/Pléhpofa/

Lesújtva kóvályogtam Hibbant-sziget területén. Őszintén szólva, úgy éreztem magam, mint akin végigvágtatott egy jakcsorda — meg kell hagyni, a kinézetem nem is állt messze tőle.

Napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Az érzés, hogy Nissa, Valka és Alvin eltűntek, nem hagyott békében szundítani. Hiányuk szinte elviselhetetlenül mardosta a lelkem — nem is beszélve az ezzel járó bűntudatról.

Szilárdan hittem, hogy mindez az én hibám. Hisz', ha nem tolom le olyan durván Alvint, ha a húgom nem haragszik meg rám, ha óvatosabb vagyok azzal a hajóval és megsemmisítem, amint valami gyanúsat észlelek vele kapcsolatban, akkor... De ott az a sok kétségbeesett „ha", ami már mind a múlté, én pedig semmit sem tehetek ellene. Ki tudja, viszontlátom-e még valaha Nissát és Valt? Felidéztem a szőke fürtös, zsák bolhaként pattogó húgom örökké vidám, virgonc mosolyát, és Valka könnyed, légies mozdulatait, lágy hangját, csilingelő kacagását és az arckifejezéseit, miközben vadul gesztikulál... Nem, ők nem halhattak meg. Az nem lehet.

Magamnak is fájt bevallani, de még Alvin is hiányzott a folyamatos beszólásaival és az epés megjegyzéseivel. Bármit is vágtam a fejéhez, valahol mélyen még mindig a barátomnak tartottam. Ejnye, Pléhpofa, ne légy ilyen gyenge... hisz' tudod, mit tett! — emlékeztettem magam. Azonban a dühöm szép lassan elpárolgott, és ahogy lecsillapodtam, már nem tudtam haragudni annyira, mint amennyire a józan ész kívánta volna. Legfeljebb a neheztelés látszatát tudtam fenntartani. Ezt a tulajdonságomat mindig is utáltam magamban — de mit lehet tenni, ha egyszer ilyen a természetem? Jól tudom, hogy semmit.

Szívem szerint azonnal hajóra szálltam volna, hogy három barátom után eredjek, és meg sem álljak, míg rájuk nem lelek. Ha kell, átutaztam volna értük az egész óceánt — azonban három hatalmas akadályba ütköztem.

Először is, Gothitól nem tudtuk meg, kik voltak a támadók, akik elrabolták Valkát — és minden jel szerint Alvint meg Nissát is. A javasasszony (miután kiadós fejpüföléssel ajándékozta meg Bélhangost) csupán annyit tudott közölni, hogy két erős férfi kötözte meg, de az arcukat sajnos nem látta. Mindössze arra emlékezett, hogy egyikük magas volt, és tetőtől-talpig fekete öltözet borította, a másik valamivel tömzsibb alkatú, kampós kézzel. Ez a leírás pedig nem sokat segített, mivel a vikingek nem éppen arról híresek, hogy olyan alacsonyak lennének, és kampókeze is számos személynek van a szigetvilágban.

A második probléma, hogy senkinek még a leghalványabb sejtelme sem volt arról, merre indulhattak a hajóval, és be kellett látnom, hogy nyom nélkül elég nehéz lett volna utánuk menni.

A harmadik akadályt pedig úgy hívják, hogy kötelesség. Amikor apánk a törzsfők éves gyűlésére utazott, rám bízta a sziget védelmét — és hogy védelmezhetném az otthonomat, ha nem vagyok a népem mellett? Muszáj volt hát Hibbant-szigeten maradnom.

Helyettes törzsfőként így is csúfos kudarcot vallottam. Főnökségem alatt egy sárkány gond nélkül randalírozott a szigeten és lángba borította a falut, egy ember elvesztette a fél karját, egy másik megsérült, és ki tudja, felébred-e valaha a kómából, megkötöztek egy idős asszonyt a saját otthonában, három fiatal viking pedig nyomtalanul eltűnt. Nem egy sikertörténet — és mindez az én felelősségem volt. Biztos voltam benne, hogy apám nem lesz büszke rám... Kezdtem érteni, miért gondolja, hogy Valka rossz hatással van Nissára és rám. Lassan még az Enskild-lányt is túlszárnyalom, ha katasztrófaokozásról van szó — pedig az aztán nem könnyű.

Mindent összevetve, kétségek nélkül kijelenthetem, hogy pocsék helyettes főnök voltam. Nem csoda, hogy huszonkét éves létemre még nem vettem át véglegesen a sziget vezetését — és ha így haladunk, jó pár évig nem is fogom. Én sem akarom még, és ha apám értesül a történtekről, ő is azon a véleményen lesz, hogy jelenleg biztos nem állok készen erre.

— Égettem volna el azt az ostoba hajót! — dohogtam, és utamat az aréna felé vettem.

Mostanában gyakran jártam oda, hogy levezessem a feszültséget — egy kis edzés mindig kitisztította a fejem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy Martha áll előttem.

— Pléhpofa! — lihegte az oldalát szorongatva. — Hajók közelednek a sziget felé. Apád hazatért, hamarosan kikötnek. A többiek már mind ott vannak a parton, hogy fogadják. Engem küldtek a keresésedre.

