/Pléhpofa/

Apám sohasem áltatott azzal, hogy törzsfőnek lenni könnyű — épp ellenkezőleg, mindig is arra ösztönzött, hogyha eljön az ideje, megálljam a helyem a legnehezebb helyzetekben is. Mégis, a sokéves tanulás sem készíthetett fel igazán arra, ami rám várt. A legkülönbözőbb problémákkal kellett megküzdenem, és a munkanapjaim végére rendszerint azt se tudtam, hol áll a fejem. Apám persze azért támogatott a háttérből, és Nissa is mellettem állt.

A legtöbbet azonban Valka segített. Sokszor már a puszta jelenléte is motivált és erővel töltött el. Minden helyzetben számíthattam rá — persze a sárkányokhoz való makacs hozzáállása cseppet sem változott, így azért okozott némi fejfájást. Most már én voltam a törzsfő, nekem kellett helyretennem őt, nem apámnak. De még ha veszekedtünk is, előbb-utóbb mindig rendezni tudtuk a vitáinkat. Ha megsértődött valamelyikünk, és egy-két napig nem beszéltünk, már hiányozni kezdtünk egymásnak, így valaki előbb-utóbb odaállt a másik elé, hogy bocsánatot kérjen — én amiatt, mert nem kellett volna olyan keményen bánnom vele, ő pedig amiatt, mert mégiscsak én vagyok a főnök, hallgatnia kéne arra, amit mondok.

Persze tudom, hogy neki ez nehéz, hisz' cseppet sem ilyen az alaptermészete. Sosem volt képes nyugton maradni és zokszó nélkül teljesíteni a parancsokat. De talán pont az önfejűsége és a lázadó természete miatt szerettem bele. Még ha sokszor úgy is tűnt, nem tartozik igazán közénk, én pontosan tudtam, hogy lélekben nagyon is viking.

Már lassan egy éve alkottunk egy párt, és a faluban lépten-nyomon arról pletykáltak, hogy hamarosan törzsfőfeleséget avathatunk Hibbanton. Ezek az elcsípett félmondatok mindig zavarba hoztak, hiszen Valkával mi még nem beszéltünk ilyesmiről — holott egyértelmű volt, hogy ő életem szerelme.

Egyik este aztán, amikor hazaestem egy hosszú nap után (kifárasztott a sok főnöki teendő, utána pedig Valkával voltam a faluban, majd hazakísértem őt), apám az asztalnál ült, és szemlátomást engem várt. Egy különös érmeszerűséget forgatott a kezében, ami furcsán ismerősnek tűnt. Érkezésemre felkapta a fejét, és gyorsan a mellénye zsebébe süllyesztette.

— Szia, apa — üdvözöltem. — Hogy telt a napod?

Édesapám felemelkedett a székéből, elém sétált, és a vállamra tette a kezét.

— Beszélnünk kell, fiam.

— Valami baj van? — kérdeztem aggódva.

— Nem, nincs semmi — legyintett. — Itt most rólad van szó — és az Enskild-lányról.

— Apa, már ezerszer megmondtam, hogy igazán hívhatnád Valkának. Már egy éve egy párt alkotunk.

— Éppen ez az, fiam!

— Mi az? — húztam össze a szemem.

Apám nem kertelt, egyből kibökte a választ.

— Ideje lenne végre megkérned a kezét.

Eltátottam a számat. Hirtelen nem tudtam mit mondani.

— Fiam — sóhajtott apám —, az egész falu erről beszél. Itt az ideje, hogy rászánd magad. Őt akarod, vagy nem?

— Persze — bólintottam.

— Akkor nincs miről beszélni! — csapott vállon apám. — Adok neked egy jó tanácsot. Ne halogass, mert a végén lemaradsz az életedről, és elszalasztod a legszebb pillanatokat. Lépj végre a tettek mezejére! Szereted őt, ő is szeret, hát keljetek egybe!

— De... eddig ez a téma még nem került szóba köztünk, és az emberek részéről nagy nyomás nehezedne Valkára, ha ő lenne a törzsfő felesége. Nem akarom még ennek kitenni, és ő is biztos fél... Ez nem ilyen egyszerű.

