/Valka/

Három év telt el Sergiolus Haddock és Ratt Darlig halála óta. Nem mondhatnám, hogy ezalatt az idő alatt annyira jól éreztem volna magam Hibbant-szigeten. Egyszer ugyanis állapotos lettem, azonban vetéléssel végződött. Akkor borzasztóan magam alatt voltam, rengeteg időbe telt, amíg sikerült feldolgoznom a gyermek elvesztését, és túllépnem rajta. Pléhpofa segített, végig mellettem volt, hogy lelki támaszt nyújtson, holott a dolog neki se volt könnyű. A faluban azt suttogták az emberek, hogy a törzsfőnő talán nem is tud egészséges utódot világra hozni, és ez az istenek haragja, amiért szimpatizálok a sárkányokkal.

Sárkányügyben sok vitám volt a faluval, de hiába könyörögtem bárkinek, hogy fontolják meg a békekötést, amíg megleljük a titkos világot, még a saját férjem sem érett egyet velem. A kapcsolatunk ezt leszámítva minden másban remekül működött, és nagyon szerettük egymást, egyedül ez a kérdés volt, amiben sohasem tudtunk dűlőre jutni.

Pléhpofa maga semmit sem változott — talán csak annyit, hogy testalkatra terebélyesebb lett, így ráragadt a „Termetes"-jelző, és újabban így ismerték az emberek. Sokat nevettünk azon, hogy ezt bizony nem foghatja rám, hiszen köztudottan borzalmasan főzök. Amikor legutóbb húsgombóccal próbáltam előrukkolni egy baráti vacsoránál, Bélhangos váltig állította, hogy napokig hascsikarás gyötörte, és majdnem belepusztult a főztömbe. Szerintem azért kicsit túlzott, bár tény, hogy nekem magamnak sem ízlett túlzottan az étel.

Huszonhárom évesen aztán új magzat fogant meg bennem. Pléhpofa nagyon boldog volt, én azonban rettenetesen féltem.

— Mi van, ha vele is az lesz, mint az előzővel? — aggodalmaskodtam.

— Higgy benne, Valka — mondta mindig csillogó szemmel.

Férjem szavai többé-kevésbé meg tudtak nyugtatni. Pléhpofa közelsége mindig jó hatással volt a kedélyállapotomra, amikor azonban bejelentette, hogy elutazik a Vizigazokhoz a törzsfők éves gyűlésére, eluralkodott rajtam a pánik. Habár a hatodik hónapban jártam a kicsivel, és ez már jóval több idő volt, mint amit az előzővel kihúztam, még mindig voltak kétségeim.

— Nem maradhatnál itt velem? — szorongattam a kezét.

— Mennem kell, Val — sóhajtott. — Kötelességem ott lenni, és fontos ügyekről lesz szó.

— Mint a sárkánykérdés? — kérdeztem epésen. — Mintha olyan sokra jutottatok volna a témában az elmúlt években...

— Ne kezdd ezt most. A sárkányügy igenis számít, az életünk múlik rajta.

— Éppen ezért, ha békét...

— Nem kötünk velük békét! Odin szerelmére, Val, már ezerszer megmondtam, hogy hagyd ezt az ostobaságot! — jött ki a sodrából. — Ó, ne... Most miért sírsz? — váltott hangnemet, és aggódva nézett rám, ugyanis eltörött nálam a mécses. A várandósságom volt az oka, érzékenyebben viseltem miatta minden ilyen helyzetet.

— Miért viselkedsz így velem? — hüppögtem. — Annyira rosszulesik!

— Jaj, gyere ide — ölelt magához. A mellkasába zokogtam. — Nem úgy gondoltam. Bocsáss meg, Val. Szeretlek.

— Én is szeretlek — sírtam el magam még jobban.

— Most meg mit csináltam? — riadt meg. — Mi a baj?

— Se-hem-mi-hi — szipogtam. — Csak olyan jó ember vagy. Annyira szeretlek.