A hír hallatán végigfutott a hátamon a hideg. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a nap, amikor apám szemébe kell néznem, de nem voltam rá felkészülve, hogy erre pont ma kerül sor.

— Köszönöm, hogy szóltál, Martha — biccentettem, azzal elszáguldottam a tenger irányába.

A parton valóban ott sorakozott a falu apraja-nagyja, beleértve a barátaimat is. Néhány méterre tőlük lefékeztem, és a térdemre támaszkodva kifújtam a levegőt. Lassú, kimért léptekkel a csapathoz sétáltam. Megjelenésemmel igyekeztem nyugalmat, erőt sugározni — ezzel palástolva zilált lelkiállapotomat.

— Á, Pléhpofa! — köszöntött a szőke borostás James, és üdvözlésképp belecsapott a tenyerembe.

— Mit szólsz? — kérdezte Bruno, aki alig fért a bőrébe. — Apád mindjárt itt van!

— Össze ne pisild magad, Ingerman — szólt be neki Modorgóc, aki karba tett kézzel ácsorgott.

— Kikérem magamnak! Csak izgulok, hogy milyen lesz, hogy Sergiolus újra itt van. És nézd! — Bruno a közeledő hajókra mutatott. — Azok ott mellette nem ádáz vitorlák? Áááh! Talán még magával az ádáz törzsfővel, Tristannal, a Nagyszerűvel is találkozhatunk! — ugrándozott lelkesen. — Szerintetek ad autogramot?

— Én a helyében biztos nem akarnálak látni téged — fintorgott Modorgóc. — Tristan nem törődik az ilyen kis kockafejű nyámnyilákkal, mint te.

— Dehogyisnem — vette védelmébe a fiút Helena. — Tristan mindenkivel törődik. Ő a történelem eddigi legfantasztikusabb ádáz törzsfője! Rettenthetetlen harcos, ugyanakkor a népe istenként tiszteli.

— Bla-bla-bla... Én is nagy harcos vagyok — puffogott Modorgóc.

— Igazán? — szólt közbe Bélhangos. — Azt mondják, Tristan a fejszéje egyetlen csapásával képes kettészelni egy kifejlett gronkelt. Ha harcra kerülne a sor, téged felhasítana a sisakodtól a...

— Köszönjük, Bélhangos — szakította félbe Susan —, el tudjuk képzelni. Úgy látszik, felkötheted a gatyát, Jorgenson — cukkolta a fiút. — Alig várom, hogy megvívjatok egymással.

— Az kúl lesz! Majd én intézek hajót Modorgóc temetésére — dörzsölte a tenyerét Theofil.

— Egyébként, én azt hallottam, hogy Tristan kicsit... háborodott — jegyezte meg bizonytalanul Luna.

— Nyilván nem teljesen százas az öreg, hisz' nem könnyű elviselni, ha az ember ekkora ász — vont vállat Theo. — Amúgy meg... ha belegondolsz, senki se normális.

— A magad nevében beszélj — dünnyögte Modorgóc.

— Theónak igaza van — bólogatott Helena. — Mindannyian mások vagyunk, tehát, akkor kit vegyünk normálisnak?

— Például engem! — vágta rá Modorgóc.

— Pont téged? — horkantott Bruno. — Na, persze...

— Mi van? Én miért ne lennék normális?

— Ó, hol is kezdjem? — ironizált az Ingerman-fiú.

— Jóképű vagyok, izmos, okos, számos dologban tehetséges, egyszóval nincs bennem hiba.

Susan köhécselni kezdett.

— Így lenne? Akkor a hatalmas egó minek számít?

— Te beszélsz, szöszi? — pimaszkodott a fekete hajú.

— Minek neveztél!?

— Sss, nyugi, Susan! — fogta vissza a barátnőjét James, máskülönben a lány Modorgóc torkának ugrott volna.

— Bunyót, bunyót! — öklözött a levegőbe Theofil.

— Theo, ezzel nem segítesz... — közöltem unottan.

— Vajon mit akarhatnak az ádázok? És miért hoztak magukkal ennyi hajót? — töprengett Luna, oda se figyelve a többiekre.

A lány szavai engem is elgondolkodtattak, és a közeledő hajókra függesztettem a tekintetem. Emlékeim szerint apám egyedül ment a törzsfők gyűlésére, és csupán a saját hajóját, meg néhány emberét vitte magával — most viszont egy kisebb armada siklott mellette a vízen. Az élen egy masszív, tiszteletet parancsoló gálya közeledett, vitorláján az Ádáz-törzs címerével. A fekete szimbólum egy veszedelmes, tüskés sárkányt ábrázolt, amit ma már csak legendákból ismerünk, mivel a faj réges-régen kihalt: az ölvész. Állítólag a fenevad képes volt irányítani a villámot, és az ádázok annak idején a hajóik elé kötötték őket, hogy fegyverként használhassák a harcban. Az biztos, hogy hasznukat vették. Örülök, hogy ma már nem kerülhetünk szembe ilyen sárkánnyal, és hogy az ádázok nem az ellenségeink.

