/Pléhpofa/

— Fiam! Beszélnünk kell.

Ez már rosszul kezdődött. Igyekeztem elfojtani az arcomra kívánkozó grimaszt, és szembefordultam apámmal.

— Igen?

— Mint tudod, a törzsfők éves gyűlését idén Hibbant-szigeten rendezzük meg.

— Tudom, apa, másról sem beszéltél nekem az utóbbi időben. Hetek óta erre készül az egész falu, biztos, hogy minden rendben lesz.

— Én most a te szerepedről szeretnék beszélni ebben az egészben.

— Részt veszek az oldaladon a tanácskozáson, meg kábé minden fontos eseményen — daráltam a feladatomat —, fogadom és szórakoztatom a vendégeket, körbevezetem őket a szigeten, bárkinek bármi óhaja, sóhaja, panasza van, igyekszem rendezni az ügyet... Kihagytam valamit?

— Igen. Barátkozol a törzsfők gyermekeivel, és...

— Várj — vágtam a szavába. — Törzsfők gyermekei? Erről eddig nem volt szó. Meghívtad őket is?

— Ahogy mondod — bólintott apám. — Remek alkalom ez, hogy megismerkedj mindnyájukkal, kapcsolatokat építs, és válassz egy lányt, aki szimpatikus neked — közölte rezzenéstelenül.

Elsápadtam.

— Te-tessék?

— Jól hallottad. — Az arckifejezésem láttán apám nagyot sóhajtott, és a vállamra tette a kezét. — Fiam... beszéltünk már erről. A huszonötödik születésnapodon megteszlek törzsfőnek, de aggódom miattad és a sziget sorsa miatt. Egy főnöknek feleség kell és örökös, hogy megszilárdítsa a hatalmát. Még fiatal vagy, az emberek megkérdőjelezhetik a döntéseidet. Be kell biztosítanod magad, sziklaszilárdnak kell mutatkoznod, hogy ne találjanak rajtad fogást. Ha van melletted asszony, az már ígéretes kezdet. — Érzelmesen elmosolyodott. — Én is mindig támaszkodhattam anyádra.

— Értem, apa, de legutóbb is megmondtam, hogy nem állok még készen a házasságra! Miért nem ér rá azután, hogy törzsfő lettem? Anya... — Elcsuklott a hangom. — Anya halála után te is sokáig vezetted egyedül a szigetet, és nem láttam, hogy az emberek megkérdőjeleztek volna.

— Mert én idősebb vagyok, fiam, addigra már nagy tekintélyt vívtam ki magamnak, továbbá ott voltatok nekem a húgoddal. Szó se róla, tisztelnek téged az emberek, de hidd el, szükséged lesz segítségre. A pároddal az oldaladon erősebbek lennétek. Együtt könnyebben vennétek bármilyen akadályt.

— Majd te segítesz nekem! — tiltakoztam.

— Én nem leszek mindig melletted — csóválta a fejét apám. — Gondolnom kell a jövődre — és Hibbant-sziget jövőjére. Ez egy törzsfő dolga — nézett rám szigorúan. — A kérdés az, hogy te készen állsz-e.

— Felnőttem a feladathoz, igen! De nem várhatod el, hogy máris megházasodjak... ráadásul érdekből! Miért kellene pont egy másik törzsfő lányát választanom?

— Jól jöhetnek a szövetségesek. Ez mindig is így ment, fiam.

— De apa, ez már a tizenegyedik század! Mellesleg, te se törzsfőlányt választottál. Anya ugyanúgy hibbant-szigeti volt, mint te.

— Ez igaz, de anyádat régről ismertem és szerettem, nem is volt kérdés, hogy őt veszem el. Te eddig nem mutattál különösebb vonzalmat egyik hibbant-szigeti lány iránt sem, én legalábbis nem vettem észre erre utaló jeleket. A húgod is mióta együtt van Alvinnal, de neked...

Dühbe gurultam.

— Mindig ezzel példálózol, de vedd tudomásul, hogy én nem Nissa vagyok!

Apám a vállamra tette a kezét.

