/Valka/

— Nem!

— De Valka!

— Szó sem lehet róla!

— Márpedig igenis ott leszel!

— Kizárt dolog! — toppantottam dühösen.

Az elmúlt percekben apámmal veszekedtem.

— Kislányom, muszáj részt venned rajta! — ragadta meg a vállam, de leráztam magamról a kezét. — Kötelességed képviselni a családunkat. Az istenekre, viking vagy! — sóhajtott tehetetlen dühvel.

— Nem, nem és nem! — toporzékoltam. — Utoljára mondom, nem megyek el a kiképzésre! Ne is álmodjatok róla! — jelentettem ki karba tett kézzel. Összepréseltem az ajkaimat, és gyilkos pillantást küldtem a szüleim felé.

— Kérlek, Valka, gondold át — kérte szelíden anyám. — Ez hatalmas lehetőség lenne, hogy bizonyíts, hogy megmutasd a világnak, mit tudsz! — szónokolt lelkesen.

— Mit tudok? Hogy mit tudok?! — kacagtam hisztérikusan. — Fegyverhasználatból egyedül az íjászatban jeleskedem, valamint a tőrrel tudok még bánni. Minden másban ügyetlen vagyok. Még ha akarnék, se tudnék megölni egy sárkányt ilyen képességekkel!

— Bele fogsz jönni — biztatott anyám —, csak rá kell érezned. Én tudom, érzem, hogy igenis van tehetséged!

— Például a katasztrófa okozásához? — szóltam közbe. — Sokra megyek vele — horkantottam maró gúnnyal.

— Kérlek, kicsim, a kedvünkért! — nézett rám könyörgően apám.

Ne már! Utáltam, amikor ezt csinálta — mindig lelkiismeretfurdalásom lett tőle. De most nem engedhettem. Határozottnak kellett maradnom.

— Nem — közöltem szárazon. — És a világon senki sem kényszeríthet rá!

Mérgesen kirontottam a házból, és becsaptam magam mögött az ajtót. Egyenesen az erdő felé rohantam, ám végül mégis inkább irányt váltottam. Egyelőre nem akartam, hogy bárki is rám találjon — márpedig Pléhpofa és Nissa tudott az erdőbéli búvóhelyemről, tehát oda nem mehettem. Biztos voltam benne, hogyha híre megy a szökésemnek, előbb-utóbb utánam jönnek majd, és a fenyőmnél fognak keresni először. Tudtam, hogyha rám találnának, ők is megpróbálnának rábeszélni a kiképzésre — ezt pedig nem szerettem volna.

Szörnyű érzés volt összeveszni a szüleimmel, ám elhatároztam, hogy ebben az ügyben mindenképp kiállok magamért. Úgy terveztem, eltűnök pár napra, hogy kiszellőztessem a fejem — addig is távol maradok mindenkitől.

Gondolataimba merülve lépkedtem. Lábaim a tenger irányába vittek. Sétáltam egy kicsit a parton, s közben eltöprengtem, hová is mehetnék. Csak találok valahol búvóhelyet.

Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem felkapaszkodni a sziklás hegyoldalon. Miért is ne mászhatnék fel a legmagasabb pontra? Onnan belátnám szinte az egész szigetet, és talán ötletet meríthetnék.

Út közben azonban észrevettem egy mélyedést a hegyoldalban. Barlang! Hát, ha már itt vagyok, megnézem közelebbről — gondoltam. Semmi nyomát nem leltem annak, hogy bárki is lakott volna benne. Valószínűleg régóta üresen állt — szerencsémre. Így végül találtam egy tökéletes helyet, ahová beköltözhettem pár nap erejéig. Már csak az volt a kérdés, hogy élelmet hogyan szerzek.

A nap már lemenőben járt — erről eszembe ötlött, hogy ha besötétedik, leosonhatnék az élelmiszerraktárhoz, és elcsenhetnék egy-két dolgot. Senkinek nem tűnne fel. Igen, ez talán beválhat. Kivártam, míg teljesen lemegy a nap, és lopakodva útnak indultam. Kivételesen minden a terv szerint haladt. Meg is lepődtem, mert nálam ez ritkán szokott ilyen simán menni. De most senki sem tartóztatott fel, csak pár járőröző vikinget kellett óvatosan kikerülnöm.
Amint visszatértem a búvóhelyemre, elégedett mosollyal szórtam le az ételt az egyik sarokba. Sikerült! Ez három napra biztosan elég lesz. Legfeljebb utána még egyszer kisurranok ennivalóért.