— De, fiam, pontosan ilyen egyszerű! Ne a fejed félelmeire hallgass — kopogtatta meg a sisakomat —, fontos döntésekben mindig hallgass a szívedre. Az vezet a helyes útra. Teljes bizonyossággal érzed, hogy szereted ezt a lányt, nem?

— Mindennél jobban — bólogatok.

— Akkor ne habozz! — lökött mellkason. — Vagy talán elfelejtetted, mit ígértél édesanyádnak?

Elérzékenyültem, ahogy eszembe jutott a drága jó anyám. Mennyi éve már, hogy nincs köztünk...

— Soha nem feledem — ráztam meg a fejem. — Azt mondta, a család a legfontosabb... és hogy mindig hallgassak a szívemre.

— Pontosan — mondta megenyhülve apám. — Khm... nos, tudod, hogy édesanyád mellett voltam a végső percig... és mielőtt elment, megkért, hogy őrizzem meg ezt — húzta elő a mellénye zsebéből a korongot. Hirtelen bevillant, honnan volt ilyen ismerős: nem is érme volt ez, hanem egy rúnákkal díszített fémmedál, amit anyám viselt mindig. Elakadt a lélegzetem...

— Ez az ő...

— Ez volt az én eljegyzési ajándékom az ő számára. Magam készítettem... — Apám zavartan babrált a nyakékkel. — A halála előtt arra kért, hogyha eljön az ideje, és megtalálod az igaz szerelmedet, adjam át neked. Úgy akarta, hogy Hibbant következő, méltó főnöknője viselje. A mi házasságunk szerencsés volt, remélte, hogy a tiétek is az lesz — nyomta a kezembe a medált.

Megbabonázva néztem az ékszert. Nem találtam szavakat.

— Én... én... köszönöm, apa — néztem fel rá. Apám szemében könnyek csillogtak.

Mosolyogva biccentett.

— Édesanyád végtelenül büszke lenne rád.

— Azt hiszem, kedvelné Valkát — jegyzem meg gombóccal a torkomban.

— Igen, kétségkívül. — Apám elnevette magát és megtörölte a szemét. — El ne szúrd — váltott hangnemet, és szigorúan nézett rám.

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy egyszer valamikor meg szeretném kérni Valka kezét, de sosem volt konkrét tervem. Nyilván fogalmam sem volt, hogyan kellene nekiállnom egy leánykérésnek. Noha apám pofonegyszerűnek festette le a feladatot, hiszen csak oda kell állni, féltérdre ereszkedni és megkérdezni, a kivitelezés már egyáltalán nem tűnt annyira könnyűnek — annál is inkább, mivel valahogy úgy alakult, hogy sosem tudtam elcsípni Valkát. Szemmel láthatóan fogalma sem volt, mire készülök, és egyszerűen sosem találtam az alkalmas pillanatot.

Először a főtér közepén akartam megkérni, ahol először találkoztunk, mivel úgy gondoltam, ezt biztos romantikusnak találná. Kézen fogva sétáltunk a holdfényben, amikor megköszörültem a torkom, és szembefordultam vele.

— Val...

— Hmm? — nézett rám kíváncsian.

— Csak eszembe jutott, hogy épp itt találkoztunk először.

— Igazad van! — csillant fel a szeme, de rögtön utána el is fintorodott. — Volt az a sárkánytámadás...

— Most hagyjuk a sárkányokat. Rólunk van szó — nyúltam a mellényem zsebéhez. — Akkor még gyermekek voltunk, nem is sejtettük, mi vár ránk, de azóta annyi minden változott...

— Az emberek nem változnak — rázta meg a fejét mosolyogva. — Hidd el, lélekben ugyanaz a kislány és kisfiú maradtunk, mint akik az első találkozásunkkor voltunk. — Huncut kifejezés futott át az arcán. — Hé, versenyzünk a házamig? A vesztes az ürüfejű! — érintette meg a vállam, és elfutott.

— Mi? Ne már... Valka! — tártam szét a karomat. — Valka, gyere vissza! Én még mondani szeretnék vala... mindegy — sóhajtottam.