— Csillapodj, fiam. Teljesen megértem, ha a szigeten eddig nem találtál magadnak megfelelő lányt.

— Tulajdonképpen... — emeltem fel a mutatóujjam, de apám annyira bele volt lendülve a mondókájába, hogy nem hagyta, hogy félbeszakítsam.

— Éppen ezért szeretnék segíteni neked. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rád talál a szerelem, csak találkoznod kell a megfelelő emberrel. Ez az összejövetel remek alkalom, hogy megismerkedj valakivel, aki akár még a jövendőbelid is lehet. Csak arra kérlek, ne zárkózz el a lehetőségtől.

— De...

— Fiam... itt az ideje — nézett rám szigorúan.

Nagyot sóhajtottam. Előre éreztem, hogy ebből még baj lesz, és nagyon meg fogom bánni a beleegyezésemet. De nem tehettem mást. Ismertem apámat, tudtam, hogy úgyse nyugszik, amíg nem érvényesül az akarata. Bíztam benne, hogyha látja majd, hogy nem érdekelnek a törzsfőlányok, leszáll rólam, és nyerek még egy kis időt.

— Jó... — mormogtam a cipőm orrát fürkészve. — Egye fene, barátkozom a vendégekkel... beleértve a törzsfők lányait is. De egyáltalán nem ígérhetek semmit velük kapcsolatban! — emeltem fel a kezem.

Az utolsó mondatom ellenére apám elégedettnek tűnt (még az is lehet, hogy nem hallotta, vagy szimplán eleresztette a füle mellett). Derűsen összecsapta a tenyerét.

— Remek! Akkor ugye számíthatok rá, hogy a gyűlést követő táncmulatságon felkérd mindegyiküket?

— Mi... t-táncmulatság? — Hirtelen kivert a veríték. Komolyan? Még ez is? — Eddig erről se beszéltél nekem.

— Ugyan, fiam, azt hittem, ez egyértelmű! Mindannyian el leszünk fáradva a sárkányügyek tárgyalása és a küzdelmek után, ránk fér majd egy kis szórakozás.

Végül is, számíthattam volna rá... Vikingek vagyunk, mindig találunk alkalmat az ünneplésre. De szívesebben törtem volna be egy sárkányfészekbe, mint hogy felkérjek táncolni ki tudja, hány lányt. Ugyanis volt egy kis bökkenő...

— De én nem tudok táncolni, apa! — néztem rá kétségbeesetten.

— Dehogy nem tudsz! — nevetgélt. — Olyan ez, mint a fejszeforgatás... amint ráérzel, egy idő után már minden mozdulat jön magától!

— De én tényleg nem tudok — bizonygattam. Ezt nem tanították a kiképzésemen, és apám se adott nekem soha táncleckéket, amikor a törzsfői teendőkre tanított. Anyám sajnos idejekorán eltávozott közülünk, pedig biztos vagyok benne, hogy ő orvosolta volna a problémát.

Ez nem volt benne a pakliban, ilyesmire soha nem vállalkoztam. Eddig minden alkalommal, amikor tánccal próbálkoztam, vagy nagyon béna voltam, vagy nagyon életveszélyes, vagy nagyon részeg — legsúlyosabb esetben a három metszete.

— Komolyan mondod? — Apám összehúzott szemmel fürkészett, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most tényleg ilyen szerencsétlen vagyok, vagy csak meg akarom tréfálni.

— Teljesen komolyan — tártam szét a karomat.

— Akkor sürgősen tanulj meg! — rémüldözött. — Mindjárt itt a nagy esemény, egy hét, és érkeznek a hajók!

— Nem lehetne, hogy inkább kihagyjuk a táncot? — tettem fel a kérdést reménykedve. Hátha...

— Szó sem lehet róla! — lombozott le apám. — A tánc elengedhetetlen része a mulatságnak, és hidd el nekem, nincs is csodálatosabb érzés, mint amikor a szíved hölgyét forgathatod a karjaid között! Bármit megadnék, hogy még egyszer táncolhassak anyáddal... — sóhajtott a távolba révedve.

Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy anya halála óta apa nem volt hajlandó táncolni többé. Bármelyik mulatságon bárki felkérte, mindenkit visszautasított. Anya után senkivel nem lett volna neki ugyanaz az élmény. Egyszerűen nem volt képes rá...

Felvetődött bennem azonban egy újabb probléma.

— És mégis ki tanítson engem táncolni?

— Kérd meg valamelyik barátodat, biztosan tudnak segíteni.

— Kösz, apa... — mormoltam az orrom alatt, hogy ne hallja.

Így történt, hogy aznap tűvé tettem a szigetet minden barátom után, hátha valamelyikük tud annyira táncolni, hogy megszán és segít nekem. Elsőként a húgomat, Nissát kerestem fel, aki Alvinnal időzött a tengerparton.

— Én, táncolni? — nevetett jóízűen. — Talán nem ismersz?

— Azt hittem, kiskorunkban anya tanított téged... — szabadkoztam.

— Inkább csak próbált — csóválta a fejét Nissa. — Nem véletlen nevezett mindig „zsák bolhának". Vagy már nem emlékszel?

Belegondolva, logikus. A húgom egyfolytában ugrabugrált, valószínűleg a táncfoglalkozások során sem tudott koncentrálni és normálisan kivitelezni a mozdulatokat.

— Nem én vagyok a te embered — mondta. — De kérdezd meg Marthát, Helenát, Lunát vagy Valt, valamelyikük csak tud segíteni. Vagy akár Susan is jó lehet. Úgy emlékszem, a lagzijukon Jamesszel jól ment nekik a nyitótánc. A fiúk nem tudom, mennyire ügyesek — sandított Alvinra.

— Rám ne nézz, én nem táncolok — közölte karba tett kézzel a fekete hajú.

Következő körben Marthával és Helenával futottam össze. Utóbbi nagyon megörült a kérdésemnek.

— Ó, én nagyon szeretek táncolni! — ragyogott fel az arca. — Csak sajnos nem tudok... — olvadt le róla a mosoly.

— Martha? — húztam fel a szemöldökömet.

— Hát, ööö... ne haragudj, de én nem igazán vagyok oda a táncért. Tudod, az ilyen nyálas, romantikus dolog... — fintorgott.

Modorgócot már meg se kérdeztem, valószínűleg ugyanezt a választ kaptam volna tőle — esetleg még jól ki is röhögött volna. Bélhangosnak amióta egy sárkány elvitte a fél lábát is, falábon bicegett, így nem fűztem hozzá nagy reményeket. Brunóról kiderült, hogy rengeteget tud a tánc elméletéről, és a gyakorlatban is meglepően jó. Szívesen segített volna, de a tanítás sajnos nem igazán ment neki, egyszerűen nem értettem rendesen a magyarázatát. Miután az instrukcióit követően hatszor elbuktam a saját lábamban, feladta, és azt mondta, inkább keressek más oktatót. Lunával szintén hasonló volt a probléma.

Theofil lelkesen vállalta volna a tanításom, de hamar rájöttem, hogy bár szívét-lelkét beleadja, csak hiszi, hogy tud táncolni — így hát kimentettem magam nála azzal ürüggyel, hogy ez nekem már túl magas, inkább keresek valaki olyat, aki kevésbé tehetséges, és alacsonyabb szinten tud tanítani.

Susan és James azt mondták, hogy bár szívesen tanítanának, de szeretnék minél hamarabb befejezni az építkezést, ugyanis egyelőre tető nélkül laknak új, közös házukban, és nem szeretnék megvárni a jégesőket. Így hát minden szabad percüket ezzel töltik, nincs most idejük ilyenekre.

Az egyetlen esélyem Valka maradt. Az erdő mellett futottam össze a lánnyal — gondolom, a fenyőjénél volt, és épp visszafelé tartott a faluba. Kétségbeesetten álltam elé.

— Szia, Pléhpofa! — mosolygott rám. — Valami baj van? — fürkészett aggódva, amikor feltűnt neki kétségbeesett arckifejezésem.

Könyörgően összetettem a kezem.

