/Valka/

Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolog felnőttnek lenni. Lassan egy éve, hogy hivatalosan nagykorúvá értem, és visszakaptam a régi otthonomat, amiben még a szüleimmel éltem — csodával határos módon nem égett le a sárkánytámadások alatt.

Azóta a saját lábamon kellett megállnom. Így, tizenkilenc évesen, közel egy esztendő távlatból már egész sikeresen belerázódtam — azonban nagy szükségem volt egykori gyámom, Gothi, és persze a barátaim segítségére.

Mindannyiunkat megváltoztatott kicsit a felnőtt lét. Na, nem azt mondom, hogy érettebbek lettünk — legalábbis társaságunk nagy részéről ez biztos nem mondható el —, de talán valamivel komolyabbak, felelősségteljesebbek (már aki). Egyébként pedig nem sok változás történt a barátaim személyiségét illetően, ami még inkább megerősíti abbéli hitemet, miszerint az emberek lényegükben mindig ugyanolyanok maradnak.

Hibbant is lassan hét emberöltő óta áll rendületlenül — dacolva a rendszeres jégesőkkel —, az itt élő emberek pedig továbbra is sárkányokat ölnek. Maguk a barátaim is gyakran kényszerülnek vadászatra, némelyek közülük — mint például James, Susan, Nissa és Pléhpofa — híres sárkányölők lettek.

Apropó, James és Susan... ők ketten végre úgy határoztak, összekötik az életüket. A csapatunkból természetesen mindenki kapott meghívót a jeles eseményre, a falu pedig a feje tetejére állt — hiszen a Hofferson és a Soldat-család köztiszteletnek örvendett Hibbanton —, mindenki kivette a részét az előkészületekből. Végeredményképpen megérte, a ceremónia pompásan sikerült.

A lakodalmon már jobban elszabadultak a kedélyek, mindenki felöntött a garatra, táncolt, mulatott, vigadozott. Kuncogva néztem a részeg Bélhangost és Pléhpofát, akik egymásba kapaszkodva tántorogtak — mígnem az utóbbi elhányta magát.

— Ajaj... — siettem hozzájuk, és karon ragadtam a törzsfő fiát. — Azt hiszem, jobb lesz, ha te most velem jössz kijózanodni.

— Hé, ne vidd már el! — méltatlankodott Bélhangos. — Még nincs vége a mulalatozásnak! Haha, mulalatozás... milyen vicces! Ugye, Valka? Valalalka... hahaha!

— Tudod mit? Jobb lesz, ha te is jössz.

Egyik oldalról Bélhangosba, másik oldalról Pléhpofába karoltam, és kivezettem őket a nagycsarnokból. Két ilyen erős vikinggel nem volt könnyű, de örömmel állapítottam meg, hogy hasznát vettem a folyamatos fizikai megterhelésnek.

Két éve edzettem rendszeresen — na, nem a sárkányok ellen, hanem hogy meg tudjam védeni magam. Az elmúlt évek eseményei alapján (mint például a kétszeri elrablásom a kalózok által) úgy éreztem, szükségem van rá. Nem akartam tovább az a lány lenni, akit mindig mindentől meg kell menteni.

Fő kiképzőm Nissa volt — rengeteget tanultam legjobb barátnőmtől. Igaz, a kard, pöröly és szekerce még mindig nem volt az erősségem, de a tőrrel egész remekül bántam, íjjal pedig kifejezetten ügyes voltam. A fegyverek közül leginkább a szimpla botot tudom alkalmazni. Ez ritkaságszámba ment, mert a vikingek nem igazán használtak ilyet, rajtam kívül a faluban egyedül Gothinak volt botja. Eredetileg neki se harc céljából, de annyit ütlegelte vele Bélhangost, hogy Nissa kitalálta: ez talán nekem is menne.

Kovács barátunk segítségével fabrikáltunk nekem botot, és azzal gyakoroltunk. Barátnőm számítása bevált, ugyanis ezt bravúrosabban forgattam, mint bármilyen más fegyvert — ennek fényében pedig a lándzsával is egész jól boldogultam.

A nyers erő alkalmazása sem okozott többé gondot. Megtanultam puszta ököllel küzdeni, és az utóbbi időben Modorgócot például már mindig lenyomtam szkanderben. Nem voltam többé olyan satnya, mint régen, kisportoltabb, izmosabb lettem.

Jelenleg szükségem is volt minden erőmre, amíg elráncigáltam két jó barátomat a falu főterén álló kútig. Merítettem egy-egy vödörrel a jéghideg vízből, és az arcukba loccsantottam.

— Brr! — rázta meg magát Pléhpofa.

Bélhangos megtántorodott és elesett.

