/Pléhpofa/

Szemben álltam a rettenetes fenevaddal, magával a megtestesült tűzzel: a szörnyennagy rémséggel. Fenyegetően morgott rám.

— Táncoljunk hát... — sziszegtem összeszorított fogakkal. Jól tudta ő is és én is: itt ma az egyikünk meghal.

— Ne! — hallottam egy kétségbeesett kiáltást a hátam mögül. A hang irányába fordítottam a fejem — és leesett az állam.

Az aréna kapujában egy barna hajú lány állt. Na, erre nem számítottam. Kinyitotta? De miért? Most akkor, pontosan mi a fészkes fene folyik itt? Egyáltalán, mit képzel magáról, hogy csak úgy besétál ide? Mit művel? Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől.

Úgy látszik, a sárkány is meglepődött, mert egyelőre nem támadott, csak érdeklődve fixírozta a kapuban álló lányt. Bizonyára nem értette, miért jelent meg itt még egy ember. Hát, én sem.

— Mégis mit jelentsen ez? — háborgott apám, és felemelkedett törzsfői székéből.

— Ne öld meg a sárkányt, kérlek! — rimánkodott a lány, és közelebb sétált. — Ez így nem igazságos! Még védekezni sem tud, esélye sincs, hogy elrepüljön! — magyarázta.

— Még hogy nem tud védekezni? — nevettem hitetlenkedve. — Ez egy vérengző fenevad!

— Egyáltalán nem ugyanolyan, mintha odakint győznéd le! — kiabálta. — Ez így csalás, még csak nem is menekülhet! Ők nem olyan rosszak, mint mindenki hiszi. Nem kellene megölnünk őket, más utat is választhatnánk!

— Megkérdőjelezed a tevékenységünket? — mennydörögte apám, és kardjával rávágott az aréna falára.

A sárkány, aki eddig csak ide-oda kapkodta a fejét a veszekedésre, most megvadult, és ismét tűzbe borította magát, majd üldözőbe vett. Időközben valamelyik eszement viking újra becsukta a kaput, hogy a sárkány ne mehessen ki — de arra már nem gondolt, hogy mi lesz ezzel a kamaszlánnyal, aki nemhogy fegyvert forgatni nem tud, de ránézésre még egy kalapácsot se bír el.

— Ajaj... — motyogta maga elé, és ő is futni kezdett.

— Vedd el az egyik pajzsot! — kiáltottam rá.

Megfogadta a tanácsomat, de még két kézzel is épphogy csak meg bírta tartani. Úgy tudtam...

Eközben én harcba szálltam a bestiával, ütöttem-vágtam a pöröllyel, ahol csak értem. A rusnya dögnek egy ízben majdnem sikerült odapörkölnie nekem — ám velem emberére akadt. Jó kiképzést kaptam, nem féltettem magam. A lány miatt már jobban aggódtam.

— Ne csak állj ott, mozogj is, úgy nehezebb elkapnia! — förmedtem rá, amikor egy ízben majdnem nekiütköztem. — Egyáltalán, ki vagy te?

Jó, tudom, nem a legmegfelelőbb alkalom a bemutatkozásra, de kíváncsi voltam, ki lehet olyan megrögzött sárkánykedvelő, hogy megzavarjon az ölésben. Várjunk csak... hiszen én egyszer már találkoztam egy ilyen személlyel! Igen, most, hogy jobban megnézem... ugyanazok a zöld szemek, ugyanaz az arc — igaz, azóta jócskán megnőtt.

— Az akaratos, sárkányvédő kislány? — villant be a felismerés.

— Nagyon vicces — fújtatott. — Csak nem az undok, okoskodó kisfiúhoz van szerencsém ismét? — vágott vissza. — Klassz, hogy még ilyen helyzetben is van humorérzéked.

Hát, ezt megkaptam. De nem volt időm válaszolni, mert a sárkány megint támadott.

— Egyébként Valka Enskild a nevem! — kiáltotta utánam a lány.

Valka... hát, ezt is megtudtam. Szép névnek találtam, de nem igazán volt időm ilyeneken gondolkozni, mert vészesen közel voltam egy sárkány pengeéles fogaihoz. A következő pillanatban apám és egy másik viking berontott az arénába, és heves tiltakozása ellenére lefogták Valkát, majd kicipelték.

— Ne! Engedjetek! — kiabálta kapálózva, de nem tehetett semmit a két erős férfival szemben. — Apa, kérlek, eresszetek el!

