/Valka/

— Biztos, hogy jó irányba megyünk? — kérdezte kétkedve Ratt Darlig.

— Hát persze! — tódítottam. — Mondom, hogy érzem legbelül, merre kell menni.

— Aha... — mormolta a Kalózkirály.

Igyekeztem nem mutatni, mennyire ideges vagyok. Így is tudtam, hogy nem tart sokáig, a férfi előbb-utóbb rájön, hogy félrevezettem, és Hibbant-sziget felé tartunk. Csak remélni mertem, hogy a többiek utánunk jönnek, és hamarabb megtalálnak, mint hogy ez bekövetkezne. Márpedig az idő minden másodperccel fogyott.

— Uram! — kiáltotta az őrszem. — Hajók a láthatáron!

— Milyen hajók? — ráncolta a homlokát a Kalózkirály.

— Ha jól látom, az elsőnek Hibbant-sziget címere van a vitorláján, a többi pedig Ádáz-hajó.

— Fogd a kormányt — adta át a rudat Ratt Darlig az egyik másodkapitányának. Látcsövet vett a kezébe, és a közeledő hajókra fókuszált vele.

— Rájöhettek... — morogta. — Ez nem lehet véletlen. Teee...! — bökött rám dühösen. — Átvertél bennünket!

Riadtan hátrálni kezdtem, miközben Alvin a közeledő hajókat fürkészte.

— Ezek Pléhpofáék lesznek!

— Jippí! — öklözött a levegőbe Nissa. — Ügyes vagy, Val. Lám, lám — nézett kajánul Ratt Darligra —, megesik, hogy a kalóz pofára esik.

A férfi kardot rántott, de ekkorra már mellénk siklott az első hajó. Deszkákat toltak át a miénkre, amiken keresztül az első harcosok már meg is rohamozták a lopott bárkát. Meglepetésemre a barátaim voltak azok — de nem volt sok időm szemügyre venni őket, mert tüstént csata kerekedett a fedélzeten.

— Vigyázzatok a hajómra! — kiáltotta egy tagbaszakadt, fekete hajú és szakállú férfi. Zöld szemében aggodalom csillant. — Ne tegyetek kárt benne!

Valahonnan ismerősnek tűnt a fickó, de egyelőre nem tudtam beazonosítani, ki lehet. Arra viszont rájöttem, hogy a kalózok tőle lopták a hajót.

Hirtelen erős kéz kulcsolódott a nyakamra, és odébb vonszolt a harctértől. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni. Rúgkapáltam, karmoltam, de ellenfelem vasmarokkal szorított.

— Most nem menekülsz — sziszegte a fülembe. — Elviszel a Sárkányok Kincséhez, ha beledöglök is.

Felismertem a hangot: Ratt Darlig. Megkötözött és egy mentőcsónakba dobott — fogalmam sem volt, honnan szerezte.

— Segítség! — rikoltottam, de egy rongydarabbal bekötözte a számat is.

Vízre bocsátotta a csónakot, majd ő is beleugrott, és tempósan evezni kezdett. Páni félelemmel néztem, ahogy a többiek harcolnak. Az ádázoknak köszönhetően emberfölényben voltak — de mit számít, ha Ratt Darlignak sikerül meglógnia velem? Az nem lehet, hogy ennyi legyen az egész. A csata forgatagában valakinek észre kellett vennie, hogy eltűntem. Valakinek a keresésemre kellett indulnia. Valakinek...

Mintha csobbanást hallottam volna a távolban, de lehet, hogy csak hallucináltam. A fegyverek és a kiabálások zaja egyre távolabbról érkezett.

— Ezúttal nem úszod meg, Valka Enskild — kajánkodott Ratt Darlig. — Mire rájönnek, hogy eltűntünk, már késő lesz. Senki nem segít rajtad.

Ebben a pillanatban egy vörös üstök bukkant fel a víz alól, és a mélybe rántotta a Kalózkirályt. A csónak veszedelmesen megbillent, és velem együtt a tengerbe borult.