— Aj, ne már! — méltatlankodtam, és lehajoltam hozzá, hogy felkaroljam, de legnagyobb döbbenetemre békésen hortyogni kezdett. — Ez hihetetlen... elaludt! — fújtattam. — Remek...

— Ho-hol vagyok? — hebegte Pléhpofa. — És m-miért szédülök? Val? Te vagy az?

Felegyenesedtem.

— Gyere — karoltam belé —, sétáljunk egyet. Hátha elmúlik a szédülés.

Szelíden a tengerpartra vezettem a dülöngélő törzsfőfiút, és a lábaimat felhúzva elhelyezkedtem a parton. Ő mellém heveredett, és az eget kémlelte.

— Milyen furcsa...! Eddig észre se vettem, hogy mozognak a csillagok.

A fekete égre fordítottam a tekintetem, és elnevettem magam.

— Most nem is látni a csillagokat! Szerintem csak a szemed káprázik.

— Pedig olyan szépek...

— Elhiszem neked — vigyorogtam rá.

— Te is szép vagy — ült fel hirtelen.

Azonnal lehervadt az arcomról a mosoly. Még magamnak is nehezemre esett bevallani, de egy ideje többet éreztem Pléhpofa iránt barátságnál. Magam sem tudtam, mióta — talán az évek alatt alakult ki. Győzködtem magam, hogy ez nem helyes, de nem tudtam mit tenni, az érzéseim eluralkodtak fölöttem.

Pedig hát... jól tudtam, hogy nem érdemes áltatni magam, köztünk soha nem lehet semmi. Ő a törzsfő fia volt, én pedig... én csak Valka Enskild, a falu bajkeverője, és a hóbortos gyógyítóasszony segédje (mert attól függetlenül, hogy többé nem laktam nála, még mindig segítettem Gothinak). Árva voltam, semmi értékes hozománnyal nem rendelkeztem, csak azzal a csekélyke vagyonnal, ami még a szüleimről maradt rám. Ráadásul a tény, hogy még soha nem öltem sárkányt (és nem is szándékozom), komolytalanná tett az emberek szemében. Nem volt tekintélyem, nem adtak a szavamra, nem hallgattak rám. Egyesek egyenesen ellenszenveztek velem a nézeteim miatt, nem bíztak bennem — és ezek közé az emberek közé tartozott maga Sergiolus Haddock is. A törzsfő még akkor se engedélyezett volna egy ilyen frigyet, ha Pléhpofa komolyan szeret engem.

Bár úgy gondoltam, ettől nem kell tartania, reménytelen az egész — a huszonnégy éves fiúnak józanul legalábbis nem volt szokása bókolni nekem. Mit is foglalkozna ő pont velem? Én csak a húga legjobb barátnője voltam.

Elhúztam a számat.

— Aha, persze...

— De, tényleg — bizonygatta. — A csillagok fényében most még inkább látom.

— Ha te mondod...

— Olyan jó, hogy itt vagy velem, Val. Én úgy szeretlek téged! — tört ki belőle egy újabb őszinteségi roham. — Mindig csodáltalak, de tényleg — bólogatott nagy komolyan —, akár hiszed, akár nem.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Az évek alatt megtanultam, hogy a részeg emberek két nagy halmazba sorolhatók: vannak a goromba kötekedők, és vannak, akik az ital hatására mindenkit nagyon szeretnek. Pléhpofa rendszerint az utóbbi kategóriába tartozott — habár nem sokszor itta le magát ennyire. Talán bántotta valami a lelkét, vagy csak fogadtak a srácokkal, hogy ki tud több sört lehúzni (ebben egyébként meglepő módon Helena mindenkit kenterbe vert).

— Ugye mi igaz barátok vagyunk? — kérdezte. — Őszinték egymáshoz, akik mindent megbeszélnek.

— Hát persze — siettem megnyugtatni.

— Akkor ugye nem utálsz engem? — nézett rám kétségbeesetten.

Elkerekedett a szemem.

— Hogy jut eszedbe ilyesmi?

— Hát... úgy vettem észre, az utóbbi időben kerültél engem.

— Én? — lepődtem meg. Való igaz, rengeteg dolgom volt mostanság, mert a megfázás-szezon miatt sokat kellett dolgoznom Gothinál, a szabadidőm nagy részében pedig a házam csinosításán munkálkodtam, vagy Nissával edzettem, így nem igazán tudtam időt szakítani a barátaimra. — Nem kerültelek, csak sok volt a dolgom. Természetesen nem utállak. Soha nem utáltalak, még a veszekedéseink ellenére sem.

Ha már így itt vagyunk, legyünk őszinték — gondoltam.

— Jó — a fiú megkönnyebülten bólintott, és visszahanyatlott a fűbe —, mert én nagyon szeretlek. Ha vitázok is, csak azért van, mert jót akarok neked, tudod?