Nagyjából öt napot terveztem itt maradni. Ennyi bőven megfelel — véltem. — Utána visszamegyek, még ha jól meg is szidnak az eltűnésemért. Bármennyire is idegesítettek olykor, szerettem a népemet. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal tértem nyugovóra. Lehunytam a szemem, és hamarosan elnyomott az álom.

Másnap és harmadnap is a barlangban rostokoltam. Ekkorra már mindenki engem keresett. Hallottam, hogy a nevemet kiabálják, még késő este is. Viszont az ébrenlétük megnehezíti a dolgomat az élelemszerzéssel kapcsolatban.

A harmadik nap éjjelén kidugtam a fejem a barlangból. Fáklyák keltette táncoló fényfoltokat láttam az erdő környékén — tehát arrafelé keresnek. Elérkezett az alkalom. Már nem maradt több ételem, most kellett cselekednem.

Amilyen gyorsan csak tudtam, leereszkedtem a hegyoldalon, és futni kezdtem a tengerpart mentén. Ám ekkor a sötétségben valami hirtelen hátrarántott, én pedig megtántorodtam. Hanyatt estem a földre, és beütöttem a fejem. Még annyit láttam, hogy egy ismeretlen arc hajol fölém, aztán elsötétült a világ.

Amikor felébredtem, döbbenten konstatáltam, hogy félhomályban ülök egy cellában, csuklóim gúzsba vannak kötve, a környezetem pedig furcsán imbolyog. Először azt hittem, hogy a fejfájás hatása, de aztán rájöttem, hogy ez a tenger egyenletes hullámzása. Ezek szerint egy hajón vagyok — következtettem —, mégpedig egy idegen hajón. Ez nem volt valami jó jel.

Nagy nehezen feltápászkodtam a padlóról, és rugdosni kezdtem a cella ajtaját.

— Hahó! Engedjenek ki! Hé! Hall engem valaki? — kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért.

Léptek dobogását hallottam, majd a bejárat kicsapódott. Az ajtóban egy félelmetes külsejű, féllábú tengerész jelent meg. A tagbaszakadt, piszkosszőke bajuszt és szakállat viselő fickó rideg, szürke szemei nem keltettek bizalmat bennem. Fején viking sisakot viselt, ám a legijesztőbb, hogy az orrából hiányzott egy darab. Az arca viszont valamiért ismerősnek tűnt, bár nagy valószínűséggel sohasem láthattam ezelőtt. Az idegen torz vigyorra húzta a száját.

— Hát felébredtél, leány — állapította meg.

Észrevettem, hogy fogsora erősen hézagos, meglévő fogai között viszont egy aranyból készült darab csillan meg. Kirázott a hideg ettől az embertől. Már a puszta tekintetéből sütött a gonoszság. És ekkor rájöttem, miért volt olyan ismerős: ő ütött le a tengerparton. Akkor ugyan csak rövid ideig láttam, de szerencsére jó az arcmemóriám.

— Ki maga? — kérdeztem rémülten. — És miért raboltak el?

— Okos leány — zengte gúnyosan. — Hát rájöttél.

— Miután megkötöztek és bezártak egy hajó cellájába, nem volt nehéz kitalálni — dünnyögtem.

— Fékezd a nyelved, kicsi lány, mert a kapitány bizony nem lesz ilyen elnéző. Látni akar téged. Azt mondta, amit felébredtél, tüstént vezesselek hozzá. Lódulj! — lökött meg durván, így hát nem volt más választásom, kelletlenül követtem a kijelölt utat.

Mikor a fedélzetre értem, egy pillanatra elvakított a napfény. Ezek szerint már reggel van. Miután a szemem hozzászokott a világossághoz, körbejárattam tekintetem a hajón. A legénység a szokásos napi tevékenységeit végezte. Voltak, akik dolgoztak, például a fedélzetet mosták, mások pedig kártyáztak, vagy éppen alkoholt vedeltek — de olyanok is akadtak, akik bunyóztak. Szinte mindegyiküknek hiányzott valamelyik végtagja, szeme, vagy éppen az arcukat éktelenítették vágások.

Persze ilyesmi nálunk, vikingeknél is előfordul, ezek az emberek mégis mások voltak. A legtöbben pillantásra se méltattak, viszont akik észrevettek, kíváncsian figyelték minden rezdülésemet. Megborzongtam. Nem volt időm tovább bámészkodni, mert kísérőm nagyot taszított rajtam. Egy lépcsőhöz vezetett, aminek a tetején mívesen faragott faajtó foglalt helyet. Egy tábla is függött rajta, de sajnos a feliratot már nem tudtam leolvasni, mert a féllábú kinyitotta az ajtót, és szabályosan belökött rajta.

— Íme a kapitány irodája! — mutatott körbe.