A következő alkalommal úgy gondoltam, akkor lepem meg, amikor odafent ül a fenyőjén, és rajzolgat.

— Szia — egyensúlyoztam fel hozzá, és kisöpörtem a hajamból meg a szakállamból a tűleveleket.

— Ó, szia! — derült fel az arca, amikor meglátott.

— Új rajz készül? — pillantottam a füzetébe. Elpirult, és gyorsan letakarta a művet.

— I-igen, végül is...

— Hadd nézzem.

— Ne, még nincs kész — rázta meg a fejét.

— Akkor meglepetés — vontam meg a vállam. — De legalább azt elárulod, mi lesz rajta? — kíváncsiskodtam.

— Hát... tulajdonképpen mi — vallotta be vonakodva.

— Nocsak! — lepődtem meg. — Biztos gyönyörű kép lesz. Mindig csodásat alkotsz — tettem a tenyerem a kézfejére. — Ha már rólunk van szó... — próbálkoztam.

— Ó, hogy elszaladt az idő! — kapott a fejéhez. — Ne haragudj, de Gothi már biztos vár rám, megígértem, hogy segítek neki. Később találkozunk! — nyomott egy puszit az arcomra, és szélsebesen lemászott a fáról.

Nagyot sóhajtottam. Hát, ez sem ment túl jól...

Így hát ismét napokig húzódott a dolog, nekem pedig kezdett kínos lenni, hogy otthon folyamatosan apám kérdő tekintete kísér. Harmadik alkalommal éltem főnöki jogaimmal, és az arénába hívattam Valkát, hogy beszéljek vele.

— Figyelj, Val, van valami, amit már egy ideje...

— Pontosan tudom, miért hívtál — szakított félbe.

Összezavarodtam.

— Öhm... igen?

— Persze! — vágta rá, és a fegyvertartóhoz sétált. — A sok teendőnk miatt régen volt már időnk együtt gyakorolni a harcot, pedig ránk férne az edzés. És igazad van — dobott a kezembe egy kardot. — Gyerünk, főnök, nem puhulhatunk el! — zengte tréfásan, és mire észbe kaptam, már védenem kellett a fegyvercsapását.

— Ha már szóba került a főnökösködés...

— Egy főnöknek mindig erősnek kell maradnia, világos! — lihegte, miközben egy sor támadást indított ellenem.

Hárítottam a szúrásokat.

— Ez igaz, de én arra gondoltam, hogy egy főnök számára a népe mellett a másik legfontosabb dolog a család, és...

— Magasságos Odin, jó is, hogy mondod! Meg kell kérnem Nissát, hogy tanítson meg jaklikőrt készíteni...

— Aha... mi? — ráztam meg magam. — Val, megtennéd, hogy egy kicsit...

— Figyelj a támadásra, ezt kis híján elhibáztad! — figyelmeztetett. — Védd magad, Haddock!

Nagyot sóhajtottam. Hát, jó, akkor ezt se most fogjuk megbeszélni...

— Te meg hol voltál? — rontott nekem a húgom, amikor hazaértem. — A kimaradásod miatt apa meg én intéztük helyetted a főnöki teendőket. Amúgy nagyon szívesen... — tette csípőre a kezét. — Amúgy miért vagy ilyen izzadt?

Ekkor tűnt csak fel neki, hogy patakokban folyik rólam a víz.

— Vallal edzettem — csaptam le a sisakomat az asztalra, és lerogytam egy székre.

— Ó... — Nissa megszeppenve konstatálta megviselt testi-lelki állapotomat. — És, öhm, hogy ment? — vigyorodott el óvatosan. — Várj, nem most akartad...

— De... — morogtam az orrom alatt. — Szerinted hogy sikerült?

— Hát... ahogy látom, sehogy — olvadt le az arcáról a mosoly. — De én ezt nem értem... hogyhogy sose sikerül?

— Én is feltehetnék neked néhány kérdést! — csattantam fel. — Például, mióta tudsz jaklikőrt főzni, és miért nem adtál nekem belőle soha?

— Miket zagyválsz itt össze? — értetlenkedett a húgom. — Honnan a búbánatos Thor bakancsából tudnék én jaklikőrt főzni?