Halvány mosolyra húztam a számat.

— Sejtettem...

— Csak azt szerettem volna, ha ezt tudod... mert most már mindig tudni fogod, ugye? Legyen bármi.

— Mindig tudni fogom, ígérem — nevettem el magam —, és szem előtt tartom, ha veszekszünk.

— Az jó — pislogott álmosan a fiú. — Itt maradsz velem?

— Tessék?

Pléhpofa nagyot ásított.

— Aludni akarok.

— Itt, a tengerparton? — kérdeztem kétkedve. — Nem életed legjobb ötlete. Inkább hazaviszlek. Meg kellene keresnem Bélhangost is, hátha fel tudom ébreszteni...

— Ne! Ne hagyj egyedül! Forog minden, nem tudom, merre van a haza. Inkább itt alszom. Maradj velem, kérlek!

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy kénytelen leszek engedni neki, hisz' hazacipelni nem tudom, és nem úgy néz ki, mint akinek szándékában áll innen feltápászkodni. Gondolatban bocsánatot kértem Bélhangostól, elmormoltam érte egy imát az asgardiakhoz, és leheveredtem Pléhpofa mellé a homokba.

— Ezt még nagyon meg fogom bánni... Még csak takarónk sincsen!

A fiú félálomban babrálni kezdett bő, szőrmés mellényével.

— Semmi baj, majd betakarózunk ezzel...

Megdobbant a szívem a gondolatra, hogy mennyire törődő és gondoskodó, még ebben az állapotában is. Mivel láttam, hogy egyedül nem boldogul, segítettem megszabadítani a mellényétől, és magunkra terítettem a ruhadarabot. Nem fedett ugyan teljesen, de a semminél mindenképp jobb volt.

— Köszönöm. — Pléhpofa szorosan hozzám bújt, és átkarolt.

— Tudod, én is nagyon szeretlek — suttogtam, de nem voltam biztos benne, hogy hallotta, mert hamarosan elnyomta az álom. Nem is igazán számított — biztos voltam benne, hogy holnapra úgyis elfelejti az egészet.

/Pléhpofa/

Hasogató fejfájással ébredtem. Egyből a homlokomhoz kaptam. Döbbenten konstatáltam, hogy a másik karom be van szorulva valami — pontosabban valaki — alá. Oldalra fordítottam a fejem, és elkerekedett szemmel bámultam a halkan szuszogó Valkára.

— O-Odinra...!

Ijedten kirántottam alóla a karomat, és úgy ültem fel, mintha darázs csípett volna belém. A hirtelen mozdulatra a lány mocorogni kezdett, de nem ébredt fel.

A tenyerembe temettem az arcomat. Hogy kerültem én ide, vele? Csak homályosan emlékeztem az előző esti történésekre. Az még megvolt, hogy apám közölte: lassan illene nekem is megházasodnom, ugyanis hamarosan szeretne megtenni törzsfőnek. Huszonnégy éves voltam, úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy átadja nekem a stafétát. Nem vitatkoztam vele, fel voltam rá készülve — a házasságra viszont nem.

Apám azt mondta, aggódik értem, hisz' már a húgom is együtt van egy ideje Alvinnal (igaz, egybe még nem keltek), nekem pedig még nem volt senkim. Biztosított róla, hogy az se baj, ha nem hibbant-szigeti lányt választok, csak válasszak végre. Egy előnyös házasságkötés megnyugtatná őt és a népünket is, hisz' fontos, hogy a jövendőbeli törzsfőnek legyen asszonya, és szülessenek örökösei.

Én azonban minden alkalommal kitértem a választás elől, mert tudtam, hogy nem tetszene neki. Nem volt kérdés, kit szeretnék magam mellé: Valka az évek során egyre szebb és elbűvölőbb lett — kiderült, hogy még harci tehetsége is van. Az Enskild-lány mindig is fontos volt nekem, bámultam a makacságát és a kitartását, és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a baráti érzéseim átalakultak szerelemmé.

Jó pár embernek nekimentem már a falu forgatagában, mert figyelmetlen voltam, és mindig őt kerestem, amerre csak jártam. Amikor épp nem volt semmi dolgom, azon töprengtem: Vajon mit csinálhat most? Talán a fenyőjén ül, és rajzol?

Imádtam, amikor rajzolt. Mindig olyan komoly, átszellemült fejet vágott hozzá, és kissé elnyíltak az ajkai, miközben szénnel satírozta a papírt. Imádtam a szép, finom vonású száját is — legszívesebben megcsókoltam volna, de tudtam, hogy az nem lett volna illendő, főleg egy törzsfő fiától. Így is udvariatlanságnak éreztem, hogy annyit bámultam őt, de nem tehettem róla, egyszerűen mindig rajta fejeltettem a tekintetemet. Imádtam az egész lányt, úgy ahogy volt, minden jó tulajdonságával és hibájával együtt.