— Mondd, hogy tudsz táncolni!

— Öhm, persze, tudok — nézett rám megütközve. — Még a szüleimtől tanultam, mielőtt... — csuklott el a hangja. Megrázta magát. — Miért?

— Kérlek, taníts meg engem is!

A lány eltátotta a száját.

— De hát... ezt nem értem... Miért van szükséged rá?

— Tudod, idén Hibbanton lesz a törzsfők szokásos éves gyűlése, pontosan egy hét múlva — magyaráztam, és mivel szaporán bólogatott, folytattam. — Apám meghívta a gyerekeiket is, és rám parancsolt, hogy tanuljak meg táncolni addig, mert a tanácskozás utáni mulatságon fel kell kérnem minden törzsfőlányt — forgattam a szemem. — Így diktálja ezt az udvariasság — füllentettem, mert azt azért mégse akartam közölni, hogy apám párkereső-akciót indított számomra. — Én viszont nem tudok táncolni.

— Hát, én is elég rég táncoltam már — szabadkozott Valka. — Talán jobb lenne, ha megkérdeznéd Susant.

— Nem megy, Jamesszel az építkezésük utolsó fázisain dolgoznak — ráztam meg a fejem.

— Luna?

— Bruno és ő nem tudnak magyarázni — tártam szét a karomat.

— Nissa?

— Tudod, milyen türelmetlen, és hamar elunja magát. Sose tanult meg normálisan táncolni.

— Igaz...

— Alvin? Theofil? Modorgóc?

— Ööö... — Amolyan „ezt te sem gondoltad komolyan" arckifejezéssel néztem rá.

— Jó, hülye kérdés volt — nevette el magát. Imádtam, amikor nevetett. Hogy lehet valaki még eközben is ennyire gyönyörű? — Bélhangos meg, gondolom...

— ...biceg — fejeztem be a mondatát. — Te vagy az utolsó reménységem. Kérlek! — esedeztem.

— Jó — adta be a derekát. — Szerencséd van, épp nincs más dolgom. A megfázási szezon véget ért, Gothi azt mondta, szól, ha szüksége lesz rám, de egyébként erre a hétre szabad vagyok.

Fellélegeztem.

— Köszönöm! Örök hála, életmentő vagy.

— Még ne köszönj semmit — felelte bujkáló mosollyal. — Nem garantálom, hogy jó tanár vagyok, és mint mondtam, rég táncoltam már.

Utóbb kiderült, hogy felesleges volt ilyeneken aggódnia.

Úgy döntöttünk, az erdőbe megyünk gyakorolni, hogy senkinek ne tűnjön fel a rögtönzött magánóránk. Kiválasztottunk egy alkalmasnak tűnő tisztást, és megálltunk a közepén.

— Oké. — Valka kissé lámpalázasan kezdett bele. — Szóval, a táncnak az a lényege, hogy lazulj el, és érezd jól magad. Ez kikapcsolódás, szórakozás, nincs tétje, úgyhogy semmi baj, ha elrontod. Kezdhetjük?

— Aha — fújtam ki a levegőt.

— Jó. Hát, akkor... — Félénken felém nyújtotta mindkét karját. — Fogd meg a kezem. A legtöbb mozdulat ebből az alapból indul ki.

Óvatosan tettem, amit kért. Kicsi és puha kezei szinte elvesztek az én nagy tenyereimben.

Valka magyarázni kezdett az alaplépésekről, és miután már egész jól begyakoroltuk őket, rátértünk a többi mozdulatra is. A tánc közelséget igényelt, én pedig kifejezetten jól éreztem magam a közelében. Kellemes, meleg bizsergés öntött el, valahányszor egymáshoz értünk, ugyanakkor gyakran hozott zavarba a helyzet — és úgy vettem észre, hogy őt is, mivel nem egyszer kiesett a mondókájából, és pironkodva kért, hogy ne haragudjak a szétszórtságáért.