Tehetetlenül vergődtem a vízben, de hiába próbáltam úszni, meg voltam kötözve. Ám eljött a pillanat, amikor kimerültem, és már nem bírtam tovább. Biztos voltam benne, hogy vége, itt fogok megfulladni. Segítségért kiáltottam, de csak levegőbuborékok szöktek ki a számon. Hirtelen azonban erős rántást éreztem. Valaki felhúzott a víz alól, és átvetette a testem a felfordított csónakon.

Köhögve oldalra fordítottam a fejem, de csak homályosan láttam. Egy vörös hajú alak képe rajzolódott ki előttem — aztán elájultam.

Amikor felébredtem, puha paplant éreztem magam alatt — ekkor tudatosult bennem, hogy nem haltam meg. Bizonyára álmodtam az egészet, és otthon vagyok Gothinál. Az a szörnyennagy rémség-támadás üthetett ki. Ha jól emlékszem, nekicsapódtam egy sziklának. Vajon mi történt utána Bélhangossal és Alvinnal?

Kinyitottam a szemem, és egy bóbiskoló vörös hajú fiút pillantottam meg az ágyam mellett. Egy háromlábú széken ücsörgött, és a falnak támaszkodott. Elmosolyodtam. Milyen aranyosan aludt! Ebben az állapotában nem is tűnt olyan félelmetes harcosnak, mint egyébként.

A hajó nagyot rázkódott, mire Pléhpofa felriadt.

— Mi... Val? — tátotta el a száját, amikor észrevette, hogy ébren vagyok. Ugrott egyet ültében, mire a sisakja leesett a fejéről. Ügyetlenkedve kapta el.

— Szia, Pléhpofa — kuncogtam. — Örülök, hogy látlak. Szörnyű rémálmom volt... Olyan valóságosnak tűnt, de hát, hogy is lehetne igaz? Képzeld, megjelent benne Ratt Darlig, és azt állította, túlélte a legutóbbi összecsapást. Aztán megint elrabolt, de Nissa és Alvin utánam jöttek, és alkut kötöttünk vele. Micsoda képtelenség!

— Ööö... — dadogta zavartan.

— Mióta virrasztasz mellettem? És Gothi hogyhogy megengedte, hogy itt legyél?

— Nem... nem Gothinál vagy — bökte ki —, hanem egy Ádáz-hajón.

— Mi? — esett le az állam. Körülnéztem, és megállapítottam, hogy valóban egy kabinban vagyunk.

— Akkor mégsem álmodtam.... Jóságos Odin, mióta vagyok itt? Mi történt Ratt Darliggal?

— Csak néhány órája vagy ájult. Senki sem tudja, hová lett Ratt Darlig. Harcoltam vele, de mikor észrevettem, hogy a tengerbe estél, rúgtam rajta egy utolsót, és hozzád siettem. Talán megfulladt.

— Van egy olyan érzésem, hogy nem szabadultunk meg tőle végleg — tűnődtem.

— Most már biztonságban vagyunk. Az ádázokkal közösen legyőztük Ratt Darlig kalózait. Amikor eltűnt a főnökük, pánikba estek, és felszólítás nélkül a tengerbe ugráltak.

— Már megint megmentettél... — szakadt ki belőlem egy sóhaj.

— Szóra sem érdemes — nézett félre zavartan. — Ez egy főnökjelölt dolga: hogy megvédje a népét.

Magam sem tudtam, miért, de mintha villám csapott volna belém, úgy pattantam fel az ágyamról. Pléhpofának pislogni sem volt ideje, a nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem. Amikor felocsúdott a döbbenetéből, esetlenül visszaölelt.

Ebben a pillanatban nyílt a kabin ajtaja, és egy izmos, fekete szakállas, élénkzöld szemű viking férfi kukkantott be rajta.

— Oh, pardon... Megzavartam valamit?

Pléhpofa és én riadtan szétrebbentünk.

— Nem, dehogy... — Zavartan piszkáltam a hajfonatomat, és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, köhintettem egyet, és a mellettem ácsorgó fiú vállába öklöztem.

— Au! — masszírozta a fájó pontot.