A banda vezetője háttal ült nekünk.

— Ejnye, ejnye, Dareth, hát így kell bánni a mi kis vendégünkkel? — szólalt meg kellemes tónusú, ám tiszteletet parancsoló hangon. Volt benne valami hátborzongató, amibe beleremegtek a csontjaim.

— Bocsásson meg, uram — hajtott fejet a Dareth nevű ember.

A kapitány felemelkedett székéről, és szembefordult velünk. Magas, robusztus alakja izmos testfelépítéssel párosult, arcát középhosszú fekete haj és rövid szakáll keretezte. Társaival ellentétben neki minden tagja épen maradt, egyedül a jobb szeme alatti karmolások csúfítottak valamicskét az ábrázatán — de még ennek ellenére is jóképű, és viszonylag fiatal férfi volt. A harmincas éveiben járhatott. Nem viselt sisakot, és egyszerű ruházatot hordott, ám egész lényéből erő sugározott. Jéghideg tekintetébe viszont cseppnyi melegség sem költözött. Még ijesztőbbé tette, hogy egyik szeme kék, míg a másik zöld színben szikrázott. Az ilyesmi ritkaságszámba megy. Hallottam már róla, de sosem láttam még hasonlót ezelőtt. Egy emberről tudtam a szigetvilágban, akinek ez az ismertetőjegye. Ő pedig nem más, mint...

— Bemutatom neked Ratt Darlig kapitányt! — vigyorodott el Dareth.

A ménkűbe! Balsejtelmem beigazolódott. Úgy éreztem, mintha egy lidérces álomba csöppentem volna. Ezek kalózok... Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, amiért már megint sikerült ekkora pácba keverednem. Tipikus — annyira tipikus... Hihetetlenül peches vagyok, hogy éppen a tenger leghírhedtebb kalózkapitánya, Ratt Darlig ejtett foglyul. Ha igazak a róla szóló pletykák, akkor bizony nem sok jóra számíthatok.

Óriási bajban vagyok.

/Pléhpofa/

— Pléhpofa! — rontott be a szobámba falfehér arccal a húgom.

— Mi baj, Nissa? — kérdeztem rosszat sejtve.

— Nem hallottad? Az egész falu erről beszél! Valnak nyoma veszett!

— Hogy mi?! — pattantam fel.

— Most voltak a szülei apánál, hogy közöljék a hírt, ő pedig nemrég be is jelentette a falu főterén, hogy aki csak tudja, próbálja keresni, és ha valaki látja, azonnal jelezze. Pléhpofa, meg kell találnunk őt! — hadarta kétségbeesetten. — Tudod, hogy milyen — vonzza a bajt! Ki tudja, mibe keveredhetett már megint?

— Nyugalom, Nissa — mondtam, bár éppenséggel nem voltam valami hiteles, mert engem is majd' szétvetett az ideg. — Mondj el mindent, amit tudsz. Pontosan mi történt?

— Úgy hallottam — halkította le a hangját —, hogy megszökött, mert összeveszett a szüleivel a kiképzés miatt. Te is tudod, hogy nem akar menni. Szóval, ez volt — fejezte be a mesélést.

— És ezt mégis honnan tudod ilyen biztosan? — néztem rá gyanakodva.

— Ööö... — harapott az ajkába —, hát, izé... az van, hogy kihallgattam, amikor Val szülei apával beszéltek erről — vallotta be.

Ahogy sejtettem. Gondterhelten sóhajtottam. A húgom javíthatatlan — bár ez bizonyos esetekben jól jön... például most.

— Ne aggódj, Nissa, megtaláljuk — ígértem. — Menjünk!

— Reméltem, hogy ezt mondod — mosolyodott el a húgom —, mert a többiek is így gondolják.

— Többiek...? — vontam fel a szemöldökömet.

— Itt állnak a ház előtt.

Valóban úgy volt, ahogy Nissa mondta. Amikor kiléptünk a bejárati ajtón, ott találtuk mindnyájukat. Jelen volt Alvin, Bélhangos, Martha, Helena, Bruno, Theofil, Luna, Susan, James, de még Modorgóc is.

— Nos, srácok — csapta össze a tenyerét Nissa —, most már mindenki megvan. Kezdődhet a keresés! — indítványozta lelkesen. — Csak mi tudjuk megtalálni Valt!

Ám a kutatásunk aznap nem vezetett semmiféle eredményre, sőt, még az utána következő nap sem. Úgy hittük, Valka talán az erdőben lehet, a fája tetején, de kiderült, hogy tévedtünk.

— Biztos számított ránk — véltem.