— Öhm... oké... — veregette meg esetlenül a hátamat.

— Bo-bocsánat, hogy kiakadtam. Olyan borzalmas vagyok...

Pléhpofa lágy csókot nyomott az ajkamra.

— Dehogy vagy borzalmas, ezt azonnal verd ki a fejedből! Viszont a törzsfők gyűlésére akkor is el kell mennem. Megérted?

Könnyes szemmel bólogattam.

Később sikerült valamelyest összeszednem magam, és sétáltam egyet a faluban, hogy kiszellőztessem a fejem. Az egyik ház sarkánál azonban megtorpantam, ugyanis ismerős hangok ütötték meg a fülem az épület másik fala felől.

— Minek menjek a bátyámmal a gyűlésre? A törzsfők csak mindig magukat istenítik, meg versengenek, ki a legjobb ebben és abban. A tárgyaláson pedig csupa unalmas dolgokról beszélnek. Nem nekem való.

Kikukkantottam a ház sarka mögül. Ahogy sejtettem: a legjobb barátnőmet láttam Alvinnal beszélgetni.

— De gondolj bele, Nissa, ez remek lehetőség lenne számodra! — bizonygatta a fekete hajú fiú. — Hiszen te vagy a helyettes-főnök, ha Pléhpofa nincs a szigeten.

— Éppen ezért most is itt kell maradnom védelmezni Hibbantot — érvelt Nissa. — Kire hagyhatná a bátyám a szigetet, ha nem rám?

— Tudtommal van törzsfőnőnk.

— Valka gyermeket vár, és amúgy sem rajong a főnöki teendők intézéséért. Nem akarom a vállára rakni még ezt a plusz terhet is.

— A Vizigazok szigete nincs messze, mindössze kétnapi hajóút. Hamar megjárjátok. És mindig mondtam, hogy te sokkal alkalmasabb lennél fő...

— Én pedig ezerszer megmondtam neked, hogy erről hallani sem akarok! — csattant fel Nissa. — Ne becsüld le a bátyámat. Kiváló törzsfő, a legjobb, akit a sziget kaphatott, ezt te is tudod. Csak irigykedsz rá.

— Irigykedek? — sértődött meg Alvin. — Ugyan mire lennék irigy?

— Mindig is irigykedtél rá a pozíciója miatt. Megértelek, Alvin, én is egész életemben az árnyékában éltem, de ő az elsőszülött, az istenek döntöttek így. Én pedig támogatom.

— Épp ezért kéne vele menned a gyűlésre is! — kapott a szón a fekete hajú. — Más főnökök is magukkal szokták vinni a rokonaikat. És a mostani tanácskozás izgalmasabbnak ígérkezik, mint a többi. Tudni szeretném, miről lesz szó.

— Engem viszont hidegen hagy — közölte Nissa. — Miért nem mész te Pléhpofával?

— Nem vinne magával — morgolódott Alvin. — Tudod, hogy hiába békültünk ki, mióta volt az a szörnyennagy rémség támadás, már nem ugyanolyan a barátságunk. Te viszont a húga vagy, mindig ugyanúgy szeretetett. Szóval...

Nissa nagyot sóhajtott.

— Szóval mi okom lenne vele tartani a tanácskozásra azon kívül, hogy jó lehetőségem nyílna látni, hogy mennek a dolgok a nagy fejesek között, és hogy tudni akarod, mi folyik ott?

Alvin megragadta a Haddock-lány kezét, és enyhe félmosollyal a szemébe nézett.

— Az, hogy szeretsz.

A kijelentéssel Nissa sarokba lett szorítva. Kirántotta az ujjait a fiú tenyeréből, és megütötte a felkarját.

— Nem ér! Alattomos alak vagy, Alvin!

— De te ilyen alattomosnak szeretsz — vigyorgott magabiztosan a fiú.