— De hát, Val azt mondta, megtanítod neki, hogyan kell... Aha! — könyököltem az asztalra, és a hajamba túrtam. — Azt hiszem, megértettem...

/Valka/

Azzal, hogy törzsfőnök lett, Pléhpofa felbontotta az egyezségünket, amit oly' régen kötöttünk. Megértettem őt, hiszen ahogy ő maga is mondta nekem egy alkalommal, hatalmas felelősség hárul rá, nem teheti meg, hogy emberek életével játszik. Így aztán irtotta a sárkányokat, és bár én ezt továbbra is mélyen elleneztem, többé már engem se kötött az alku, tehettem ellene.

Rendszerint odakint rohangáltam a falu utcáin, és amellett, hogy segítettem tüzet oltani, próbáltam meggyőzni az embereket, hogy ne oltsák ki a sárkányok életét. Nem volt ez másként azon a sárkánytámadáson sem...

Úgy alakult, hogy a dolgok sűrűjébe kerültem, és egy fertelmes cipzárhát épp mellettem robbantott be egy házat. Azonnal rohantam a kúthoz megtölteni a vizesvödröket, a főtéren azonban egy morcos gronkelbe futottam.

— O-ó... — hátráltam, ám rövid úton a kút falának ütköztem. Eldobtam a vödröket, és magam elé emeltem a kezem. — Öhm... jó gronkel, szép gronkel... kérlek, ne ölj meg. Barát vagyok, látod? Fegyver sincs nálam.

A sárkány hirtelen visszafogta a lövést, amit azelőtt ki akart ereszteni a száján, és meg mernék esküdni, hogy kíváncsian nézett rám. Ám ebben a pillanatban valaki oldalra rántott, a gronkel pedig megijedt, és lávát köpött arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban álltam.

— Elment az eszed? — rivallt rám Pléhpofa, miközben az immár beomlott kút túloldalára húzott. — Hogy lehetsz ilyen felelőtlen, hogy egy sárkánytámadás kellős közepén fegyvertelenül mászkálsz?!

— Nézd, már ezerszer megmondtam, hogy ami a sárkányszurdokban történt, nem volt véletlen. Miért nem tudod megérteni, hogy ha nem viselnénk fegyvert, nem bántanának, sőt, talán még barátként is tekintenének ránk? Csak engedd, hogy egyszer megpróbáljam...

— Hogy aztán ropogósra süsd magad? Kizárt dolog! — rázta meg a fejét dühösen. — Épp elég bajom van nélküled is, Valka, nincs szükségem arra, hogy minden sárkánytámadáskor a képtelen elméleteiddel kísérletezgess...

— Szóval szerinted bolond vagyok? — háborogtam.

— Nem ezt mondtam...

— Csak azt, hogy elég bajod van nélkülem is. Ezek szerint csak púp vagyok a hátadon...

— Figyelj, Val... nem a legjobb alkalom, hogy egy sárkánytámadás kellős közepén álljunk neki veszekedni... csak aggódok érted, értsd meg — nyomott puszit az arcomra, és ujjaival gyengéden megemelte az állam. — Meg akarlak óvni. Nem szeretném, hogy veszélybe sodord magad. Rengeteg dolgom van, most is épp sárkányokat kéne kaszabolnom, és ha közben még téged is mindig meg kell mentenem...

— Tehát tényleg probléma vagyok neked.

— Talán rosszul fogalmaztam...

— Nem vagyok már gyerek, meg tudom védeni magam! — ütöttem el a kezét. A szemem szikrákat szórt. — Menj és vágj le minden utadba kerülő sárkányt, ha neked úgy jó! Főnök vagy, megteheted... de hatalmadban állna az is, hogy változtass. Ha nem akarsz meghallgatni, hát ne tedd, de ne arra számíts, hogy jó képet vágok a mészárláshoz!

— Nem is vártam! — Pléhpofa kezdett kijönni a béketűréséből. — De azt azért elvárnám, hogy felnőtt viking létedre vigyázz magadra! Az istenekre, nem vagyunk már kamaszok, hogy felelőtlenül rohangálj, mint akkoriban, és felfordulást okozz mindenütt, ahol ott vagy! Meddig akarod még ezt csinálni?

