/Valka/

Csaknem öt év telt el azóta, hogy megpróbáltam megakadályozni, hogy Pléhpofa megölje a szörnyennagy rémséget. Öt év, mióta kétheti takarítás során új barátokra tettem szert, s összeállt a nagy csapat.

Ez idő alatt sok minden történt. Bruno és Modorgóc részt vettek a kiképzésen, de egyikük sem nyerte el a jogot, hogy megölje a sárkányt. Finn Hofferson teljesített legjobban az újoncok közül, így a vének mellette döntöttek. Ő pedig elismerésre méltó harci teljesítményének köszönhetően kiérdemelte a ,,Vakmerő" jelzőt. Így most már mindenki Vakmerő Finn Hofferson néven emlegeti.

Én magát a sárkányölést nem néztem végig. Mindenki úgy gondolta, hogy jobb lesz így. Még a törzsfő, Sergiolus Haddock is külön megkért, hogy erre az időre maradjak a lehető legtávolabb az arénától, nehogy valami galibát csináljak — és valljuk be, nem alaptalanul aggódott emiatt. A falu továbbra is úgy ismer, mint ,,a lány, aki felfordulást okoz". Az évek során megint volt pár eset, ami miatt különösen ügyelnek arra, hogy sárkánytámadás idején ne tartózkodjak a falu utcáin. Van, ami nem változik. De most már legalább van sok jó barátom, akik kiállnak mellettem.

Nissával, Marthával, Theofillal, Jamesszel és Susannel töltök legtöbb időt — hiszen ők a velem egykorúak —, valamint Helena és Luna van még nagyon gyakran velünk. Ők ugyebár egy évvel fiatalabbak, de ez minket egyáltalán nem zavar. Sőt, Martha és Helena már sok-sok éve legjobb barátnők. Amikor az ideje engedi, Bruno is hozzánk csapódik — Modorgóc szintúgy. Bármilyen idegesítő és elviselhetetlen tud lenni a Jorgenson-fiú, mégiscsak jó ember, és mi elfogadjuk minden kellemetlen tulajdonságával együtt. Erről szól a barátság.

Persze Alvin, Pléhpofa és Bélhangos is a társaság oszlopos tagjai, ám nekik mostanában igen sok dolguk akad. Mivel a régi kovács életét vesztette egy sárkánytámadás során, helyét Bélhangosnak kellett átvennie — mindössze huszonhárom évesen. Immár ő a falu hivatalos kovácsa, nem meglepő hát, hogy ki sem lát a rengeteg munkából. Pléhpofára és Alvinra pedig az a fontos feladat hárul, hogy védjék a szigetet az esetleges sárkánytámadásoktól. Ez pedig egy sárkányoktól hemzsegő világban nem könnyű. Előfordulhat, hogy napközben is erre téved egy-két sárkány, de legtöbbször éjjel csapnak le a falura.

Én hasztalan próbálom győzködni az embereket arról, hogy békét is lehetne kötni velük, egyelőre senki sem hallgat rám. Még a legjobb barátnőm, Nissa sem hisz nekem, ő is úgy tartja, hogy a sárkányok veszélyes szörnyetegek. Na, nem azt mondom én, hogy nem veszélyesek — egy többtonnás, éles karmokkal és fogakkal rendelkező, tűzokádó lényre még a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy veszélytelen... na, de hogy szörnyetegek lennének? Nem hiszem. Továbbra is biztos vagyok benne, hogy a portyáiknak oka van, és nem az ölés az elsődleges céljuk. Persze, ha valaki rájuk támad, nyilván védekeznek, és ezzel sérülést, vagy akár halált is okozhatnak az illetőnek — de könyörgöm, nem ezt tenné bárki, ha úgy érezné, veszélyben az élete?

Ám a vikingeknek hiába magyarázok, nem értenek meg. Talán egyedül Bruno az, aki bizonyos fokig egyetért velem. Mivel nem bírja a vért, így nem szívesen öl sárkányt. Illetve Helena még, aki valamilyen szinten mellettem áll, hiszen őt is érdeklik ezek a csodálatos, titokzatos lények. Bár neki nincs baja a vérrel, úgyhogy ettől függetlenül, ha eljön az ideje, nem hiszem, hogy visszariadna a sárkányöléstől.