— Ha-ha — nyújtotta ki a nyelvét Nissa. — Egye fene, elmegyek arra a nyavalyás gyűlésre, ha annyira szeretnéd. De ha belepusztulok az unalomba, az a te hibád lesz...

Van az a mondás, miszerint jól vigyázz, mit mondasz, ugyanis sohasem tudhatod, mikor valósul meg. Nissa és Alvin a viking ház mellett beszélgetve csak nevettek a Haddock-lány utolsó mondatán, és én, aki az épület sarkánál hallgatóztam, szintén nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Azonban még ha Nissa nem is az unalomba pusztult bele, hátborzongató, miket művel olykor a sors...

Pléhpofa hamuszín arccal, megtépázott hajóval, megpörkölődött ruhában tért vissza a húgával a törzsfők gyűléséről. A fiatal lányra, akit leemelt a karjaiban a fedélzetről, alig lehetett ráismerni. Nem kellett Gothi szakértelmével rendelkeznem ahhoz, hogy tudjam, amint ránézek: katasztrofálisan súlyos égési sérüléseket szenvedett. Nissát azonnal a házába szállítottuk, és az ágyára fektettük, Alvin pedig — akinek minden vér kifutott az arcából, amikor meglátta szerelme állapotát — Gothiért rohant.

— Mi történt? — szegeztem neki a kérdést a férjemnek, miközben a gyógyítót vártuk. — Sárkánytámadás volt a Vizigazoknál?

Pléhpofa letette az ágy melletti komódra a sisakját, és megtörölte verejtékező arcát. Alig tudta elszakítani a tekintetét testvére összeégett testéről. Szemlátomást kényszerítenie kellett magát, hogy a szemembe nézzen.

— Vérdung... — susogta rekedtesen.

— Tessék? — ráncoltam össze a szemöldökömet.

— Drákó Vérdung. Beállított a gyűlés kellős közepén — mesélte sóhajtva. — Hegekkel borított, sárkánybőrköpenyes férfi volt. Nem viselt fegyvert és halkan beszélt — borzongott meg. — Senki sem tudta, ki ő és hogy jutott be. Azt állította magáról, hogy valami messzi országból jött, és egyszerű közember, aki eltökélte, hogy megszabadítja a világot a sárkányoktól. Azt mondta, képes parancsolni a sárkányoknak, és megvéd tőlük minket, embereket, ha mind meghajlunk előtte és követjük őt.

Tágra nyílt szemmel hallgattam.

— Micsoda? De hisz' ez lehetetlen...

— Mi is azt hittük — csóválta a fejét. — A legtöbben kinevettük, ám ekkor sértetten sarkon fordult, és miközben távozott, a köpenyébe burkolózva ezt kiáltotta: „Majd meglátjuk, hogy mire mentek nélkülem!" — idézte fel a szavakat. — Akkor... — csuklott el a hangja. — Abban a pillanatban lángolni kezdett a tető, és páncélos sárkányok törtek ránk.

— Tessék? — hüledeztem. — Hát tényleg az uralma alá hajtotta őket?

— Nagyon úgy tűnik — motyogta maga elé megsemmisülten. — A terem porig égett. Senki nem élte túl... rajtam kívül — horgasztotta le a fejét.

— Blix? Oswald? Garonn? Kegyetlen Gyrim? És a többiek? — soroltam a neveket riadtam.

— Oswaldnak szerencséje volt, nem tudott részt venni a mostani gyűlésen. De többiek mind... — Könnyek futották el a szemét, és a húgára nézett. — Nem érezték magukat fenyegetve, így nem voltak résen. Én voltam az egyetlen, aki megneszeltem, hogy valami nincs rendben a fickóval. Nissát is épphogy ki tudtam menteni, de... — harapta el a mondatot, és a tenyerébe temette az arcát.

Megkerültem az ágyat. Pléhpofa mellé léptem, átöleltem, és a vállára hajtottam a fejem.