— Nem akarja, hogy megtaláljuk — szontyolodott el Nissa.

A negyedik nap hajnalán azonban történt valami.

— Hé, srácok, gyertek csak! Találtam valamit — kiáltotta Bruno a tengerpart felől.

Rögtön a fiú köré sereglettünk.

— Látjátok? — mutatott a homokra. — Lábnyomok.

— Méghozzá Valkáé — jelentette ki Bélhangos. — Csak az övé lehet.

— Úgy látom, futott — állapította meg Modorgóc a nyomok alapján.

— Valóban — ismerte el Martha. — Jé, te tudsz értelmeset is mondani?

Modorgóc már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Luna beléfojtotta a szót.

— Figyeljétek! Itt véget érnek a léptei — mutatott egy távolabbi helyre.

— És valaki más nyomai is megjelennek — vette észre Helena. — Ezek nagyobbak.

— Mi ez a fura mélyedés a földön? — ámult Theofil.

— Egy ember alakja — mondta Alvin. — Valka valószínűleg elesett.

— Azta! Állat! — vélte Theofil. — Vagy... nem állat? — hervadt le az arcáról a vigyor, amikor látta, hogy mindenki komoran mered rá.

— Nem, Theo, ez határozottan nem állat — csóválta a fejét Nissa. — Látod? Itt Val nyomai véget érnek, csak a másik emberé folytatódik, egészen a partig. Ami azt jelenti, hogy...

— Elrabolták — fejeztem be komoran.

— Pontosan — bólintott szomorúan a húgom.

— Ne! — sikoltotta Susan, és szája elé kapta a kezét. — Nézzétek — ott, a távolban! Mintha egy hajót látnék!

— Igen, az tényleg egy hajó — húzta össze a szemét James, a távoli pontot kémlelve. — Amennyire ki tudom venni, a lobogója fekete.

— Nem lehet... — suttogta rémülten Nissa. Arcából kifutott a vér.

— Márpedig Jamesnek kiváló a látása — állította teljes meggyőződéssel Susan. — Szóval, amit mondott, az sajnos holtbiztos.

— De hát, akkor ezek... kalózok! — hebegte ijedten a húgom.

— A rusnya mindenségüket! — fakadt ki Alvin. — Nem szokásuk idáig merészkedni. Vajon mit akarhatnak? A nyakamat tenném rá, hogy készülnek valamire. Ezek mindig rosszban sántikálnak.

Alvinnak sajnos igaza volt. Teljes szívemből utáltam a kalózokat. Más népek gyakran összekevernek velük bennünket, vikingeket. Igaz, hogy egykor mi is portyáztunk, de manapság már nem igazán jellemző ránk. Elég bajunk van a sárkányokkal, örülünk, ha az otthonunkat meg tudjuk védeni. Annyi igazság viszont van a történetben, hogy a legtöbb kalóz a számkivetett vikingek közül került ki. Ők pedig még nem tértek le a fosztogató életmódról. Félelmetes alakok.

Korunk legrettegettebb kalóza Ratt Darlig kapitány, aki mindössze harminc éves. Mégis, a nevének hallatán reszket minden hajós, szerte a tengeren. Nap mint nap tengerészek sokasága imádkozik az istenekhez, hogy ne kerüljön szembe vele. Úgy hírlik, a szeme felemás — egyik égszínkék, a másik fűzöld. A viking gyerekeket előszeretettel riogatják a szüleik Ratt Darlig nevéhez fűződő rémhistóriákkal, ha rossz fát tesznek a tűzre.

Való igaz, ez a kalóz sok gondot okozott már nekünk az évek során. Mondhatni, ő az egyik legnagyobb ellenségünk — persze a sárkányokon kívül. Az emberek sokszor csak Kalózkirályként emlegetik, ugyanis az utóbbi időben elérte, hogy a szigetvilág összes kalóza neki dolgozzon, ezáltal még erősebb lett. Senki sem tudja, hogyan sikerült ezt véghezvinnie, mivel a tenger rablói nem arról híresek, hogy zokszó nélkül engedelmeskednének bárkinek.

Fogalmam sincs, hogy a kalózok miért rabolták el Valkát, és hogy mi a szándékuk vele. Az egyszer biztos, hogy semmi jó... Csak reméli mertem, hogy Ratt Darliggal nem hozza össze a sors, mert az hatalmas katasztrófa lenne. Csupán egyetlen megoldás létezik ennek kiküszöbölésére: minél előbb meg kell találnunk a lányt.

— Azonnal utánuk megyünk — jelentettem ki.

— Előbb nem kéne szólnunk apának? — kérdezte bizonytalanul Nissa.