Ettől függetlenül Helena — csak úgy, mint a többiek — nagyon jó barátom. Vele és Brunóval már minden könyvet felvásároltunk a kereskedőktől, amit csak tudtunk. Rengeteg érdekes írást találtunk. Örültünk, hogy olvashatunk, és miután befejeztünk egy-egy kötetet, mindig kölcsönadtuk egymásnak. Természetesen a többi viking furcsán nézett ránk különös szokásunk miatt, hisz' nem vagyunk nagy olvasó-nép, inkább a harcért lelkesedünk. Modorgóc cikizett is minket rendesen — de miután Pléhpofa közölte vele, hogy neki se ártana egy kis műveltség, és egyetlen ökölcsapással eltörte a fiú orrát, nos... azóta inkább csöndben marad.

Ami Pléhpofát illeti, öt év alatt még magasabb és izmosabb lett, valamint kezdetleges bajuszt és kisebb szakállat is növesztett. Egy húszéves vikingnél ez nem meglepő. Nálunk az a normális, ha egy férfinak sűrű bajusza és szakálla van, sőt, általában még a hajuk is hosszú.

Tízéves önmagamhoz képest magam is sokat nőttem — ugyanez elmondható a hajamról is, amit vastag, derékig érő fonatban hordok.

Hogy a legtöbb viking miért fonja a haját? Azt hiszem, a harc miatt. Engem legalábbis borzasztóan zavar, ha mozgás közben az arcomba lóg. Ennek ellenére vannak páran, akiknek ez nem akadály, és kiengedve viselik loboncukat. Ilyenek például a rövidebb hajú viking fiúk és férfiak, valamint Martha, Luna, Theofil és Nissa. Ők négyen öt év alatt semmit sem változtak — illetve, megnőttek, mint mindenki, de a jellemük ugyanolyan maradt. Bár, ha belegondolok, ez szinte mindenki másra igaz a csapatból. Talán soha nem is változunk.

Szürkületkor éppen az erdőben ültem, szeretett fenyőm tetején, amikor hirtelen egy csapat sárkány üvöltését hallottam. Hamarosan meg is pillantottam a hangok forrásait, amint egyenesen a sziget felé repülnek. Portya... már megint? Ilyen nincs. Figyelmeztetnem kell a falut...

Villámgyorsan lemásztam a fáról, ám mire kiértem az erdőből, már javában zajlott a küzdelem a házak között, így — jobb ötletem nem lévén —, elindultam Bélhangoshoz. Ilyenkor általában az ő műhelyében szoktam kuksolni, hogy ne legyek láb alatt. Szerencsére most is ép bőrrel megúsztam az odautat.

— Á, Valka! Kedves, hogy beugrottál — üdvözölt tréfásan Bélhangos, aki éppen kardot köszörült. — Ülj csak le!

— Szervusz, Bélhangos — köszöntem félszeg mosollyal, és lekuporodtam a fal mellett álló székre. — Hogy vagy mostanság?

— Sok a munka — magyarázta kovács barátom, miközben fegyvereket adogatott az arra járó vikingeknek.

— Azt látom — dünnyögtem. — De ha békét kötnénk, akkor talán...

— Valka... — csóválta a fejét unottan.

— Bélhangos, én biztos vagyok benne, hogy...! — akadékoskodtam, de a szavamba vágott.

— Ne kezdd ezt megint, Valka! Lásd már be végre, hogy sárkányokkal nem lehet egyezkedni, sem békében élni, soha!

/Pléhpofa/

Alvinnal a szokásos napi őrszolgálatunkat teljesítettük. Már épp kezdtünk megnyugodni, mert egy sárkánnyal sem találkoztunk, ám szürkületkor a fenevadak üvöltése csapta meg a fülünket.

— Jönnek — torpant meg Alvin.

— Portya... — motyogtam. — Ezt nem hiszem el! Épp most?

— Mit vártál? — vonta meg a vállát Alvin. — Nem szokásuk fényes nappal randalírozni. Sötétben szeretnek támadni. Az az ő stílusuk...

— Hogy ezeknek az undok dögöknek minden áldott héten meg kell nehezítenie az életünket...! — dühöngtem, miközben a támadás irányába szaladtunk.

— Azért nem csapnak le minden héten — javított ki Alvin.

— De majdnem! — zsörtölődtem.

Hamarosan elértük a karámokat.

— Gondolhattam volna, hogy itt lesznek — morogtam. — A birkákra fáj a foguk.

— Meg a csirkékre, meg a jakokra, meg az élelmünkre... — sorolta Alvin.