— Gothi talán még tud segíteni rajta... — szólaltam meg remegő hangon, és Nissára pillantottam, aki izzadtan feküdt az ágyon, és minden alkalommal, amikor megmoccant, fájdalmasan nyögött egyet.

Pléhpofa felemelte sírástól vöröslő fejét, és a szemembe nézett.

— Alig bírta az utat. Nem éri meg a holnap reggelt.

— Ne mondj ilyet. — Most már az én arcomról is patakokban folytak a könnyek. — Nem veszíthetjük el őt!

Ekkor lépett a házba Gothi, nyomában a halálsápadt Alvinnal. Miközben a gyógyítónő Nissa mellé lépett a kencéivel, Alvin csak letaglózva állt az ágy végében, és fájdalmas arccal bámult szerelmére.

— Te voltál — szólalt meg vádlón Pléhpofa, mire a fekete hajú felkapta a fejét. — Tudom. Te beszélted rá, hogy eljöjjön, elmesélte. A te hibád — nézett a szemébe szikrázó tekintettel.

Alvin nagyot nyelt.

— Pléhpofa — szólalt meg szinte esdekelve. — Tudod, hogy... hogy szerettem őt — mondta elfúló hangon.

— Mégis a vesztét okoztad — felelte szárazon a férjem. — Sosem érdemelted meg őt. Soha.

— Tudom — hajtotta le a fejét Alvin. Az arcáról legördült egy könnycsepp.

— Azonnali hatállyal száműzlek a szigetről — jelentetti ki Pléhpofa szárazon. — Holnap hajnalig adok neked időt, addig hagyd hátra Hibbantot — különben megöllek — fogadkozott.

Olyan rideg hangon közölte határozatát egykori legjobb barátjával, hogy még nekem is jégszilánkként szúródott a szívembe a rémület. Alvin szemlátomást teljesen összetört. Nem tett mást, csak leszegett fejjel bólintott.

— Egyetértek a döntéseddel, Pléhpofa. Azonnal csomagolok — mondta remegő hangon. Vetett még egy utolsó pillantás az összeégett Nissára, azzal sarkon fordult, és kirohant a szobából.

Pléhpofával ekkor tűnt csak fel a párosunknak, hogy Gothi már egy ideje kopogtatja a férjem vállát a botjával. Amikor lenéztünk rá, csak szomorúan megcsóválta a fejét.

— Értem... — biccentett sápadtan Pléhpofa. — Köszönöm, Gothi. Elmehetsz.

Amikor a gyógyítónő kicsoszogott a szobából, nem bírtam tovább, zokogva letérdeltem a legjobb barátnőm mellé, és megszorítottam a kezét.

— Nissa... Te jóságos Odin, Nissa... — hajtottam le a fejem.

Pléhpofa mellém térdelt, átkarolta a vállam, és velem együtt sírt. Nissa erőtlenül megszorította a kezem, és nagy nehezen felénk fordította a fejét.

— Val... Pléhpofa... ti vagytok azok?

— Mi vagyunk — bőgtem.

— Annyira sajnálom... — susogta erőtlenül.

— Mit sajnálsz, Nissa? — kérdezte könnyek között Pléhpofa. — Nem a te hibád... Vérdung volt az oka... és hogy Alvin rábeszélt...

— Nem magát a halált sajnálom. — Nissának szemlátomást minden szó kimondása nehézséget okozott. — A Valhallába kerülök, tudom, jó harcos voltam.

— A legjobb — törölgette a szemeit Pléhpofa. — Mindig nagyon büszke voltam rád.

— Erős akarok lenni, mint anya volt. — Nissa egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán összeszedte magát, és ismét ránk nézett. — Bátor akarok lenni.

— Nagyon bátor vagy — szorongattam a kezét zokogva. — Annyira csodáltalak, amiért mindig olyan bátor voltál, Nissa. Annyi mindent köszönhetek neked.