Tehát a másik viking az apja — állapítottam meg. Miután leeresztették maguk mögött a kaput, egyedül maradtam a sárkánnyal.

— Öld meg, Pléhpofa! — harsogta apám. — Vess véget ennek az egésznek!

— Ne! — rimánkodott Valka. Könyörgő hangjától összeszorult a szívem. — Ha nem bántod, ő sem fog bántani téged!

Szabadulni próbált, de az apja és az én apám vasmarokkal tartották. A végén még a száját is befogták.

A közjátéktól teljesen megzavarodtam. Össze kellett szednem magam. A lány úgysem érthette ezt — meg kellett ölnöm a sárkányt. Mint a főnök fiának, ez kötelességem volt.

A bestiának mostanra kifogyott a tüze — eljött az én időm. Lecsaptam újra és újra, de folyamatosan Valka szavai visszhangoztak a fejemben. Sajnáltam őt, hogy végig kell néznie ezt az egészet. Nem értettem, miért, de a lány nagy hatást gyakorolt rám. Talán a bátorsága tette, az, hogy szembe mert szállni az elveiért mindenkivel, mindössze tízévesen. Valamilyen szinten csodáltam ezért.

Végül egy utolsó, hatalmas erejű csapást mértem a sárkány koponyájára, amit ezzel sikeresen összezúztam. Vér és agyvelő fröccsent az aréna kövére. A fenevad elterült a földön, és nem kelt fel többé. A tömeg ujjongott, én valamiért mégis rosszul éreztem magam. Nem ilyennek képzeltem az első sárkányölésemet. Biztosan Valka az oka. Valahogyan sikerült hatnia a lelkiismeretemre, vagy nem is tudom — mindenesetre elérte, hogy ne érezzek örömet a sárkány megölése miatt. Minden porcikámat keserűség járta át. Miért csinálta ezt? Minek kellett berontania?

Miután az ünneplő vikingek elcsendesedtek, apám ismét szólásra emelkedett.

— Ezennel Pléhpofa a törzsünk teljes jogú férfi tagjává lépett elő! Gratulálok, fiam — nézett rám büszkén.

Az emberek tapsoltak és éljeneztek, volt, aki füttyögött is. Apám tekintete ekkor Valkára tévedt, és elkomorodott. Magasba emelte a kezét, mire a hangzavar lassacskán abbamaradt.

— Enskild kisasszony pedig — ordította teli torokból —, bocsánatot kér Pléhpofától és a falutól, amiért szabotálni próbálta a sárkányölést, és megígéri, hogy többé nem tesz ilyet — utasította szigorúan.

Ránéztem Valkára. Lehorgasztott fejjel állt, szeméből patakzottak a könnyek. Pillantása rátévedt a sárkánytetemre, majd émelyegve tovább is siklott. Végül felszegte fejét, és a tekintete megállapodott rajtam.

— Nem kérek bocsánatot. És nem ígérhetek olyat, amit tudom, hogy később képtelen lennék betartani — közölte szilárdan, de őszintén.

Apám arca egyre vörösebb lett, míg végül felvette a paprikapiros árnyalatot. Látszott, hogy fölment benne a pumpa. Nem szokott hozzá, hogy tízévesek ilyesfajta viselkedést tanúsítsanak vele szemben.

— Miket beszélsz, te mihaszna kis fruska? Igenis bocsánatot kérsz, de azonnal! — üvöltötte le a fejét. Nem lehetett kellemes ilyen közelről. Tapasztalatból mondom, nekem is volt már benne részem — a dobhártyám azóta is sajog az emléktől.

— Valka! — parancsolt rá az apja is.

A lány azonban csak állt egyhelyben, és meg se mukkant — sőt, haragosan összepréselte ajkait, ezzel is kifejezve elutasító magatartását.

— Nem szükséges — szólaltam meg váratlanul.

— Hogy mi? — hökkent meg egyszerre apám, Valka apja, és talán az egész tömeg. Még magának a lánynak is elkerekedett a szeme.

— Nem szükséges — ismételtem nyugodt hangon. — Nem kell bocsánatot kérnie.

— De hát, fiam, ez a lány... — kezdte apám, ám a szavába vágtam.