— Pedig reméltem, hogy Pléhpofa végre becsajozott — ingatta a fejét a fekete fürtös.

— Hé! — dörrent rá a törzsfőfiú.

— Bocs — vigyorodott el a másik. — Szervusz, Valka — intett nekem. — Örülök, hogy felébredtél. Már biztos nem emlékszel rám. Egyszer találkoztunk Hibbanton, még ha csak futólag is.

Alaposan szemügyre vettem a férfi arcvonásait. Hirtelen belém hasított a felismerés.

— Oswald...?

— Talált, süllyedt — kacsintott.

— Hogy kerülsz te ide? — hitetlenkedtem.

— Hosszú történet, majd később elmesélem. Csak szólni akartam, hogy kikötöttünk.

— De jó! Visszatértünk Hibbantra? — örvendeztem.

— Nem egészen. Gyertek — vezetett fel minket a fedélzetre. A csónak orra homokos partot ért, és gyönyörű, vadregényes táj tárult a szemünk elé.

— Isten hozott az Ádáz-szigeten!

/Pléhpofa/

Amikor felbukkantunk a fedélzeten, és a barátaink észrevettek bennünket, azonnal megrohamozták a hármasunkat — leginkább Valka kapott belőle.

— Vaaal! — sikoltotta a húgom, és legjobb barátnője nyakába ugrott.

— Túlélte? Juhú! — öklözött a levegőbe Martha.

— Persze, hogy túlélte! Nem látod, te féleszű? — morogta Modorgóc.

— Ne legyél ünneprontó! — förmedt rá Helena, és ő is szaladt, hogy megölelje Valkát.

— Miért borul mindenki egymás nyakába? — értetlenkedett Theofil. — Ez olyan nyálas...

— Igazán? Na, és amikor sírtál egy apró kis nyuszi látványától? — jegyezte meg Bruno.

— Az más volt! — vitatkozott a Thorston-fiú. — Te talán láttál már annyi tömény aranyosságot egyetlen apró kis lényben?

— Egyszer írtam egy verset egy sült nyúlról... — mélázott Luna.

— Na, ne! — Theofil úgy meredt a lányra, mintha valami égbekiáltó szörnyűséget ejtett volna ki a száján.

— Azt hiszem, rosszat mondtál, Luna — állapította meg James.

— Pedig a nyúlhús igazán finom — feszítette a húrt Alvin.

Theo térdre rogyott.

— Neee! Miért kínoztok? Miért kell bántanotok az édes kis szőrpamacsokat? Hisz' nem ártanak senkinek! Senkinek...!

Egy könnycsepp buggyant ki a szeméből.

— Elhallgattassam? — kérdezte unottan Susan.

— Még hogy nem ártanak... engem egyszer megharapott egy — dohogott Bélhangos. — Igaz, éppen a tojásait próbáltam elvenni alóla, de ez részletkérdés...

— Öhm, Bélhangos, a nyulak nem tojnak tojást — emlékeztettem.

— Akkor egy kivételesen ronda csirke lehetett — töprengett a kovács. — Pedig esküdni mertem volna rá, hogy nyúl...

— Vagy csak túl sok jaklikőrt ittál — dünnyögte Susan.

— Hé! Mi lenne, ha bevezetnénk egy új hibbanti szokást? — pattant fel Theofil. — Az év egy napján hozhatna mindenkinek tojást egy nyúl!

— Te tiszta bolond vagy... — nézett rá lesajnálóan Modorgóc.

— Miért? Ki is festhetnénk a tojásokat! — lelkendezett a fiú. — És aznap tilos lenne húst enni, a nyulak védelmében! Mit szóltok?

Mindnyájan lefagyva meredtünk rá.

— Már tudom is az ünnep nevét! — kiáltotta. — Nyúltojásfestő húsmentes nap!

— Nagyon kreatív... — dünnyögte Alvin.

— Szerintem jobb lenne a húsvét — vélte Luna.

— Mi bajod a nyúltojásfestő húsmentes nappal?

— Mondjuk, hogy túl hosszú?