— Szeretlek, Val — nézett rám elérzékenyülve, és halvány mosolyra húzta a száját. — És téged is, bátyó — pillantott Pléhpofára, aki felfelé pislogva bólogatott —, de hisz' tudjátok. Szeretnék nem bánkódni.

— Akkor mit sajnálsz mégis? — hüppögtem.

— Csak azt, hogy nem lehetek a nagynénje a születendő gyermeketeknek — sandított kerekedő hasamra. — Olyan jó lenne látni, hogyan nő fel Hibbant-sziget méltó örököse. Vigyázzatok rá — kötötte a lelkünkre.

Pléhpofával mindketten bólintottunk. Legjobb barátnőm ezután már nem nagyon volt képes tovább beszélni, és mire a hajnal első sugarai elérték Hibbant partjait, és Alvin vitorlát bontott, hogy örökre hátrahagyja a sziget partjait, Nissa Haddock követte szüleit, és már a Valhallában lakomázott az istenekkel.

Egy hónappal később én voltam az, aki testi fájdalmaktól gyötrődött. Kínkeserves vajúdás árán, de világra hoztam fiúgyermekünket. Bélhangos meg Gothi végig jelen voltak és segédkeztek, akárcsak Pléhpofa.

— Nézz rá — suttogtam könnyes szemmel a férjemnek. — Túl korán született, még nem lett volna itt az ideje — néztem a csecsemőre, aki békésen szunyókált a karjaimban. Félelem markolt a szívembe. — Mi van, ha... ha őt is elveszítjük?

Pléhpofa puszit nyomott a homlokomra.

— Életben marad, Val — jelentette ki sziklaszilárd bizalommal. Szemlátomást majd' kicsattant az örömtől, hogy apa lett.

Az én aggodalmaim azonban továbbra is megmaradtak.

— Gyönyörű kisfiú, de... de olyan kis apró. Valóságos Hablaty — közöltem nehézkesen. Viking hagyomány szerint a legkisebb és legsatnyább utódokat nevezték így. — Te is tudod, hogy ez mit jelent. Félek, nem jók az esélyei — pityeregtem.

— Ne félj, Val. Meglásd, ha felnő, a legerősebb vikinggé válik majd a földkerekségen — mondta derűlátóan Pléhpofa. — Hablatynak Hablaty, az igaz... de az már biztos, hogy ő lesz a legnagyszerűbb Hablaty a földkerekségen — vette át tőlem a kisbabát, és gyönyörködve elnézte, ahogy szuszog álmában. —Légy üdvözölve, Hablaty Haddock. Ez itt Hibbant-sziget.

Pléhpofának igaza lett. Hablaty életben maradt, mi pedig végtelenül boldogok voltunk. Hibbant-sziget is osztozott az örömünkben, habár olykor összesúgtak a hátam mögött. Tudtam, mi az oka: a gyermek, bár egészséges volt, erősebb, elevenebb fiú születését várták volna, és a satnya kisdedet az én hibámnak titulálták. Borzasztóan rosszulesett, de megpróbáltam nem foglalkozni velük. A barátaim mellettem álltak ugyan, de mióta szép lassan mindenki megházasodott és gyermeknevelésbe fogott, sajnos nemigen volt időnk egymásra.

Én megtettem, ami tőlem telt, viseltem a falu népének ferde pillantásait, és azon voltam, hogy Hablatynak a lehető legjobb legyen. Kénytelen voltam szembesülni vele, hogy nem könnyű a szülővé válás. Hablaty olykor alig akart enni, s ilyenkor kétségbeestem, ráadásul Pléhpofával rengeteget virrasztottunk mellette, mert szüntelenül sírt. Hiába varrtam neki egy puha siklósárkánybábut, megijedt a játéktól, és csak még jobban bömbölt, így hát nem erőltettem.

