/Valka/

Sergiolus Haddock beváltotta ígéretét, úgyhogy a következő két hétben takaríthattam az arénát. De én egy percig sem bántam. A munka legalább lehetőséget adott arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Végre volt időm gondolkodni a dolgokon, és feldolgozni a történteket. Nagy szükségem volt rá.

Az, hogy látnom kellett, ahogyan Pléhpofa megöli a szörnyennagy rémséget, hatalmas lelki traumát okozott nekem. Nem is igazán őt hibáztattam, hisz' ahogy mondta, meg kell felelnie a törzs — és leginkább az apja — elvárásainak, nagy lehet rajta a nyomás. Inkább magamra voltam mérges, amiért nem sikerült megmentenem a sárkány életét. Kudarcot vallottam, és ez rendkívüli keserűséggel töltött el. Talán egy kis mértékben feloldotta azonban az utána következett beszélgetésem Pléhpofával. A fiúnak bizonyos mértékig sikerült megnyugtatnia, noha továbbra sem tudom, hányadán állok vele. Idegesítő érzés.

Szerencsére mégsem kellett teljesen egyedül takarítanom. A legjobb barátnőm, Nissa volt olyan rendes, hogy ő is kivette a részét a munkából. Minden délután, amikor az utolsó vikingek is befejezték az edzést az arénában, akkor jöttünk mi, hogy tisztaságot varázsoljunk. Nem volt könnyű, de együtt gyorsabban haladtunk, és hamarabb eltelt az idő. Nissának pedig sikerült feldobnia a belőle sugárzó vidámsággal, és a szokásos hülyeségeivel. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.

Persze Sergiolus nem örült, amikor ellenőrizni jött, és együtt látott minket, de mivel előzetesen nem kötötte ki, hogy lehet-e segítségem vagy sem, így nem szólhatott ellene. Ahogy pedig Nissát ismerem, őt amúgy sem érdekelte volna.

Negyedik nap a szokásos időben érkeztünk takarítani, ám az aréna még nem volt üres. Két fiú vívott egymás ellen szekercével: Pléhpofa, és a legjobb barátja, Alvin. Mindketten veszedelmesen ügyesek voltak, tizenöt éves létükre mesterien forgatták a fegyvert — ám nem úgy néztek ki, mint akik egyhamar abbahagyják a gyakorlást. Tanácstalanul néztem Nissára.

— Most mit legyen? — tártam szét a karomat. — Jöjjünk vissza később?

— Ha már úgyis itt vagyunk, akár végig is nézhetjük — vonta meg a vállát Nissa. — Biztos csak elhúzódott az edzés. Szerintem nemsokára befejezik — vélte, azzal letelepedett a fal tövébe, és tekintetét a küzdelemre függesztette.

Ezzel a kérdés el is volt döntve. Némi gondolkodás után követtem a példáját, és mellé ültem. Végül is, Nissának igaza van, egyszer majdcsak abbahagyják...

Így is lett. Nagyjából negyedóra elteltével a fiúk kifulladva felfüggesztették a harcot, és kiegyeztek egy döntetlenben. Egyik sem bírt a másikkal. Nissa felpattant és tapsolni kezdett.

— Gratulálok! Mindketten parádésan küzdöttetek — dicsérte őket ragyogó mosollyal.

— Köszönjük, Nissa. — Alvin arcára mintha pír kúszott volna (bár lehet, hogy csak a harc miatt vörösödött ki).

Én is feltápászkodtam, és leporoltam a nadrágomat.

— Tényleg ügyesek voltatok — mosolyogtam rájuk. — Igazán kiválóan bántok a szekercével. Nos — váltottam témát —, akkor, további szép délutánt nektek, mi neki is kezdenénk a takarításnak — mert hogy emiatt jöttünk — hadartam. — Sziasztok! — intettem búcsút, azzal már fel is kaptam egy seprűt, és elszáguldottam az aréna ellenkező oldalába. Még hallottam, ahogy Alvin döbbenten kérdezi a legjobb barátnőmet:

— Ez mindig ilyen?