— De annak, hogy „húsvét", semmi értelme... Valka! — sietett Theo az Enskild-lányhoz, aki éppen Nissával nevetgélt. — Neked melyik tetszik jobban? A nyúltojásfestő húsmentes nap, vagy a húsvét?

— Mi? — a lány értetlenül pislogott.

Theo várakozóan nézett rá.

— Csak válaszolj neki, akkor talán békén hagy — sóhajtottam.

— Ööö, legyen a húsvét — döntött Valka.

— Ne már! — bosszankodott Theo. — Nem látom be, miért jobb Luna ötlete...

Lekászálódtunk a hajóról. Az Ádáz-falu felé tartottunk, amikor egyszer csak egy alak suhant felénk, és szó szerint letarolta Oswaldot. Mindketten a földön kötöttek ki. Így már jobban szemügyre vehettük a mezítlábas, piszkosszőke hajú, szeplős lányt. Egyszerű, fehér vászonruhát viselt. Szép formájú, ovális arca ragyogott az örömtől.

— Megcsináltad! Visszaszerezted! — visította. Nagyszámú közönsége ellenére cseppet sem zavartatta magát, hosszasan megcsókolta az Ádáz-törzsfőt.

— Fúúúj, ez undorító! — fintorgott Martha.

— Dehogy undorító! Romantikus. — Helena ábrándos tekintettel nézett maga elé.

— Néha el sem hiszem, hogy lehetünk mi legjobb barátnők — rázta meg a fejét a fekete hajú.

— Én Marthával értek egyet — karolta át a lányt Modorgóc.

Martha egy szempillantás alatt kibújt a karja alól. Ezzel egyidőben a szőke lány nevetve felhúzta a földről kedvesét, és vidáman végignézett rajtunk nagy, szilvakék szemeivel.

— Ő itt a menyasszonyom, Frida — mutatta be a társaságnak Oswald. — Szerelmem — fordult a lányhoz —, ezek a hibbanti fiatalok segítettek nekem a küldetésemben.

— Üdv — integetett a fiatal nő. — Bármit is tettetek az én drága vőlegényemért, azt értem is tettétek. Örökké hálás leszek nektek. Oswald... — fogta meg a vőlegénye kezét, és közelebb hajolt hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit.

— Igen, én is erre gondoltam... Barátaim — nézett ránk széles vigyorral —, Fridával szeretnénk benneteket meghívni az esküvőnkre.

— Juhú, lakodalom! — ugrándozott Theofil.

— Ez fantasztikus! Még sosem voltam Ádáz-esküvőn — lelkendezett Bruno.

— Nem hagytál ki semmit — közölte Bélhangos.

— Jaj, a lagzik mindig olyan csicsásak! — húzta a száját Modorgóc.

Alvin se lelkesedett túlzottan az ötletért. Ellenben Helena, Nissa és Luna egyből bezsongtak, és közölték, hogy koszorúslányok szeretnének lenni. Frida megígérte, hogy a társaságunknak mind a hat női tagja lehet koszorúslány.

Vidáman vonultunk be az Ádáz-faluba. Oswald és Frida kiadós ebéddel vendégeltek meg minket. Étkezés közben végre ki-ki elmesélhette a maga kalandját. Valka, Nissa és Alvin beszámoltak a Ratt Darliggal töltött időről, mi pedig hosszasan ecseteltük Oswald hajójának és az idejutásunknak a történetét.

A kis csapatnak be nem állt a szája. Most, hogy végre újra együtt voltunk, mindenki jókedvűen cseverészett. A húgom és Alvin egymás mellett ültek, és elmélyülten beszélgettek. Összehúzott szemmel figyeltem őket — ez a velem szemben ülő Valkának is feltűnt.

— Figyelj — hajolt át az asztal felett, és megbökte a karomat.

— Mi az? — sütöttem le a szemem, de azért még vetettem egy óvatos oldalpillantást a húgomék felé.

— Ne haragudj rájuk. Nem akartak rosszat, de tudod, milyen önfejűek mindketten.

— Tudom — sóhajtottam. — Valójában már nem haragszom rájuk. Habár képtelen vagyok elfelejteni, amit Alvin tett...