— Amíg be nem látjátok, hogy igazam van, és esélyt kéne adnunk a sárkányoknak — fújtattam dacosan.

— Túl veszélyes lenne... — rázta meg a fejét.

— Szóval gyáva vagy megtenni... — sziszegtem.

— Én vagyok gyáva? — kérdezte vészjóslóan. — Én?! Na, álljon meg a menet... Azt mondod, nem hallgatlak meg téged? Hogy esélyt sem adok neked? És te mit csinálsz?!

— Nem értem, miről beszélsz.

— Te kerülsz engem, Val.

— Honnan veszed? — Próbáltam úgy tenni, mintha nem sejtenék semmit, és álltam a tekintetét, de belepirultam, ezzel lebuktatva magam.

— Egyfolytában menekülsz előlem. Az utóbbi időben hiába próbáltam komoly beszélgetést kezdeményezni veled, nem hagytad. Ráadásul Nissa nem is tud jaklikőrt főzni! Hazudtál nekem!

Pontosan tudtam, mire céloz. Nyilvánvaló volt számomra, hogy egy ideje meg akarta kérni a kezem — nem tudtam nem észrevenni a jeleket. Azonban minden ilyen alkalommal kitértem előle valami buta indokkal. Nem tehettem róla, ha csak belegondoltam, mi várna rám a törzsfőnök feleségeként, páni félelem fogott el.

Nagyot nyeltem — s a reakciómmal végképp elárultam magam.

— Te tudtad...

— Igen, tudtam, de nézd, ezt tényleg nem egy sárkánytámadás kellős közepén kéne megvitatnunk... — mutattam a körülöttünk lángoló házakra.

— Akkor mikor? Nem hagysz nekem választást, Val! Az istenekre, szeretsz te engem egyáltalán?

Könny szökött a szemembe.

— Persze, hogy szeretlek...

— De? — nézett rám kérdőn.

— Pléhpofa, engem borzasztóan megijeszt ez az egész! — rimánkodtam. Megeredtek a könnyeim, és patakokban folytak le az arcomon. — Nem tudom megcsinálni, nem vagyok képes rá...

— Szóval nem akarsz hozzám jönni... — állapította meg csalódottan. — Jó — mondta szárazon, és kifejezéstelen arccal nézett a szemembe. — Ha így kívánod, tudomásul veszem és elfogadom.

— Nem! — ragadtam meg a vállát kétségbeesetten, és előhúztam a zsebemből a noteszem. — Tessék! — mutattam a legutóbb megkezdett oldalra. Azon egy befejezetlen rajz szerepelt kettőnkről, amint esküvői öltözékben állunk egymás mellett, mint újdonsült férj és feleség. Pléhpofának elkerekedett a szeme. — Egyszerűen nem tudtam megrajzolni, nem tudom elképzelni magam Hibbant-sziget főnöknőjeként. Hát nem érted? Mindennél jobban szeretném veled leélni az életem, de... én ehhez kevés vagyok!

— Ezt meg hogy érted? — hökkent meg. — Hogy lennél kevés? Nekem te jelentesz mindent...

— Itt nem rólad van szó, hanem Hibbantról! Hogy lehetne a szigetnek egy olyan főnöknője, mint én? Nem vagyok elég rátermett, sohasem neveltek vezetői feladatokra, mint téged, márpedig melletted tagja lennék a főnöki családnak, és ezer meg ezer elvárást kéne teljesítenem! De... én képtelen vagyok megfelelni ezeknek, hisz' nézz csak rám! — mutattam magamra hisztérikusan zokogva. — Mit látsz?

— Életem szerelmét.

— Egy rakás szerencsétlenség vagyok, Pléhpofa! — ráztam a fejem. — Világéletemben feketebárány voltam, ugyan, mit szólna a falu, hogyha én állnék az erős, bátor és rettenthetetlen törzsfőjük mellett? Én, aki köztudottan védi a sárkányokat? Nem egy ember félkegyelműnek tart a nézeteim miatt. Mit szólnának hozzám, mit szólnának hozzánk? Azt hinnék, te is megbolondultál, én pedig majd bajt hozok rád, mint mindenre és mindenkire...