— Ne szekáld már! — korholta Nissa. — Csak siet, mert sok a dolgunk — zárta le a témát durcásan, majd ő is a kezébe vett egy partfist, és utánam sietett.

— Kell segítség? — kiáltott oda nekünk Pléhpofa.

— Kösz, megleszünk! — kiabáltam vissza.

— Igazából... — szólalt meg Nissa, de miután heves fejrázást küldtem felé, elharapta megkezdett mondatát.

— Ne már, Nissa, megcsináljuk mi ezt ketten is — súgtam oda neki.

— Biztos? Nagy ez az aréna — mutatott körbe Pléhpofa. Mintha én nem tudnám...

— Tuti. Megoldjuk — vigyorogtam feltartott hüvelykujjal, és már vissza is fordultam a munkámhoz.

A szemem sarkából láttam, hogy Alvin és Pléhpofa vitatkozni kezdenek — ja, és a fülemet se tudtam becsukni. Ugyan fojtott hangon beszéltek, de még így is tisztán hallottam, mit mondanak.

— Most komolyan segíteni akarsz? Jobb dolgunk is akadna... — zsörtölődött a fekete hajú fiú.

— Ne már, Alvin. Nézd... feltartottuk őket, miattunk kellett később kezdeniük. Az a minimum, hogy segítünk! — érvelt Pléhpofa.

— A saját hibájából került ide a lány! Az ő baja, hogy takarítania kell — így járt. A húgod meg... hát, ő csak jószívű teremtés, így segít neki — mondta Alvin.

— Éppen ez az! — kapott a szón Pléhpofa. — Mi ne legyünk jószívűek? Kövessük Nissa példáját, és segítsünk Valnak!

Alvin erre már nem tudott mit felelni. Barátjának sikerült meggyőznie őt.

— Argh... utállak — dobta meg Pléhpofát egy felmosóronggyal, de ő csak nevetett.

— Akkor, drága barátom — zengte ünnepélyes hangon, és átkarolta Alvint —, kezdődhet a takarítás!

— Utálok takarítani... — nyafogott Alvin, és elhúzta a száját. — Engem harcra teremtettek az istenek, nem suvickolásra.

— Jaj, ne nyavalyogj már, te anyámasszony katonája! — lökte meg a vállát Pléhpofa. — Nehogy azt mondd nekem, hogy egy kis kosz kifog rajtad.

— Ki az anyámasszony katonája?! — bődült el Alvin, és kidüllesztette mellkasát. — Na, hol az a partfis?

— Erről van szó — bólintott elégedetten Pléhpofa. — Képzeld azt, hogy a piszok az ellenségünk.

— Készen állok a harcra! — szalutált Alvin a seprűvel.

Annyira mókás volt, hogy Nissával mindketten elnevettük magunkat.

— Tényleg nem szükséges segítenetek — mondtam Pléhpofának, amikor mellém ért a seprűjével —, Nissával megoldjuk. Ti nyugodtan menjetek.

— Együtt gyorsabb — vont vállat, és takarítani kezdett. Látszott, hogy részéről a téma ezzel le is van zárva, így nem vitatkoztam tovább. Nagyot sóhajtottam, és folytattam a munkát.

Pléhpofának igaza lett: négyen egykettőre kitakarítottuk az arénát. Miközben dolgoztunk, szinte alig szóltunk egymáshoz, csak a dolgunkra fókuszáltunk. Amikor végeztünk, elégedetten pillantottunk körbe. Az eredmény lenyűgöző volt — ráadásul a lemenő nap sugarai bíbor színekbe varázsolták az egészet.

— Hát, srácok — szólaltam meg elismerően —, ez szép munka volt.

Szavaimra helyeslően bólogattak.

— Nem is olyan rossz ez a takarítás. Egészen belejöttem — húzta ki magát Alvin.

— Na, tessék, az elején alig tudtam meggyőzni, hogy csináljon valamit, most meg nem akarja abbahagyni — forgatta a szemét Pléhpofa, de nem tudott elfojtani egy vigyort.