— Jól van a karom. — Valka feltűrte a ruhája ujját, és megmutatta az alkarját átszelő heget. — Még nem gyógyult be teljesen, de nem lesz gond vele, hidd el.

— Mutasd csak...

A kezembe vettem a lány törékeny karját, és lágyan végigsimítottam az érdes heg felületén. Egészen addig eszembe se jutott, hogy esetleg zavarba hozhatom a gesztussal, amíg fel nem néztem az arcára — ekkor tudatosult bennem, hogy az érintésemtől Valka fülig pirult. Gyorsan elkaptam a kezem, és az arcom egy szempillantás alatt a lányéhoz hasonlatos színt öltött. Mi ütött belém? Félrefordítottam a fejem, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk.

— Tudod, Nissa és Alvin szeretik egymást — szólalt meg csendesen —, még ha nincsenek is a tudatában.

— Komolyan? — kaptam fel a fejem.

— Komolyan — bólintott ünnepélyesen. — Ne mondd el nekik, de ne is állj a boldogságuk útjába. Hagyd, hogy a dolgok annak rendje és módja szerint történjenek.

— Megpróbálom — sóhajtottam. — De... mi van, ha nem megy?

— Akkor elveszíted a húgodat — suttogta alig hallhatóan.

— Gondolod hogy... őt választaná a bátyja helyett?

— Egy szerelmes ember bármire képes. Nézd meg Oswaldékat! — mutatott a párosra.

Elmélázva figyeltem az Ádáz-törzsfőt és leendő feleségét, akik vidáman beszélgettek, majd Nissáékra néztem.

— Igazad van — sóhajtottam. — Nem ismerek a húgomnál makacsabb teremtést. Bár talán te versenyre kelhetsz vele. Amikor a makacsságot osztották, mindkettőtöknek jókora adag jutott belőle.

Valka nyelvet öltött.

— Azért te sem panaszkodhatsz!

— A lényeg, hogy talán jobb, ha nem állok a húgom útjába.

— Jobb — biccentett. — Más esetben nem csak Nissával, de velem is meggyűlik a bajod — húzta össze a szemét.

— Mi? — tátottam el a számat.

— Jól hallottad, Haddock — nézett rám szigorúan.

— Ezt vegyem fenyegetésnek?

— Vedd, aminek akarod. Mégis mire számítottál? Nissa a legjobb barátnőm, nyilvánvaló, hogy védem.

— Aha... — dünnyögtem fásultan.

Próbáltam feldolgozni a hallottakat. Nem számítottam rá, hogy Nissa és Alvin egymásba szeretnek, bár most, hogy Valka mondta, eszembe jutottak bizonyos árulkodó jelek. Hogy is nem vettem észre eddig?

Megcsóváltam a fejem. Anyám egyszer azt mondta, mindig kövessük a szívünket. Ha a húgomnak Alvin kell, ha tényleg őszintén szeretik egymást, akkor megpróbálok együtt élni ezzel. Persze bátyjaként nem könnyű, de...

Akaratlanul is felnevettem.

— Mi az? — Valka gyanakodva méregetett.

— Csak azon töprengtem, hogy lehetne rosszabb is. Mármint... Nissa választhatott volna gázabb fiút. Például Modorgócot.

Az Enskild-lány elkuncogta magát.

Evés után félrevontam a húgomat.

— Nissa, beszélhetnénk?

Komoly arccal bólintott. Nagy levegőt vettem.

— Ne haragudj. Mindent, amit legutóbb a fejedhez vágtam, hirtelen felindulásból tettem. Már bánom az egészet. Meg tudsz nekem bocsátani?

Nissa jóízűen felkacagott.

— Hát persze, hisz' mindig azt teszem! Nyugi, csak ugrattalak — kacsintott. — Na, és te?

— Én mi?

— Te meg tudsz nekem bocsátani?

Elmosolyodtam.

— A húgom vagy, képtelen lennék haragudni rád.

— Ezt jó tudni. Majd kihasználom még a jövőben — vigyorgott pimaszul. — Ne aggódj, megint vicceltem. Na, gyere ide, te hülye! — vont a karjaiba.