Apropó, erőltetés... Pléhpofa párhónapos korában készíttetett neki Bélhangossal egy minifejszét, hogy amint lehet, megkezdhesse az edzést. Természetesen hatalmas veszekedés lett a vége.

— Eszednél vagy? — estem neki. — Kisbaltát akarsz adni a kezébe?! Odinra, de hisz' még csak egy kisbaba!

— Még mindig jobb, mint a sárkányplüssöd — védekezett. — Ettől legalább nem sírt.

— Add csak ide azt a fejszét...!

— Nem.

— Pléhpofa!!! — néztem rá villámló szemmel.

Végül a férjem belátta, hogy nem érdemes tovább szítania a haragomat, így a miniszekerce a süllyesztőbe került. Napokig dúltam-fúltam az eset miatt, és ő is neheztelt, amiért meghiúsítottam az ötletét, de végül megbékéltünk.

Hablaty szépen cseperedett, és a testsúlya is gyarapodott. Már nem bőgött át éjszakákat, így mindenki megnyugodott. Boldog, békés családként éltünk egy darabig — ám ez az állapot nem tartott sokáig. Akkor jött az a végzetes sárkánytámadás... és mindent megváltoztatott.

Szokásomhoz híven a falu utcáin futkároztam, és próbáltam megakadályozni az embereket az ölésben, amikor észrevettem, hogy egy sárkány betört a házunkba. Lélekszakadva rohantam, hogy megvédjem Hablatyot. Az ajtón belépve felkaptam az első kezem ügyébe kerülő kardot, és azzal a lendülettel már futottam is a fiam bölcsőjéhez... ám a látványtól, ami fogadott, tátva maradt a szám.

Hablaty csöpp kis kezeivel a hatalmas négyszárnyú sárkány karmait szorongatta, aki készségesen játszott vele. Elképesztő volt. A saját szememmel láttam, hogy mindaz, amit hittem a sárkányokról, bizonyítást nyer. Mégiscsak nekem volt igazam velük kapcsolatban, nem csak az én hóbortom volt, hogy barátkozni is lehet velük, ahogy mindenki elkönyvelte a faluban.

A narancssárga-vörös pikkelyes sárkány ekkor észrevette, hogy megjelentem, mert felém fordult. Közben véletlenül megkaristolta Hablaty állát, aki sírdogálásban tört ki.

A légzésem felgyorsult, miközben hátrálni kezdtem, és a négyszárnyú sárkány sárga szemeibe néztem. Remegett a kezemben a kard, képtelen voltam lesújtani vele. Nem egy ádáz bestiát láttam magam előtt, hanem egy értelmes, jóindulatú teremtményt, akinek a tekintetében a saját lelkem tükröződött vissza.

Ebben a pillanatban azonban fejsze csapódott közénk, megszakítva a pillanatot.

— Valka, fuss! — kiáltotta Pléhpofa, és a bölcső felé rohant.

A sárkány utánafordult, és tüzet okádott.

— Ne! — Gondolkodás nélkül megragadtam a szárnyát, habár tudtam: esélyem sincs megfékezni egy ekkora fenevadat.

Legnagyobb meglepetésemre azonban a sárkány abbahagyta a tűzfújást, és visszafordult felém. Riadtan magam elé emeltem a kezem, és szaporán kalapáló szívvel tettem egy lépést hátra. Elértem, hogy ne bántsa a férjem, de ha én leszek a következő célpontja...

— Itt vagyok! — harsant Pléhpofa hangja.

Még láttam, ahogy eléri a bölcsőt, hirtelen azonban erős karmok fonódtak a testem köré, és a levegőben találtam magam. A sárkány elragadott magával.

— Ne...! Pléhpofa! — sikítottam.

— Valka! — kiabált utánam.

A férjem egyik kezében a fejszéjével, másik kezében a kisfiunkkal együtt állt a lángoló házban, és kétségbeesetten nézte, ahogy a sárkány egyre messzebb repít engem az otthonunktól.

