhördültek. Ratt Darlig csendre intette őket.

— A Sárkányok Barátja... — elmélkedett hangosan. — Valóban te lehetsz az. Másnak eszébe se jutna ilyesmit csinálni. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy besétálj egy vad sárkányokkal teli verembe, fegyvertelenül. Valóságos őrültség, amire készülsz — ám lehet, hogy éppen ez a kulcs. Talán csak az juthat át itt, aki nem akar megküzdeni a sárkányokkal. Egy próbát megér — vélte. — Indulj hát, Valka Enskild, és járj sikerrel. Kapsz egy esélyt, hogy bizonyíts. Lássuk, mire vagy képes.

Remegve ereszkedtem le a szurdokvölgy egyetlen lejtőjén. Magamon éreztem a kalózok döbbent pillantásait. Bizonyára mind azt gondolták, hogy elment az eszem. Talán igazuk volt. Nekem azonban össze kellett szednem magam, és a feladatomra fókuszálni.

Nagy levegőt vettem, és lassú léptekkel megindultam a sziklafal felé. Igyekeztem magabiztosnak látszani, mert tudtam, hogy a sárkányok megérzik a félelmet. A tőlem telhető legnagyobb nyugodtságot próbáltam sugározni feléjük, mintha ez egy teljesen hétköznapi szituáció lenne. Eddig minden simán ment, ezért vetettem egy óvatos oldalpillantást a sárkányok felé. Csodák csodájára, a többségük nem foglalkozott velem. Akik tudomást vettek rólam, azok se támadtak. Hozzám hasonlóan csak tették a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Minden bizonnyal nem ítéltek veszélyes betolakodónak, amiért felettébb hálás voltam nekik.

Már majdnem célba értem. A sziklafal előtt álltam, ám ajtót még mindig nem láttam rajta. Reményvesztetten nekidőltem a szikláknak, ám ekkor az egyik kő a falba nyomódott, én pedig majdnem beestem a hirtelen mögém táruló résen. Mivel a bejárat hamar elkezdett csukódni, gyorsan beslisszantam a helyiségbe. A sziklanyílás nagy kattanással zárult be mögöttem.

Körülnézve megállapítottam, hogy egy félkör alakú barlangba kerültem. Odabent meglepő módon nem volt teljesen sötét, mivel a plafonon körülbelül emberfejméretű lyuk tátongott — így az ezen beáradó fény valamelyest megvilágította a teret.

Ekkor vettem észre, hogy pontosan a lyuk alatt egy kőemelvény magasodik a földből, amelyen egyszerű, fából készült ládika áll. Óvatosan közelebb lépkedtem hozzá, de számításaimmal ellentétben nem leselkedett rám semmiféle csapda. Még furcsábbnak találtam, hogy a ládán nem volt lakat. Csak be kellett nyomnom egy egyszerű kis pöcköt, és már ki is nyílt.

Izgatottan emeltem fel a tetejét. Eljött a nagy pillanat — végre kiderül, mi is valójában ez a Sárkányok Kincse. Sokféle eshetőségre gondoltam már, de amit láttam, arra egyáltalán nem számítottam. A láda szinte teljesen üres volt, mindössze egy papír feküdt a legalján. Nem akartam elhinni. Egy darab papír? Ez volna a nagy Sárkányok Kincse?

Tekintetemet érdeklődve végigfuttattam a rajta álló rúnákon, de sajnos nem tudtam őket elolvasni. Számomra idegen nyelven íródtak. Bosszankodva a mellényem zsebébe süllyesztettem a fecnit.

Másrészről viszont még örültem is, hogy nem találtam igazi kincset. Hatalmas kő esett le a szívemről. Az, hogy legalább ez a teher már nem nyomta a vállam, igen felszabadító érzés volt. Igazából csak azt sajnáltam, hogy nem értettem a papíron lévő írást — érdekelt volna a jelentése. Ennek ellenére elhatároztam, hogy megőrzőm, aztán ki tudja, egyszer talán hasznát veszem még.

Hónom alá szorítottam a ládát, és fél kézzel kitapogattam a sziklát, aminek a segítségével bejutottam. Újra megnyomtam, mire a rés ismét megjelent egy kis időre. Szélsebesen kicsusszantam rajta.

Igazából még magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért hordoztam egy teljesen üres, értéktelen ládát. Talán csak bizonyítékul akartam felmutatni, hogy valaki már megelőzött a kincskeresésben. Még az is lehet, hogy ő hagyta ezt a papírt üzenetként, ami most a mellényem belső zsebében lapul. Hát, ha ő találta meg előttem a kincset, akkor legalább már biztos, hogy nem én vagyok az állítólagos Sárkányok Barátja. Na, ehhez mit szólsz, Ratt Darlig? Én megmondtam...

Az utam visszafelé menet is nyugodtan zajlott. Ám amikor felkapaszkodtam az emelkedőn, és végre kikerültem a szurdokból, a tengerparton olyasvalaminek a látványa fogadott, amiről még álmaimban sem mertem képzelni, hogy valóban megtörténik.