— Nagyon köszönöm, hogy segítettetek — hálálkodtam. — Pedig nem is kértelek rá titeket. Rendes volt tőletek.

— Ugyan, nem tesz semmit — vakarta a tarkóját Pléhpofa. — Szívesen tettük.

— A magad nevében beszélj... — zsörtölődött Alvin.

— Miért? Az előbb nem azt mondtad, hogy még élvezted is?

— Na, igen, de attól még mondhatom ezt — felelte (szerinte logikusan) Alvin.

— Nem értem — pislogott értetlenül Nissa.

— Én sem — ráztam a fejem. Ezen az Alvinon nehéz kiigazodni.

— Á, hagyjátok! — legyintett Pléhpofa, mert neki időközben sikerült megértenie barátja bonyolult észjárását. — Csak arról van szó, hogy ártana a hírnevének, ha kiderülne, hogy megszerette a takarítást. Nem akar gyengének mutatkozni.

— Pedig nem szégyen az, ha valaki szeret takarítani — vontam meg a vállam.

— Sőt, a lányok kifejezetten szeretik a házias fiúkat — mosolyodott el Nissa.

Még így, szürkületben is látszott, hogy Alvin fülig vörösödött — ezúttal biztos voltam benne.

— Látod? Még ők is ezt mondják — fordult a barátjához Pléhpofa. — Nem értem, mit vagy úgy oda. Nem kell ilyeneken problémázni.

— Jól van, na... — morogta Alvin. — Leszállhatnánk a témáról?

— Azt hiszem, ideje lenne hazamenni — nézett a bátyjára Nissa. — Anya már biztos aggódik értünk.

— Nekem is mennem kéne — bólogattam —, és Alvint is biztosan várják otthon.

— Akkor holnap ugyanekkor, ugyanitt? — kérdezte Pléhpofa.

— Mi? — hökkentem meg.

— Csak nem hiszed, hogy minden munkát nektek hagyunk! — mosolyodott el. — Ha jól tudom, még egy darabig lesz itt feladat.

— Az ám! Mi se maradunk ki a buliból — közölte vigyorogva Alvin.

— De hát, nektek nem is kellene... — motyogtam döbbenten.

— Ahogy Nissának se — vágta rá Pléhpofa —, de mint már mondtam, akárcsak ő, mi is szívesen segítünk neked. Elfogadod?

Bólintottam. Mit mondhattam volna? Ha Nissa is minden nap besegít, ők miért ne tehetnék?

— Hát, jól van. Köszönöm. Holnap találkozunk — mondtam végül, és már indultam is. — Sziasztok!

— Hé, ne rohanj már el! Ugye tudod, hogy egy darabig egyfelé megyünk? — ráncolta a homlokát Pléhpofa. — Mi is veled tartunk.

— Miért ne? — vontam meg a vállam.

Mind a négyen szótlanul, a gondolatainkba merülve baktattunk egymás mellett. Tőle szokatlan módon még Nissa is csöndben sétált — pedig általában vidámam cseverészik mindenkivel. Most biztos nagyon agyalt valamin. A főtéren elbúcsúztunk egymástól. Innen különböző irányokba indultunk — kivéve ugye Pléhpofát és Nissát, akik testvérek, így magától értetődően egy háztartásban laknak. Amint hazaértem, megvacsoráztam, majd kimerülten bedőltem az ágyamba, és perceken belül elnyomott az álom.

Bármilyen hihetetlen, de következő nap még többen lettünk. Az arénába érve döbbenten konstatáltam, hogy jelen van Helena Vanlig, Martha Swart, Luna Hoost, Bruno Ingerman, Theofil Thorston, Bélhangos... de még Susan Soldat, James Hofferson és — ami a legfurább — Modorgóc Jorgenson is. Mit keresnek ezek itt?

— Ööö, sziasztok — köszöntem zavartan. — Segíthetek valamiben?

— Igazából mi segítünk neked — közölte Bélhangos.

— Így van. Íme a takarítóbrigádod — mutatott magukra Susan Soldat. Mindnyájan seprűt és felmosórongyot tartottak a kezükben.