Az én szememben senki más nem érhetett fel hozzá — de tudtam, apám tajtékzana, ha akár csak a lehetőségét is felvetném annak, hogy vele szeretnék összeházasodni. Az ő szemében egy frigy Valka Enskilddel semmi előnnyel nem járt volna. Márpedig én őt akartam, senki mást. Így aztán halogattam a dolgot — noha tisztában voltam vele, hogy már nem titkolhatom sokáig az érzéseimet.

A bizonytalanságom abból fakadt, hogy nem tudtam, Valka hogy érez. Na, nem arról van szó, hogy ne próbálkoztam volna... Igyekeztem minél több időt tölteni a társaságában, de az utóbbi időben mindig kitért előlem, és lerázott valamivel. Szívesen elhívtam volna randizni, de akárhányszor belekezdtem, mindig csődöt mondtam. Összeakadt a nyelvem, csak köhécseltem, és mindenféle hülyeséget beszéltem. Próbáltam neki bókolni is, de nem biztos, hogy vette a célzásaimat — legalábbis semmi különöset nem reagált arra, hogy megdicsértem, milyen szépen kiélezte a tőrét, vagy hogy látom, megmosta a haját. Valószínűleg én vagyok a béna.

Tűnődve néztem az alvó lány békés, egyenletes lélegzetvételeit. Nem emlékeztem, mi történt, de mivel egymás karjaiban aludtunk el, reméltem, hogy részegen nem csináltam valami orbitális nagy hülyeséget, amivel megbántottam volna. Így talán még van esélyem. Elhatároztam, hogy harcolni akarok érte. Küzdeni fogok, akár még apám ellen is — ha kell, akár szembeszállok Asgard összes istenével.

A lány arca felé nyúltam, és lágyan a füle mögé simítottam a haját. Gyönyörű volt. Ebben a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy szükségem van rá, és soha nem akarom elveszíteni őt.

Érintésemre felébredt.

— P-Pléhpofa? — dörzsölgette a szemét, és nagyot nyújtózkodott. A mozdulattal véletlenül orrba vágott.

— Au! — szisszentem fel, és odébb húzódtam.

— Oh, bocsánat! — ült fel aggódva. — Jól vagy?

— Túlélem — sziszegtem az orromat tapogatva.

— Ne haragudj, kérlek!

— Semmi baj. Hogy kerültünk ide?

— Öhm, hát... Bélhangossal felöntöttetek a garatra... Tényleg, Bélhangos! — kapott a fejéhez. Talpra állt, leporolta magát, és már indult is, Thor tudja, hová.

Felkaptam a mellényemet a földről, és gondolkodás nélkül utána eredtem.

— Várj! — ragadtam meg a karját. — Mi történt, Val? Felvilágosítanál, kérlek?

— Gyere velem! — húzott magával.

A falu főterén kötöttünk ki, ahol a legnagyobb meglepetésemre Bélhangos szunyókált a kút mellett.

— Hála az isteneknek, semmi baja — fújta ki magát Valka. — Nem tudtam volna nyugodt lelkiismerettel tovább létezni, ha elpatkol miattam.

— Megmagyaráznád végre, mégis mi a ménkű történt tegnap este? — kérdeztem.

— Oh, persze, persze... — A lány elszakította a tekintetét Bélhangosról, és zavartan nézett a szemembe. — Mint mondtam, felöntöttetek a garatra. Mindketten részegek voltak, te hánytál is, így kihoztalak benneteket a mulatságról, és lelocsoltalak vízzel, de még ez se használt. Bélhangos rögtön elaludt itt, te pedig lejöttél velem a partra, és ott is akartál aludni, így rábeszéltél engem, hogy maradjak veled — hadarta.

Ó, Thor, mekkora égés! Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Miért van az, hogy az ital mindig megoldja a nyelvem, és zavarba ejtően őszinte leszek tőle? Bíztam benne, hogy azért volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy nem mondtam neki olyanokat, hogy szeretem — ugyanis ezt nem ilyen formában akartam közölni. Ha mondtam is, remélem, nem vette komolyan.

Bárhogy is volt, tény, hogy Valka nem hagyott magamra. Ez megdobogtatta a szívem, és reménnyel töltött el.

— Kösz, Val. Köszönök mindent. És sajnálom. Hülye voltam. Ugye nem váltam elviselhetetlenül érzelgőssé?

— Nem volt vészes — vont vállat, amitől némiképp megnyugodtam. — Igazából aranyos voltál, nem volt veled gond.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Ezt megúsztam... Nem számítottam rá, hogy apám akcióját már nem fogom.