— Addigra már késő lenne. A hajó hamarosan eltűnik szem elől — mondtam.

— Igazad van — ismerte el. — Akkor, mire várunk? Gyerünk, kössük el apa hajóját!

— Miért pont apátokét? — hökkent meg Modorgóc.

— Az a leggyorsabb az összes közül — vont vállat a húgom.

— De valami üzenetet csak kellene hagynunk — aggodalmaskodott Bruno. — Valakinél nincs véletlenül papír és szén? — pásztázta a társaságot.

— Persze, mindjárt elővarázsolok neked a sisakomból — gúnyolódott Modorgóc.

— Én tudok adni! — jelentkezett vidáman Luna.

Theofilnak leesett az álla.

— Mi? Te varázsló vagy?

— Dehogy vagyok — nevette el magát Luna. — Csak szeretek rajzolni — kotort elő mellénye belső zsebéből egy darab papírt és szenet. — Viszont nem írok valami szépen. Esetleg van, aki olvashatóan ír, és szívesen megfogalmazza az üzenetet? — pillantott végig rajtunk reménykedve.

— Rám ne nézz — emelte fel a kezét védekezően Modorgóc.

— Majd én — ajánlkozott Helena.

— Te tudsz írni? — hökkent meg Theo.

— Miért, te nem? — kérdezett vissza a lány döbbenten.

— Hát...

— Ne válaszolj — súgta oda neki Modorgóc. — Minden, amit mondasz, felhasználható ellened.

Theo ijedten körbenézett, Susan pedig kupán vágta mindkét lüke fiút. Helena megírta az üzenetet.

,,Kedves hibbant-szigetiek!

Rájöttünk, hogy Valkát elrabolták a kalózok. Utánuk eredtünk, amint lehetett, hogy ne tévesszük szem elől a hajójukat. Remélhetőleg hamarosan sikerül kiszabadítanunk, és vele együtt visszatérnünk.

Addig is, minden jót!

Üdvözlettel:
Helena Vanlig, Martha Swart, Bruno Ingerman, Theofil Thorston, Modorgóc Jorgenson, Luna Hoost, Susan Soldat, James Hofferson, valamint Nissa, Alvin, Pléhpofa és Bélhangos.

Utóirat: Bocs, főnök, de a gyorsabb haladás érdekében elkötöttük a hajódat."

Theofil — aki jól bánt az íjjal — egy nyílvesszőre illesztette az üzenetet, és kilőtte a közeli sziklafalra. Reméltük, hogy a felnőttek megtalálják majd. Közben Nissa már rá is lelt apánk hajójára, és a csapatunk hamarosan birtokba vette. Nem telt bele sok idő, és a nyílt tenger habjait szeltük a pompás bárka hátán.

— Tudja valaki irányítani ezt az izét? — érdeklődött Theo.

— Ha nem tévedek, Pléhpofa, Bélhangos, Alvin, Modorgóc és Bruno már elég jól tudnak hajózni — nézett ránk Nissa.

— Igen, ez így van — húzta ki magát Alvin.

— Akkor mondjátok, hogy mit kell tennünk — buzgólkodott James. — Mi is szeretnénk segíteni.

— Úgy ám! Itt az ideje megtanulnunk a vitorlázást! — bokszolt a levegőbe Martha.

— De várjatok — szólalt meg Susan. — Először is, kell egy kapitány.

— Igaza van — értett egyet Helena.

— Természetesen Pléhpofa lesz az — jelentette ki Bélhangos.

— Miért pont ő? — fortyant fel egyszerre Modorgóc és Alvin.

— Mert a főnök fia, eszementek — közölte a nyilvánvaló tényt Bélhangos. — Elfogadod a kapitányi tisztséget, Pléhpofa? — emelte rám a tekintetét.

— Ha a többség beleegyezik, igen — vontam vállat.

Mivel a többiek mind engem támogattak, én lettem a parancsnok.

— Innen látod még a kalózhajót, James? — kérdeztem a szőke fiút.

— Már elég messze jár, de igen, azért még látom — felelte magabiztosan.

— Jó. Továbbra is figyeld, hogy merre megy. Te leszel az őrszem. Én majd Alvinnal és Bélhangossal felváltva ülök a kormánynál, a többiek pedig a vitorlák helyzetét irányítják Modorgóc és Bruno vezetésével — osztottam ki a feladatokat.

— Igenis, Pléhpofa kapitány! — tisztelgett tréfásan Theofil.

Mindenki nevetett.

— Akkor, irány előre! — mutatott a távolba Nissa.

— Ne félj, Val — motyogtam alig hallhatóan, miközben megragadtam a kormányrudat —, úton vagyunk érted.