— Pléhpofa! — rikoltottam még utoljára, de többet már nem hallottam.

Egyre messzebb kerültem a sárkánytámadás helyszínétől, ezzel együtt pedig Hibbant-szigettől.

— Eressz el! — zúdítottam a haragomat a sárkányra. — Tegyél le, hallod? — Tehetetlenségemben megeredtek a könnyeim. — Hová viszel?

Választ persze nem kaptam. Megpróbáltam szabadulni a narancs-vörös sárkány karmai közül, de erősen tartott, és ügyesen manőverezett. Miután valósággal átugrált a felhők fölött a levegőben, inkább úgy döntöttem, nyugton maradok, ugyanis kis híján kidobtam tőle a taccsot.

Az út végéhez érve azonban elakadt a lélegzetem. A négyszárnyú egy jégerődítményhez tartott — távolról úgy nézett ki, akár egy zöldes sündisznó. Szorult helyzetem ellenére is lenyűgözött.

A furcsa képződmény belsejébe érve mintha egy sárkánykavalkádban találtam volna magam. A sziklás helyet mindenütt zöld növényzet borította, középen pedig egy hatalmas, ferde sziklaoszlop emelkedett. Odalent, a kőhasadékban pedig — alig akartam hinni a szememnek — egy gigantikus fehér sárkány feküdt. Nem is akármilyen: jégköpő.

A narancs-vörös pikkelyes tett velem egy kört, majd lerakott az egyik szirtre.

— Ne ölj meg! — nyújtottam ki felé a kezem (mintha ez bármit is segítene, és felfoghatná a tüzet vagy az éles karmokat), és eltakartam a szemem.

Hirtelen azonban olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam: érdes tapintású pikkelyeket éreztem a bőröm alatt. Bátortalanul felnéztem.

A sárkány lehunyt szemmel állt előttem, s szögletes orrát a tenyeremnek nyomta. Hitetlenkedve meredtem rá. Igazam volt... tényleg igazam volt.

A vörös-narancs lény kinyitott a szemét, és érdeklődve körbeszaglászott.

— Öhm... igazán kedves vagy, te felhőugró-sárkány — hebegtem —, de örülnék, ha most hazavinnél.

A hüllő rám se hederített. A szirt széléhez ügetett, és onnan nézett rám.

— Nekem haza kell mennem, érted? — magyaráztam kétségbeesetten. Egy ilyen intelligens lénynek fel kell fognia... — Haza, Hibbant-szigetre, ahol lakom — sulykoltam. — Ahonnan elhoztál — meredtem rá vádlón. — Vigyél vissza, de tüstént!

A sárkány tett egy kis biccentést a fejével a fajtársai felé, és várakozóan nézett rám. Ekkor megértettem...

— Nem... nem maradhatok itt! — riadtam meg. — Én... én viking vagyok! Az én otthonom Hibbant-sziget, ott van a népem, ott van a férjem és a fiam! — bizonygattam az arcomat fedő könnyfátyolon át. — Mindennél jobban szeretem őket, nem hagyhatom magukra...

A sárkány azonban tapodtat sem mozdult — márpedig tisztában voltam vele, hogy nélküle soha nem jutok ki innen. Zokogva leroskadtam a mohos kőre, és a tenyerembe temettem az arcom.

Hirtelen valami megbökte az oldalam. A sárkány volt az — borostyánsárga szemeivel mintha együttérzően nézett volna rám.

Gyengéden hozzádörgölőzött a kezemhez, mire ösztönösen megsimítottam a pikkelyeit. Egészen újszerű érzés volt.

— Miért hoztál ide? Miért pont engem? — szipogtam.

A tekintetéből kiolvastam a választ: Mert más voltam, mint a többi ember. Úgy érezte, ide tartozok — talán azt hitte, én magam is egy vagyok a sárkányok közül.