— De... miért segítetek nekem? — lepődtem meg.

— Mert Pléhpofa és Nissa megkért rá — vonta meg a vállát Martha Swart. — Na, jó, volt, akit fenyegetni kellett... — sandított Modorgócra.

— Pfff... nagyon vicces — morogta karba tett kézzel a Jorgenson-fiú.

— Mindenesetre, amint látod, meggyőzőek voltak az érveik — mosolygott Martha.

— De ha nem akarjátok, tényleg nem szükséges... — makogtam. — Nem gondoltam volna, hogy...

— Ennyien segítünk? — fejezte be a mondatomat James Hofferson.

— Hát, öhm... igen — vallottam be.

— Á, hagyd csak, szívesen tesszük — mosolygott Helena Vanlig.

— Ha te szóltál volna, akkor is jövünk — tette hozzá Bélhangos. — Csak kérned kellett volna.

Hálásan néztem végig a társaságon.

— Én... mindenkinek nagyon köszönöm.

— Igazán nincs mit — mondta kedvesen Luna Hoost.

Hihetetlen érzés volt, hogy alig ismernek, de mégis ilyen segítőkészek velem szemben. Mondjuk, ennek nyilván köze volt Nissához és Pléhpofához is... Na, majd beszélek a fejükkel — határoztam el. Mindenesetre, jólesett a gesztus. Úgy tűnt, hogy Modorgóc kivételével tényleg mind szívesen segítenek.

— Akkor, mit álldogálunk, emberek? Lássunk munkához! — kurjantotta Alvin.

Takarítás közben volt időm társalogni a többiekkel, és kicsit jobban megismerni őket. Igaza volt Nissának; tényleg jó fejek. Noha ilyen sokan seperc alatt végeztünk a munkával, senkinek nem akaródzott elmenni, inkább körbe ültünk a küzdőtér közepén, és beszélgettünk.

— Oltári volt a múltheti akciód! — veregetett hátba a piszkosszőke hajú Theofil. — Mekkora ramazurit csaptál... imádtam!

Na, igen... azt hiszem, rövid ismertség után is kijelenthetem, hogy Theofil Thorstonnak nincs ki mind a négy kereke. Azonban az idiótaságai ellenére is (vagy éppen emiatt) megkedveltem őt — ahogy mindenki mást is a csapatból.

Jó, mondjuk Modorgóc... hát, ő Modorgóc. Egoista és felvágós, de neki is vannak jó tulajdonságai. Például az, hogy ha morgolódva is, de kiáll a barátai mellett; egyszóval hűséges. Az már más kérdés, hogy a nálam három évvel idősebb fiú szereti szekálni a többieket. Egyszer majdcsak kinövi a beképzeltségét — vagy nem. Majd meglátjuk.

Kiderült, hogy a csapatból Nissa, Martha, Theofil, James és Susan a velem egyidősek. Pléhpofa és Alvin ugyebár öt évvel idősebb nálunk, Bélhangos nyolccal, Bruno — Modorgóchoz hasonlóan — hárommal, Helena és Luna pedig egy évvel fiatalabbak, mint mi.

— Tényleg hihetetlen, amit tettél — bizonygatta Helena. Hangja elismerően csengett. — Én nem mertem volna.

— Én sem — értett egyet Bruno. — Bátor vagy. Tudod — súgta meg nekem —, én se vagyok oda a sárkányölésért.

— Komolyan? — néztem ámulva a szalmaszőke fiúra. — Nem gondoltam volna.

— Komolyan — bólogatott. — Nem igazán bírom a vér látványát. A tudomány viszont annál inkább érdekel. A sárkánykönyvet olvastam, nem is egyszer. — Ezt, az utolsó mondatát már valamivel bátrabban közölte.

Helena, aki épp a közelünkben ült, meghallotta, és lelkesen beszállt a beszélgetésbe.

— Ú, igen, én is! Van azt a sárkány, amelyik beássa magát a földbe... meg amelyik forró vizet köp az arcodba... — kezdett magyarázni — és ami...