Pléhpofa egy hirtelen csókkal fojtotta belém a szót. Elérte a célját, a döbbenettől hirtelen azt se tudtam, hol vagyok.

— Megmondtam már, hogy nem érdekel a véleményük — ragadta meg a kezem. — Én azt szeretném, ha te állnál mellettem. Tökéletesebb főnöknőt el sem tudok képzelni Hibbant-szigetnek. Tévedsz, ha azt hiszed, nem vagy elég erős. Mindig is támogattál, még ha nem is tudtál róla — leszámítva a sárkánykérdést, de még ez sem érdekel, mert szeretlek, és ebben a helyzetben csak a kettőnk dolga számít. Azt mondtad, te is szeretsz, miért ne tartanál ki mellettem pont most, amikor csak egy lépés választ el az örök együttléttől és boldogságtól? Bevallottad, hogy te is szeretnéd, és mindig tudtad, kivel kezdesz. Én is pontosan tudtam, és elfogadlak úgy, ahogy vagy, minden kockázattal és felelősséggel együtt, ami azzal jár, ha összeházasodunk. — Elakadt a szavam, amikor Pléhpofa levette a sisakját és féltérdre ereszkedett. — De ehhez az kell, hogy te is elfogadj, és mindent, ami velem jár. Légy bátor, Val! Én hiszek benne, hogy ketten elég erősek vagyunk. Nem hagylak magadra, ígérem. Együtt csináljuk végig, hisz' erről szól az eskü: holtomiglan-holtodiglan. — Mellénye zsebéből egy gyönyörű, rúnás fémmedált húzott elő. — Ez a nyakék anyámé volt — csuklott el a hangja. — Apám adta neki eljegyzési ajándékként, és azt akarta, hogyha eljön az ideje, Hibbant-sziget következő főnöknője kapja meg — akit szívből szeretek.

A szám elé kaptam a kezem. Az arcomat fedő könnyfátyoltól alig láttam az előttem térdelő férfit.

— Méltó vagy rá, tudom — senki sem lehet méltóbb nálad. Anyám mindig kedvelt téged, és a halála előtt azt kérte, kövessem a szívem. Apám pedig végül szintén elfogadott, és azt tanácsolta, ne a félelmeimre hallgassak, amiket az agyam gerjeszt. Most én kérlek téged ugyanezekre, Val. Nézz mélyen a szívedbe, vonatkoztass el minden mástól, és gondolj csak kettőnkre. Én bízom a szerelmünkben. És te?

Csendben emésztgettem a hallottakat, és igyekeztem kizárni a fegyvercsörgést, az emberek kiabálását és a sárkányüvöltést. Nagy levegőt vettem, és Hibbant-sziget törzsfőjére néztem, aki ügyet sem vetett a körülöttünk lévő felfordulásra. Kitartóan térdelt előttem, és mindvégig engem nézett.

Azonban amikor a tiszta kék szemébe néztem, nem a törzsfőt láttam. Ő Pléhpofa — tudatosult bennem. — Ugyanaz a Pléhpofa, akit megismertem és megszerettem. A pozíció nem változtatott rajta, ahogy az iránta való érzéseimen sem. Szerettem őt, teljes szívemből. És abban a pillanatban, ahogy ez tisztázódott a kavargó lelkemben, hirtelen minden kétségem és aggodalmam elszállt. Nyugodtság öntött el, és a sziklaszilárd elhatározás: akartam őt, és kész voltam elköteleződni, amíg a halál el nem választ.

— Fejezd be azt a rajzot, Val — kérte. — Legyél a feleségem.

Néhány másodperc csönd után lassan bólintottam. Pléhpofa nem mert felállni a földről.

— Akkor ez egy...? — kérdezte bizonytalanul.

— Igen — suttogtam könnyes mosollyal. A karjaiba borultam, és hevesen megcsókoltam. Rég éreztem magam ilyen boldognak és felszabadultnak. — Hozzád megyek feleségül.