Nekem pedig azért kellett sűrűn bocsánatot kérnem, mert jó néhányszor ráléptem a lábára. Ennek ellenére nem bizonyultam reménytelennek, a tanítása alatt gyorsan haladtam. Ittam minden szavát, emlékeztem a mozdulataira, így hamar belerázódtam a táncba. A végén már teljes összhangban mozogtunk, és bízhattam abban, hogy nem fogok felsülni a parketten.

Apámnak igaza volt — gondoltam. — A tánc valóban csodálatos dolog, főleg, ha az ember a szerelmével teszi. Mert hogy az együtt töltött idő csak még közelebb hozta a szívem a lányéhoz. Ha eddig nem lettem volna eléggé belebolondulva, most már biztos voltam benne, hogy visszavonhatatlanul és végérvényesen beleszerettem Valka Enskildbe.

Csak úgy repültek a napok, amiket együtt töltöttünk, és azon kaptam magam, hogy elérkezett a gyűlés reggele. Édes álmaimól szokás szerint Nissa keltett, jól bevált módszerével — vagyis a fülembe harsogott („Ki az ágyból, bátyó, nagy nap ez a mai!"). Hát, igen, van, ami nem változik...

Miután összeszedtem magam, és kikeltem az ágyból, felöltöttem a legdíszesebb ruhámat, és még éppen volt időm egy rövid reggelire, mielőtt megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy hajók a láthatáron, érkeznek a vendégek.

Összesen nyolc törzs képviselői jöttek el hozzánk, Huligánokhoz: az Ádázok, a Mocsári Rablók, a Vizigazok, a Hisztérikusok, a Drasztikus Drabálok, a Bitangok, a Bőszök és a Gárgyulók.

Apám és a húgom oldalán fogadtam őket a tengerparton. A szemem sarkából láttam, hogy a tőlünk nem messze lévő hegy ormán karcsú alak áll — a magasból figyelte a közeledő bárkákat. Még ilyen távolságból is könnyűszerrel felismertem Valkát. Hosszú, fonott haja csak úgy röpködött a szélben.

Elsőként az Ádázok kötöttek ki. Apámmal odaléptünk, hogy üdvözöljük Oswaldot és Fridát — utóbbi újszülött kisfiukat tartotta a karjaiban, aki torkaszakadtából bömbölt.

— Ő itt Dagur! — jelentette az Ádáz-törzsfő, túlharsogva a csecsemő óbégatását, és büszkén nézett vörös hajú csemetéjére. — Bikaerős kislegény lesz. Olyan a hangja, akár az égzengés!

— Azt halljuk! — nevetgélt apám.

Frida szelíden csitítgatta a kis Dagurt.

— Csss, nyugodj meg, kincsem! Azt hiszem, éhes — pillantott a férjére. — Jó lenne mihamarabb...

— Pléhpofa azonnal megmutatja a szállásotokat. Pihenjetek a gyűlés kezdetéig, érezzétek otthon magatokat Hibbanton! — zengte apám.

Miután elkísértem az Ádázokat a szálláshelyükre, megérkeztek a Mocsári Rablók. A törzsfőnő, Fekália nagy hangon köszöntötte apámat („Sergiolus, te vén csirkefogó!"), és bemutatta egyetlen lányát, Bögyös Bertát. A nagydarab, ormótlan lány nem véletlen kapta a „Bögyös" jelzőt, „adottságait" nemegy viking fiú bámulta meg, amikor leszállt a hajóról. Mint kiderült, a stílusa egyébként meglehetősen bárdolatlan. Azzal hencegett, hogy ő bizony bárkit képes lenyomni bunyóban, vagy leinni a sárga földig, és megjegyezte, hogy reméli, jó sör van itt, Hibbanton.

A Drasztikus Drabálok örököse valóságos izompacsirta volt: Kiburn, a „Csendes Gyilkos" — így nevezték. A köszönésen kívül egyáltalán nem hallottam beszélni, és azt suttogták, előbb forgatja a fejszéjét, mint a nyelvét. Ez azért is különös, mert vele ellentétben az apja, Kegyetlen Gyrim imádott beszélni, csak úgy dőlt belőle a szó.