Nagyot sóhajtottam, és megtöröltem a szemem. Tudtam jól, az lett volna a helyes, ha addig üvöltözök a sárkánnyal, amíg végre hajlandó visszavinni a szigetre. De mi lenne akkor? — gondoltam bele.

Őt valószínűleg azonnal megölnék, amint megjelenne velem. Az emberek ugyanolyanok maradnak, és ha eddig nem voltam képes megváltoztatni a hozzáállásukat, akkor ezután se. Hibbanton én mindig is különc voltam, sosem rajongtak értem az emberek, bolondnak hittek. Ha visszamennék közéjük, még inkább kinéznének. Valószínűleg megpróbálnák kiszedni belőlem a sárkányfészek hollétét is, hogy idejöhessenek és megölhessék őket (mert körbenézve az erődítményben, egyértelművé vált számomra, hogy ez bizony a hatalmas jégköpő sárkány birodalma).

Ha hazamegyek, azzal veszélyeztetem az itt élő sárkányokat. Ha viszont maradok... tanulmányozhatom őket testközelből. Az álmom válhatna valóra.

Csak ne lett volna ilyen piszok nehéz a döntés... hiszen ott volt Pléhpofa és Hablaty, a két személy, akiket a világon a legjobban szerettem, akik a családomat jelentették. Ők pedig Hibbant-szigeten tartózkodtak, és ahol ők voltak, ott voltam otthon én is.

Én... De tulajdonképpen ki is vagyok én? A törzsfőnő, akinek annyi furcsasága van... akire Hibbant-sziget semmilyen tekintetben nem lehet büszke. Hisz' emberemlékezet óta én voltam az első viking, aki nem tudott megölni egy sárkányt! Én voltam, aki mindig csak a bajt hozta az otthonára és Pléhpofára... aki egy Hablatyot szült. Kis híján a családom vesztét okoztam, a férjem és a kisfiam meg is halhattak volna miattam.

Nagyot sóhajtottam. Talán mindenki jobban járna, ha meghalnék számukra. Hablatynak is jobb lesz nélkülem. Jobb, ha vérbeli vikingek nevelik fel, mint amilyen az apja is, és nem egy ilyen selejtes anyával nő fel, mint amilyennek én éreztem magam.

Hiszen most is... ahelyett, hogy egyértelműen elhatároztam volna, hogy hazamegyek, a maradáson gondolkoztam — és ezzel már bebizonyítottam, hogy a szeretteimen, az otthonomhoz való ragaszkodásomon és az emlékeimen kívül más nem húzza a szívemet Hibbant-sziget felé.

A sárkányfészekben harmónia töltötte el a szívem, mintha egy külön kis világban lettem volna, biztonságban. Béke honolt, amire mindig is vágytam. És attól féltem, hogyha most hátrahagyom ezt, és visszatérek Hibbant-szigetre, sohasem lelem meg többé.

A négyszárnyú sárkány pikkelyeit simogatva belenéztem a nagy, borostyánsárga szemekbe.

— Jól van, Felhőugró. — Szaggatottan kifújtam a levegőt, és nehéz szívvel feltápászkodtam a hideg kőről. Életem legnehezebb döntését hoztam meg. — Maradok.

Megtöröltem könnyáztatta arcomat. A sárkány barátságos hangot hallatott, és lelkesen lelapult a földre.

— Micsoda? Öhm... most akkor... azt akarod, hogy üljek fel? — fürkésztem hitetlenkedve. — Hát, jó...

Miközben feltornáztam magam a négyszárnyú hátára, és a lény elrugaszkodni készült, azon járt az eszem, hogy ez a Ratt Darlig tényleg egy szerencsétlen ütődött volt. Nem lehetek a Sárkányok Barátja — hisz' bárhová is megyek, lélekben mindig Pléhpofa felesége és Hablaty édesanyja maradok. Nincsen tehát sárkánylelkem. Nekem sárkányszívem van.

És szárnyaltam.

VÉGE