— Nem tett mást, csak a saját feje után ment. Azt tette, amit a szíve diktált. Az ösztönei, az érzelmei vezérelték. Ezért nem ítélheted el, apám, hiszen még csak tízéves! — magyaráztam türelmesen. — Még ha pártolja is a sárkányokat és ellenzi az ölésüket, ha belegondolsz, a tulajdonságai méltóak a viking névhez. Közénk tartozik. Nézd el neki a viselkedését, és a cselekedeteit tudd be fiatalságának. Ilyenkor az ember még sokszor forrófejű, meggondolatlan. Végtére is, nem okozott bajt — csak majdnem, de ez nem számít, mert végeredményképpen megöltem a sárkányt, így tehát minden rendben.

Apámon látszott, hogy elgondolkodtatják a szavaim — ez jó jel volt. Tudtam, hogy sikerülhet hatnom rá.

— Rendben van... — motyogta. — Igazad van, fiam, végül is, nem lett baj — ismerte el, majd Valkának címezve folytatta. — Viszont rajtad tartom a szememet, kisasszony! És büntetésből két hétig te takarítod az arénát. De ragyogjon ám minden szeglete! Egyetlen porszemet sem akarok látni — fejezte be, azzal intett egyet a nézőtér felé, és elindult kifelé.

A műsor ezzel véget ért. A tömeg feloszlott, mindenki indult a maga dolgára. Nekem azonban még beszélnem kellett valakivel.

— Valk... — szóltam volna utána, de addigra már kiviharzott az arénából.

A keresésére indultam, de szem elől tévesztettem. Hová tűnhetett? Jobbra-balra tekingettem, de sehol sem találtam. Ekkor falfehér arccal megjelent mellettem a húgom, Nissa.

— Pléhpofa — rángatta meg a karomat —, nem láttad Valt?

— Valt? Ja, hogy Valkát! — csaptam a homlokomra. — Az előbb még itt volt, de máris nyoma veszett — bosszankodtam.

Meglepetésemre a húgom szorosan megölelt.

— Ezt miért kaptam? — kérdeztem dermedten.

— Köszönöm, hogy megvédted Valt! Szép volt tőled — hálálkodott könnyes szemmel.

— Mióta viseled te ennyire a szíveden Val sorsát? — kérdeztem kíváncsian. Úgy látszik, Nissa máris rám ragasztotta, hogy így becézzem.

— Amióta a legjobb barátnőm — jelentette ki tárgyilagosan.

— Mi? Nekem nem is meséltél erről! Hogyhogy nem tudtam róla? — fogtam a fejemet. — Találkoztam vele egyszer, öt éve, de azóta se hallottam felőle — miközben most kiderül, hogy neked már jó ideje a legjobb barátnőd! Hogy lehetséges ez?

— Lefoglalt a sok dolgod... — közölte csöndesen Nissa. — Nos... — kezdett bele a mesélésbe.

Elmondta, hogy Valka azért ilyen titokzatos, és ritkán látni, mert kissé problémás (vettem észre...), aztán ismertette velem a barátságuk történetét, és hogy én azért nem tudtam erről, mert az utóbbi két-három évben nemigen volt alkalmunk beszélgetni Nissával. Való igaz, egy ideje eléggé elhanyagoltam a húgomat. Bűntudatom is volt emiatt.

— Ide figyelj, Nissa — néztem a szemébe. — Ígérem neked, hogy mostantól sokkal több időt fogunk együtt tölteni.

— Az istenekre esküszöl? — kérdezte komolyan. — Az összesre? Még Thorra és Odinra is?

— Esküszöm Thorra, Odinra, és az összes többi istenre — tettem a tenyerem a szívemre.

— Jippí! — ugrott a nyakamba boldogan. — Hiányoztál, tudod? — súgta a fülembe. — Szóval, ha jól értettem, beszélni akarsz Vallal?

— Igen — bólintottam határozottan. — Szeretném tisztázni vele a helyzetet.

— Rendben van, gyere velem. Tudom, hol lehet! — ugrándozott lelkesen.

Nissa a falu melletti fenyőerdőbe vezetett.

— Biztos vagy benne, hogy itt lesz? — kérdeztem kétkedve, miközben félresöpörtem az utamba kerülő ágakat.

Hamarosan beértünk a rengeteg közepére, ahol egy óriási fenyő állt. Ennél hatalmasabbat még életemben nem láttam — teljesen lenyűgözött.

— Ez a kedvenc fája — jegyezte meg halkan Nissa —, mindig ide szokott felmászni. Menj csak. — intett — Én inkább megvárlak idelent.

— Csak nem a tériszonyod? — vigyorogtam kajánul, mire ő nyelvet öltött.