A Vizigazok törzsfője, Blix elhozta mindkét gyermekét. A lánya, Hytresk minduntalan lökdösődött öccsével, Hakonnal, és nem felejtette el közölni, hogy ő az elsőszülött — nem mintha ez nem látszott volna. A tizenkét éves kiskrapek nyelvét nyújtogatta nővére felé, és az orra alá dörgölte, hogy attól még ő lesz a törzsfő, mert fiú. Hytresk döhösen fejbe kólintotta a pörölyével Hakont, és ha az apja nem választja szét őket, minden bizonnyal egymásnak estek volna.

— Átok ez a két gyerek... — sopánkodott.

Zomur, a „Zord" volt a Bitangok törzsfője. Mogorva, rideg természete miatt tartottak tőle az emberek, akárcsak a fiától, Véresszemű Orntól. Orn tekintete a szó szoros értelmében vérben forgott, szemfehérjét jól látható vörös erek hálózták be. Ennek ellenére nem tűnt olyan vérengzőnek, kedvesen köszöntött, és remekül el tudtam csevegni vele.

A Bősz törzsfő, Lithop két gyermekével érkezett. Örököse Ragnar, a „Szikla", nevéhez hűen erős férfiú volt, és ugyan barátságos jellemmel ruházták fel az istenek, észből már annál kevesebb jutott neki. Vele ellentétben húga, Amethyst egyáltalán nem tűnt bárgyúnak, sőt... A törzsfőlány lilás színben játszó szemei értelmet tükröztek, megjelenéséből sugárzott az elegancia. Nem a hagyományos viking ruhát viselte, annál finomabb öltözéket. Csendes volt és szerény, kifogástalanul viselkedett, megtestesült úri hölgy módjára. Úgy is nevezték: „Amethyst hercegnő". Minden szem rászegeződött, amikor apja és bátyja nyomában lesétált a hajóról, és kézcsókra nyújtotta a kezét.

— Nagyon örvendek, Amethyst hercegnő — köszöntöttem udvariasan.

— Hasonlóképpen — bólintott a fényes barna hajú lány, és fürkész tekintettel végigmért, mint aki a portékát vizsgálgatja a piacon. Ez kicsit zavarba ejtett.

Apám azonban elismerően nézett rá.

— Fiam és én mérhetetlenül boldogok vagyunk, hogy megismerhetünk, hercegnő — zengte hízelgően. — A bárdok messze földön ódákat zengenek szépségedről, s látom már, hogy nem túloznak. Jelenléted gyémántként ragyogja be Hibbant-szigetet. Merem remélni, hogy jól fogod érezni magad nálunk.

Amethyst hűvösen biccentett. Nem tudtam eldönteni, mit gondoljak róla így első benyomás alapján, de az biztos, hogy még mindig jobb volt, mint Griselda, a Hisztérikusok törzsfőjének lánya.

Garonn, a „Villám" szeszélyes ember volt, de Griselda még az apján is túltett. Mindössze tizenötödik életévében járt, de remek harcosként ismerték, igazi vérmes kamasz volt. Ezzel még nem is lett volna probléma, ha nem egy kényes hisztérika jellemét hordozza magában. Mindenbe belekötött, és úgy fennhordta az orrát, hogy Nissa rosszmájúan odasúgta nekem:

— Remélem, egyszer eltömíti az orrlyukát a jégeső...

Nagyot nevettem, de apám rosszallóan nézett ránk, így gyorsan rendeztem arcvonásaimat, és emelt fővel vártam az utolsó törzset, a Gárgyulókat.

A törzsfőnek, Őrült Edvinnek három gyermeke is volt. A legidősebb, Leon egész normálisnak tűnt, a húga azonban Elsie, az „Eszelős" néven híresült el — és igazából meg is értem, miért. A szőke hajú lánynak meglehetősen gyenge idegzete volt, és mindenkire úgy nézett, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével. Az öccsüknek, Csíkoshajú Mogornak tizenhat éves létére már ősz tincsek vegyültek barna színű üstökébe. Úgy hallottam, elég ritka, hogy valaki ilyen fiatalon őszüljön, de előfordul. A vézna legénykének az volt a rögeszméje, hogy egyszer még éjfúriagyilkos lesz belőle. Egyfolytában ezt hangoztatta.