Brunóval és Helenával remekül kijöttem. Örültem, hogy hozzám hasonló könyvmolyokra leltem. A következő napokban is mind együtt takarítottunk. Kiderült, hogy Martha remek társaság, és Susan — bár kívülről keménynek mutatja magát — nagyon kedves. James Hoffersonnak kiváló humora van, és az egyik legjobb harcos, Luna Hoost pedig egy kissé különc, de megvan a magához való esze. Nagyon jól elszórakoztatott minket, mivel imád rímeket faragni, és még saját dalokat is költött — amik többsége ugyan elég morbid, de vicces, és sajnos vagy nem sajnos, de fülbemászó is. Az utóbbit teljes bizonyossággal állíthatom. Még álmomban is a „Csitt, kicsi viking, ne pityeregj, mert az ádáz harcos kiszúrja a szemed..." kezdetű, altatónak szánt nóta zengett a fejemben. Luna egyébként imádja az állatokat, és — akárcsak én — szeret rajzolni.

Tulajdonképpen mindenkivel akadt közös témám, még Alvinnal is — aki ugyan elég különös figura, de hát, a csapatunkból ki nem az? A fekete hajú fiú egyébként igazán szerethető tud lenni, nem véletlenül ő Pléhpofa egyik legjobb barátja. A másik Bélhangos, vele is hasonlóan jóban van, bár kevesebb időt töltenek együtt — lévén, hogy a fiú három évvel idősebb náluk, és sok dolga van a műhelyben, mivel ő a kovácsinas. Bélhangosban azt szeretem a legjobban, hogy senkit sem ítél el első látásra. Csak miután ténylegesen megismer valakit, azután alkot róla véleményt.

A munka alatt mind megkedveltük egymást és összekovácsolódtunk. Egyik nap Martha még takarítóruhát is varrt mindenkinek, hogy viccesebb legyen az egész. Persze azonnal vettük a lapot, és amíg dolgoztunk, büszkén viseltük az egyenöltözékünket. Egyébként a lány bámulatos munkát végzett, fantasztikusan varr. Még a méreteket is eltalálta. Helena pedig istenien süt — erre utolsó nap derült fény, amikor beállított két hatalmas tálca süteménnyel. Rekordgyorsasággal faltuk be, és miután elpusztítottuk az összeset, mindenki könyörgött Helenának, hogy máskor is süssön. A lány nevetve ígérte, hogy így lesz. Mi pedig megbeszéltük, hogy mostantól egész biztos, hogy sokat lógunk majd együtt így, tizenhárman. Sohasem gondoltam volna, hogy a takarítás is össze tudja hozni az embereket — mégis így történt.

Utolsó nap, amikor mindenki a munka végét ünnepelte, csöndesen odaosontam Pléhpofához és Nissához.

— Köszönöm nektek — mosolyogtam rájuk.

— Mit? — kérdezték elképedve.

— Hát, ezt az egészet — hogy idecsődítettetek mindenkit, hogy új embereket ismerhettem meg... Nagyon jól éreztem magam — vallottam be.

— De hiszen ők is — mutatott körbe vigyorogva Nissa. És valóban, mindenki jókedvűen beszélgetett valakivel.

— Igazad van. És ezt nektek köszönhetjük — hálálkodtam. — Összehoztátok a csapatot.

Ebben a pillanatban megjelent az arénában Sergiolus. Mindenki elcsendesedett. A törzsfő végigjáratta tekintetét a csillogó-villogó arénán és a benne tanyázó kamaszbandán. Mivel semmi kivetnivalót nem talált a tisztaságot illetően, megcsóválta a fejét, és mosolyogva így szólt:

— Nocsak, nocsak, az új generáció... Szerencséd van, Valka Enskild, hogy ilyen sok barátod van.

Szavai még a távozása után is sokáig csengtek a fülemben. Mert Sergiolusnak igaza volt: tényleg szerencsés vagyok. Azt hiszem, új barátokra találtam. És ha már mi vagyunk az új generáció, tartsunk össze, nemde?