— Azért csak ismersz te, bátyó! — kuncogott karba tett kézzel, és nekitámasztotta a hátát a fa törzsének.

Óvatosan mászni kezdtem felfelé a fenyőn. Nem kevés időbe telt, mire a tetejére értem. Addigra rendesen megszurkáltak a tűlevelek, és a tenyeremet is lehorzsolta a fa kemény kérge. Emellett tiszta gyanta lettem. Persze viking vagyok, nem panaszkodhatok ilyen csekélységek miatt — mégis, elismerésre méltó, hogy Valka mindig elviseli ezt a tortúrát. Úgy látszik, ő is strapabíró, akár a fenyő.

Mikor már majdnem a fa csúcsán jártam, szipogást hallottam. Felkapaszkodtam az utolsó, szintre, ami még stabilan tartott, és szembetaláltam magamat Valka Enskilddel. Törökülésben ült az ágakon, és a könnyeit törölgette.

— Szia. J-jól vagy? — érdeklődtem. Ostoba kérdés, hát persze, hogy nincs jól, hogyha egyszer sír. — Bocsáss meg, ennél jobbat is kitalálhattam volna — szabadkoztam.

Halkan elnevette magát, ám pillanatnyi mosolya hamar lehervadt az arcáról.

— Megölted a sárkányt — suttogta komoran.

— Meg — bólintottam —, de te ezt nem értheted — magyaráztam neki. — Muszáj volt. A törzsfő fia vagyok, ez a kötelességem. Nem volt más választásom.

Igazából magam sem tudtam, miért akartam ezt bizonyítani neki.

— Mindenkinek van választása — mindig — emelte fel a hangját.

— Nehéz veled — közöltem szemforgatva.

— Veled is — vallotta be. — Nem tudom eldönteni, hogy haragudjak-e rád. Megölted azt a sárkányt, de közben megvédtél engem, most pedig utánam jöttél. Olyan dolgokat teszel, amik ellentétes érzelmeket váltanak ki belőlem, és ez annyira rossz! — panaszkodott. — Rosszabb, mintha egyszerűen utálnálak. Így nem tudom hová tenni a cselekedeteidet.

— Nekem mondod? — nevettem fel. — Én is ugyanígy vagyok veled. Még nem ismerlek eléggé, és nem tudok kiigazodni rajtad... egyelőre — húztam össze a szemeimet.

Valka halványan elmosolyodott.

— Köszönöm, hogy kiálltál mellettem — szólalt meg csöndesen. — Azt hiszem, ez rendes volt tőled.

Na, pontosan erről beszéltem az előbb! Kiszámíthatatlan, fogalmam sincs, mit tesz a következő pillanatban — akár egy sárkány. De én elhatároztam, hogy akkor is megpróbálom megismerni. Szimpatikus volt nekem a maga módján.

— Szívesen — biccentettem. — Akkor, béke van? — nyújtottam felé a jobb karomat.

— Inkább mondjuk úgy, hogy fegyverszünet — nevette el magát, és megszorította a kezemet.

Igazat kellett adnom neki. Én is úgy éreztem, hogy a személyiségünkből fakadóan fogunk mi még összetűzésekbe és vitákba keveredni. De idővel talán megbízik majd bennem, és akár barátok is lehetünk.

— Akkor... szerintem menjünk le, még mielőtt Nissa odafagy a talajhoz.

— Mi?! Odalent van? — kerekedett el a szeme. — Ezt eddig miért nem mondtad?

— Azt hittem, magadtól is rájöttél. Mit gondolsz, hogy találtam ide, és kitől tudtam meg, hogy idefent ücsörögsz? — védtem magam.

Ő csak a szemét forgatta, és ereszkedni kezdett. Egykettőre le is ért a földre — hihetetlen, mennyire gyors. Rám még várni kellett pár percet, mire végre sikerült lemásznom.

— Minden rendben? — kérdezte aggódva Valka a vacogó Nissától.

— Ig-ggen — dideregte —, csak egy kicsit hid-d-deg lett.

— Tényleg, most veszem csak észre — húzta össze magát az Enskild-lány.

— Nos, ezzel is megvolnánk — poroltam le a tenyeremet. — Fára mászás kipipálva.

— Mozgalmas egy napod volt, bátyó — lökött meg tréfásan a húgom.

— Ahogy mindannyiunknak, Nissa. Ahogy mindannyiunknak...