— Én leszek az első, aki megöl egy éjfúriát!

— Aha, persze... — vigyorgott szkeptikusan Nissa.

Köztudott volt a szigetvilágban, hogy senki nem ölt még éjfúriát, de még csak nem is látták soha ezt a sárkányfajt. Hibbant-szigeten hála Odinnak még egy se bukkant fel. A Villám és a Halál istentelen ivadékaként tartották számon, és a falukban, ahol feltűnt, a vikingek azt mesélték, sosem lopott ételt, mint a többi sárkány, így hát nem tudták, mi célból támadott. Egy azonban biztos volt: sosem hibázott. A legtöbben Thor haragjának gondolták, és úgy tartották, nem tanácsos megütközni vele, a túlélés egyetlen esélye, ha az ember elbújik, és a vihar istenéhez imádkozik, hogy ne leljen rá a sárkány. Nem egy éjfúria-sújtotta falu áldozott Thornak a sárkánytámadás után, remélve, hogy a magasságos asgardi könyörül rajtuk, és többé nem sújtja őket a bestiával.

— Nem hiszel nekem? Majd meglátod... Meglátjátok mind! — fogadkozott Mogor.

A húgommal összenéztünk, és inkább ráhagytuk a dolgot.

— Sok sikert — biccentettem. — Te, Nissa, szerintem ez se komplett — súgtam a húgomnak. — Még jó, hogy Leon az örökös.

Nissa belekuncogott a markába.

Később irigyeltem a húgomat, amiért másodszülött gyerekként nem volt kötelező részt vennie a törzsfők tanácskozásán, ugyanis az esemény lélekölően unalmas volt. Főleg a sárkányveszély kérdését vitatták meg, de nem igazán tudtak új módszert javasolni a tűzköpő fenevadak megfékezése ellen. A szemhéjaim elnehezedtek, és egyre laposabbakat pislogtam. Szerencsére végül nem aludtam el (az azért kínos lett volna), de talán csak azért, mert a hosszú szövegelések után végre történt valami érdekfeszítő: a törzsfők színe előtt bemutatták a kis Dagurt, az Ádázok örökösét.

Gothi szenet kent a csecsemő homlokára (ugyanazt a szimbólumot rajzolta rá, amit a törzsfők főnökké avatásakor szokás, csak ez a jel annak fordítottja volt), így kérve számára az istenek védelmét, és mindenki ajándékokkal halmozta el a vörös hajú viking babát — bár az ajándékok némelyike inkább Oswald és Frida számára volt hasznos, Dagurnak ugyanis még fogalma sem volt, mi zajlik körülötte. Nem igazán értékelte a helyzetet — Gothi alig tudta felrajzolni a homlokára a fekete motívumot, mert összevissza rángatózott, és végigbőgte az egész ceremóniát.

Egy áldás volt, amikor véget ért a gyűlés. Ezek után átvonultunk az arénába sárkányt ölni. Kötelességem volt részt venni a programban, ahogy a húgomnak is. A mi feladatunk volt, hogy demonstráljuk, hogy mennek itt a dolgok Hibbanton. Én egy szörnyennagy rémséget kaptam, Nissa pedig egy fertelmes cipzárhátat — mindkettő ádáz bestia volt, de gyönyörűen végeztünk velük. Hatalmas tapsot és üdvrivalgást kaptunk, apám pedig igazán büszke volt ránk.

A többi törzsfőgyermek is megmutathatta, mit tud — már aki elérte a tizenöt éves kort, és részt vett sárkányölő kiképzésen. Dagur mellett így például Hakon, a Vizigazok örököse sem ölhetett még sárkányt — csak később, az ember-ember elleni vívásba kapcsolódhatott be —, de az első sorból figyelte az eseményeket. Nővére, Hytresk bravúrosan szerepelt, és miután végzett siklósárkányával, önelégülten hajolt meg a közönség felé.