— Hé! — fortyantam fel, de azért visszaöleltem. — Egyébként, te sem tudsz ám sokáig haragudni rám.

— Honnan veszed?

— Csak tudom.

— Valaki nagyon magabiztos — cukkolt, és csak hogy ne legyen igazam, elgáncsolt. Elvesztettem az egyensúlyomat, és a terem padlójára hasaltam, ő pedig szökdécselve elhagyta a helyszínt.

— Nissa Haddock! Ezt még visszakapod! — ráztam felé az öklömet.

— Megérdemelted! — kiáltott vissza kacagva.

Egy kéz jelent meg az arcom előtt, és felhúzott a földről.

— Kösz, Alvin — mormoltam.

— Pléhpofa... beszélnünk kell.

— Ettől féltem — sóhajtottam. — Jól van, essünk túl rajta. Hallgatlak.

— Csak azt szeretném mondani, hogy a történtek után nem vállalok több járőrözést a sziget körül. Sergiolus is meg fogja érteni, és mindenkinek jobb lesz így.

— Értem — biccentettem kimérten.

— Tényleg bánom, hogy hülyén viselkedtem.

— Elhiszem. És elismerem, én se voltam a helyzet magaslatán. Még nem állok készen arra, hogy főnök legyek.

— Fiatalok vagyunk még. Túl fiatalok... — csóválta a fejét Alvin.

— Azért, amit ma tettünk, nem volt rossz ez egy rakás fiataltól, nem?

— Nem, egyáltalán nem volt rossz — derült fel.

— Remélem, apám is így gondolja majd. Nos — köszörültem meg a torkom —, köszönöm, hogy vigyáztál Nissára és Valkára.

— Ez a barátok dolga. Egy csapat vagyunk.

— Igazad van — ismertem el. — Nézd, én... nem tudom elfelejteni, amit tettél, de amondó vagyok, hogy borítsunk fátylat a múltra. Együtt túllépünk rajta. Csak adj nekem egy kis időt.

— Mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat — ígérte.

Az Ádáz-esküvő pazar volt. Most, hogy megkerült az eljegyzési ajándékul szolgáló hajó, Oswald egyúttal tekintélyt is szerzett magának.

Az ifjú jegyespár a lenyugvó nap sugarai alatt kelt egybe a tengerparton. Martha, Helena, Susan, Luna, Nissa és Valka lettek a fiatal arajelölt koszorúslányai. Mind a hatan lágy anyagú, halványkék ruhát viseltek, a fejükön pedig rózsaszín virágokból font koszorú díszelgett. Csodásan festettek.

Persze a legragyogóbb maga Frida volt a hosszú fehér menyasszonyi öltözetével és koszorújával. Amikor az Ádáz-sziget öreg gyógyítója, Tiberius összeadta a jegyeseket, és elcsattant az első hitvesi csók, az összegyűlt tömeg ujjongásban tört ki.

A szerelmesekről lerítt, hogy a szertartással egy álmuk vált valóra. Amikor egymásra néztek, látszott a szemükben az örömteli csillogás. Maga volt a szeretet fénye, amely ma mindent beragyogott. Eszembe jutottak anyám szavai, és beláttam, hogy igaza volt: a szeretet a legnagyobb ajándék.

Oswaldnak és Fridának megadatott, hogy egymásra találjanak, és mától örökre együtt lesznek, mert eltéphetetlen kötelék alakult ki közöttük. Emlékeztem, hogy apám is ugyanígy érzett anyámmal kapcsolatban. Ő volt számára a legfontosabb, élete szerelme. Nem tudhattam, számomra mit hoz a jövő, sejtelmem sem volt, én megtalálom-e valaha az igazit.

Ránéztem a húgomra, ahogy Alvinra mosolygott, és akaratlanul is beismertem, hogy Nissa jó úton jár — az anyánk által kijelölt utat követi. A narancssárga napkorongra emeltem a tekintetem, és szentül megfogadtam, hogy én is ugyanezt fogom tenni.