— Muszáj minden megjegyzésemhez kiegészítést fűznöd? — csattantam fel. Cseppet sem voltam jó hangulatban.

— Valakinek pontosítania kell — vigyorgott kajánul Alvin.

Még élvezi is, hogy az idegeimre mehet — pont mint a húgom...

Végül ráhagytam a dolgot, mert időközben egy sárkány úgy döntött, tüzet okád felénk. Két különböző irányba ugrottunk a lángcsóva elől. A bestia felé hajítottam a kardomat. A fenevad egy gronkel volt, vastag páncéllal megáldva, így nem sikerült megölnöm, csupán megsebesítenem.

Mivel a kardomat elveszítettem, előszedtem szeretett szekercémet, és — átugorva az egyik karám kerítését — öblös viking harci üvöltést eresztettem ki a torkomon. Egyenesen a portyázó sárkányok közé vetettem magam. Dühödten csapkodtam feléjük az éles fegyverrel, s hamarosan sikerült is elijesztenem néhányat. Ekkor apám hangja harsant a közelben.

— A hálókat!

Rohantam segíteni, és nemsokára csapdába is ejtettünk jó pár sárkányt. Egy sikló majdnem meglógott, de még épp időben dobtam utána a szekercémet, így sikerült leszednem. Viszont fegyver nélkül maradtam, ami egy sárkányokkal teli csatatéren nem szerencsés helyzet. Mégsem akkora tragédia, mert szerencsére ott van Bélhangos. Lélekszakadva rohantam a kovácsműhelyhez.

— Bélhangos, adj fegyvert!

— Máris! — matatott a harci eszközök között. Ekkor vettem észre a fal mellett ücsörgő Valkát.

— Hát te?

— Hisz' tudod, fogságra vagyok ítélve, mint ilyenkor általában — dünnyögte karba tett kézzel.

— Jobb, ha itt ül, mintha láb alatt lenne valahol — jegyezte meg Bélhangos — Tudod, hogy milyen — mondta sokatmondó pillantással, azzal a kezembe nyomott egy szekercét.

— Veszekedtetek? — húztam össze a szemem.

— Á, csak a szokásos ostobaság — legyintett Bélhangos. — Azt gondolja, a sárkányok szelídíthetők, és a vikingek békét is köthetnének velük, de...

— Senki sem hiszi, hogy igazam lehet! — fortyant fel Valka, és dühösen felpattant a székéről. — Pedig nem tudhatjuk, amíg nem próbáltuk!

— Val... amit javasolsz, az egyszerűen lehetetlen — néztem rá sajnálkozva —, és őrültség — tettem hozzá, azzal faképnél hagytam, és visszarohantam a harctér irányába.

— Ölj meg minél több sárkányt! — kiabálta utánam Bélhangos.

— Ne ölj meg egyet sem! — kontrázott Valka.

Többet már nem hallottam, a küzdelem kötött le. A katapultok segítségével sikerült visszaszorítanunk a sárkányokat — végül feladták és tovarepültek. A vikingek ujjongtak.

— Szép volt, fiam! — veregetett hátba apám. — Derekasan harcoltál, ahogy egy igazi vikinghez illik!

— Köszönöm, apám. Ma nem sokat tudtak fosztogatni, igaz? — vigyorodtam el. — Szegényes portya volt.

— Úgy ám! — nevetgélt apám. — Legyőztük őket.

— Ez alkalommal — motyogtam baljóslatúan, miközben ismét a kovácsműhely felé vettem az irányt. — Mindig visszajönnek... — vetettem még egy metsző pillantást az immár tiszta égboltra.

— Na, hogy ment? — érdeklődött Bélhangos, amikor beléptem a kovácsműhelybe.

— Jól — vigyorodtam el. — Sikeresen védtük a falut. Kevés a veszteség.

— Remek — örvendezett. —, igazán remek!

— Vége van? — kérdezte Val.

— Igen.

— Hála Odinnak — sóhajtott, és feltápászkodott az ülőhelyéről. — Nos, hány sárkányt öltél meg? — vizslatott gúnyosan.

— Nem számoltam — forgattam a szemem. — Képzeld, egyesek kiveszik a részüket a harcból, és megvédik az otthonukat a rá leselkedő szörnyektől, ahelyett, hogy duzzogva kuksolnának valahol.

A lány villámló szemmel nézett rám.

— Sértegetsz, Haddock?