Bögyös Berta, Kiburn, a Csendes Gyilkos, Véresszemű Orn és Ragnar, a Szikla sem szerepeltek rosszul. Griseldának ugyan odapörölt a gronkele, de egyéb csorba nem esett a tekintélyén, Amethyst hercegnő pedig nem vett részt a sárkányölésben. Fenséges testtartással ült apja mellett, és az arénán kívülről nézte végig az eseményeket.

A Gárgyulók bámulatosak voltak: Leon és Elsie úgy küzdöttek, akár az őrültek. Ellenben az öccsük, Csíkoshajú Mogor hidegvérrel harcolt, és bár megkarmolta egy sárkány, végül ő is éppen akkora tapsot kapott, mint testvérei.

Az öldöklés után barátságos viking viadal következett — ami a nevével ellentétben meglehetősen brutális volt. Ökölharcban és vívásban is lehetett indulni, és bárki részt vehetett benne, mindenki azzal harcolt, akivel akart. Én mindkét területen szép eredményeket értem el. Legyőztem Oswaldot, Ragnart, Mogort és még sok más harcost. Épp Leont gyűrtem le vívásban, amikor egyszer csak új ellenfél pattant elém. Meglepetten néztem bele a zöldes szempárba.

— Valka? H-Hogyhogy itt vagy? Azt hiszem, nem veszel részt a küzdelmekben.

— A mészárlásban nem is — húzta fel az orrát —, de az ember-ember elleni viadalban miért ne?

— Persze, ne haragudj, én csak...

— Most szabadkozol még, vagy kezdhetjük végre a vívást? — mosolyodott el.

— Legyen. A hölgy választ fegyvert — biccentettem illemtudóan.

— Hmm... — töprengett. — Legyen mondjuk lándzsa.

Összecsaptunk. Az Enskild-lány meglepően erős volt, meggyűlt a bajom vele. Ügyesen forgatta a lándzsát, és fürgén kitért a támadásaim elől. Egyszer úgy tűnt, ő fog diadalt aratni, másszor úgy, hogy én. Jócskán megizzasztottuk egymást. Végül nem derült ki, ki győzött volna, mert apám hangja harsant az arénában.

— A küzdelmeknek vége! Gratulálunk minden harcosnak. Egy óra múlva kezdődik a lakomával egybekötött táncmulatság a nagycsarnokban, mindenkit várunk szeretettel. Kezdődjék a vigadozás!

A vikingek hurrogással és füttyögéssel díjazták apám bejelentését. Mosolyogva kezet fogtam Valkával.

— Máskor majd még folytatjuk.

— Mindenképp — nevetett a lány.

— Ugye jössz a mulatságra?

— Persze — bólogatott. — Megyek is haza, összeszedem magam. Majd találkozunk — intett búcsút, azzal ellibbent.

Hirtelen a húgom karolt belém.

— Na, szia, bátyó! Mi a helyzet?

Nissa nagyon jókedvű volt — bár ő szinte mindig vidám. Hazafele úton végig azt ecsetelte, hogy kiket győzött le, és alaposan kielemeztük a küzdelmeket.

— Nekem Valkával volt az utolsó mérkőzésem — meséltem. — Ügyesen harcolt.

A húgom szeme felcsillant.

— Tényleg? És ki nyert?

— Nem derült ki... — feleltem. — Még — tettem hozzá.

— Az én tanítványom! — Nissa büszkén a levegőbe bokszolt.

— Hé! Ha jól emlékszem, annak idején én kezdtelek el oktatni mindkettőtöket — figyelmeztettem.

— De akkoriban Valnak még nem ment olyan fényesen. A nagy része az én érdemem — öltött nyelvet.

— Rossz hatással van rád Alvin — csóváltam a fejem. — Kezdem úgy érezni, átragadt rád az önelégültsége.

— Naaa! — öklözött a vállamba.

Nevetve sétáltunk hazáig. Meg kellett állapítanom, hogy idejét sem tudom, mikor volt utoljára ilyen felszabadult testvéres-ökörködős pillanatunk. Már hiányzott.