— Te talán nem ezt tetted az előbb, Enskild? — vontam fel a szemöldökömet.

— A sárkányok...

— Mondd, miért véded őket mindig? Képtelen vagyok megérteni ezt az őrültséget! — fakadtam ki.

— Fel nem tudom fogni, mi értelme öldökölnünk egymást! — fújtatott.

— Pedig egyszer neked is ölnöd kell majd sárkányt — nem is olyan sokára. Ez tény.

— Nem, én nem fogok. Nem akarok sárkányt ölni. Nem tudok sárkányt ölni! — bizonygatta.

— Igen? Próbáltad már? — kérdeztem. Valka szemében bizonytalanság csillant. — Ne áltasd magad — néztem rá lesajnálóan —, egy sárkányölő faluban élünk. Előbb-utóbb mindenkinek ölnie kell sárkányt, ha másnem, kényszerből. „Ölj vagy halj", ez a falunk törvénye.

— De nem az enyémek... — csóválta a fejét.

— Úgy te vagy az egyetlen, aki ellentmond a természet törvényeinek. Valóban úgy hiszed, hogy akkor sem végeznél egy sárkánnyal, ha az életed múlna rajta? Vagy valaki másé? Ennyire fontosak neked? Ezt te sem gondolhatod komolyan...

— Nem tudom... — sütötte le a szemét. — Csak azt tudom, hogy az élet ugyanolyan értékes, akár emberről, akár sárkányról van szó. Nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy választanom kelljen.

— Márpedig, ahogy mondtam, el fog jönni a pillanat, és akkor nem habozhatsz, mert a tétovaság az életedbe kerülhet — vagy valaki máséba. Idehallgass, Val... a húgom legjobb barátnője vagy, és Nissa le is nyakazna, ha nem vigyáznék rád. Ő, Bélhangos meg a többiek csak azért vitatkoznak veled, mert féltenek emiatt a badarság miatt — ahogy én is. A barátunk vagy, nem szeretnénk sárkányeleségként látni téged. Ígérd meg, hogy ha szükség lesz rá, fegyvert ragadsz, és igenis megölöd azt a sárkányt, aki az életedre, vagy a szeretteid életére tör!

Val csöndben emésztgette, amit mondtam. Végül felemelte a fejét, és határozottan a szemembe nézett.

— Egyezzünk meg valamiben: én megígérem ezt neked, ha te is nekem. Mindketten csak és kizárólag akkor ölünk sárkányt, ha nagyon muszáj. Elfogadod az ajánlatomat, Pléhpofa? Ha igen, mint a törzsfő fia, és mint Haddock, esküdj az összes istenre.

Rápillantottam. A tekintetében konokság tükröződött. Hát, ha nincs más mód arra, hogy megvédjem...

— Megegyeztünk, Valka Enskild — nyújtottam kezet, mielőtt meggondolhattam volna magam. — Én, mint Haddock, esküszöm a nevemre és az istenekre, hogy betartom ígéretem.

— Én, Valka Enskild, szintén így teszek — szorította meg a kezem (a testalkatához képest meglepően erősen). — Köszönöm — húzta halvány mosolyra a száját, azzal hátat fordított és elrohant, Odin tudja, hová.

Bélhangos tátott szájjal bámult rám.

— Most mi van? Miért nézel ilyen furán? — förmedtem rá.

— Ugye tudod, hogy most ígérted meg egy lánynak, hogy a kedvéért csak végszükség esetén ölsz sárkányt? — szólalt meg döbbenten.

— Igen, és? — értetlenkedtem. — Ő is megígérte, hogy cserébe, ha úgy hozza a helyzet, és kénytelen sárkányt ölni, megteszi. Mi ebben olyan nagy dolog? Tisztességes kompromisszum volt.

— Ja, semmi, semmi — bizonygatta —, csak... kicsit furcsa.

— Már miért lenne az? — tártam szét a karomat. — Ha emiatt nem végzi holtan egy fenevad által, már megérte, nem?

— Ezt eszemben sincs kétségbe vonni, csak... egyszerűen nem vall rád ez a fajta viselkedés — bökte ki.

— A gondoskodás? Az önfeláldozás? — értetlenkedtem.

— Nem, dehogy! — szabadkozott. — Ezek nemes eszmék. Úgy általánosan, az efféle egyezségekre értettem. A főnök fia vagy, te ilyet nem szoktál... de nem érdekes — legyintett, azzal visszafordult a munkájához.