A két törzs csaknem harminc éve kötött békét, és a hagyomány szerint az ádázok ötévente ellátogattak a szigetünkre, hogy megújítsuk a békeszerződést. Legutoljára három éve jártak itt, így most más miatt jöhettek — ám hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe épkézláb magyarázat az érkezésükre.

— Huh... még nem értek ide? — lépett mellénk a kifulladt Martha. Csak most sikerült utolérnie szegénynek.

— Nem, de percek kérdése, és kikötnek — vázolta a helyzetet James.

— Már alig várom, hogy kezet foghassak Tristannal! — áradozott Bruno.

— Én a helyedben nem lelkesednék annyira. A legendák szerint Tristan szorítása annyira erős, hogy ha kezet fogsz vele, legalább három ujjad eltörik — közölte Bélhangos.

— Tényleg? — kapta fel a fejét Susan. — Akkor Modorgócnak mindenképp kezet kell fognia vele!

— Egyetértek! — pacsizott le jó barátnőjével Martha. Ők ketten mindig összefogtak, ha Modorgóc szekálásáról volt szó.

— Büszke vagyok rátok, gyermekeim. — Theofil meghatottan törölgette a könnyeit. — Ilyen remek ötletet rég hallani manapság, ebben a cudar világban!

Mivel láttam, hogy Modorgóc szóra nyitja a száját, gyorsan beszélni kezdtem, megelőzve a balhét.

— Hé, nézzétek! Kikötöttek — mutattam a part felé.

Apám lekászálódott a hajója fedélzetéről, és egy tagbaszakadt, csupa izom fiatal viking társaságában megindult felénk.

— Üdvözöllek újra itthon, apám — köszöntöttem, és az idegent kezdtem méregetni. Ismerős volt valahonnan... Arcát torzonborz fekete haj, bajusz és szakáll keretezte. Tiszteletet parancsoló megjelenése mellett azonban fűzöld szemének nyugodt csillogása arról árulkodott, hogy eredendően békés természetű ember.

— Szervusz, fiam, örülök, hogy látlak — veregette meg a vállamat apám. Elhúztam a számat, mert tudtam, hogy hamarosan már nem ez lesz a véleménye. — Magammal hoztam az Ádáz-törzs főnökét is — mutatott a mellette álló férfira.

— Úgy tudtam, az Ádáz-törzs főnöke Tristan, a Nagyszerű.

— Pár héttel ezelőttig ez így is volt — szólalt meg a fekete hajú ifjú —, de apám sajnos meghalt, így nekem kellett átvennem az irányítást.

— Oswald...? — esett le az állam.

— Oswald, a Jámbor — a népem legalábbis így nevez — mosolyodott el. — Nem ismertél fel, mi? — bokszolt a vállamba nevetve.

— Hát, nem igazán — vallottam be. — Nagyon... más lettél.

Legutóbbi találkozásunk óta Oswald, hogy is mondjam... rengeteget változott. Mintha nem is három, hanem legalább öt évet öregedett volna. A csibész viking suhanc magabiztos, határozott férfivá érett — vérbeli viking törzsfő.

A főnökség terhe vajon engem is ilyenné formáz majd? — futott át az agyamon. — Talán... Bár, a jelenlegi helyzetemben ez nem tűnik túl valószínűnek.

— Mit ne mondjak, te is szépen megnőttél, barátom — nevetgélt Oswald —, és a borostán kívül nem csekély izmot növesztettél — paskolta meg a karomat. — Helyes...

— Szóval, te vagy az új ádáz törzsfő — emésztgettem a tényt. — Hát, ezért jöttél.

— Mi tagadás, még egy oka van. Az a helyzet, hogy házasodni készülök.

— Gratulálok, ez nagyszerű hír!

— Csakhogy van egy kis gond.

— Jaj, ne... — motyogtam. Ennyi év után bőven tisztában voltan azzal, hogyha valaki azt mondja, „van egy kis gond", az általában hatalmas — sőt, óriási —, világméretű katasztrófát jelent.

— Nemrég készíttettem el szépséges páromnak, Fridának az eljegyzési ajándékomat, aminek az átadása rendben le is zajlott. Ám néhány nappal a törzsfők gyűlése előtt ellopták, és ez hatalmas botrányt kavart. Az Ádáz-sziget felbolydult, akár egy méhkas. Az emberek azt rebesgetik, hogy ez rossz előjel, és ha egybekelünk Fridával, balszerencse fogja kísérni a házasságunkat. Az egész sziget ettől zeng. Eleinte nem törődtünk a rosszalló megjegyzésekkel, eleresztettük a fülünk mellett. De amikor már az egész törzs ellenezte az egybekelésünket, Fridával mindketten besokalltunk. Megbeszéltük, hogy a fél armadával együtt indulok a törzsfők gyűlésére, és segítséget kérek a többi sziget vezetőjétől. A népem már így is gyávának nevezett, amiért korábban nem tettem semmit. Ezért hát megfogadtam, hogy csakis az ajándékkal térek vissza az Ádáz-szigetre.

— Biztos, hogy bölcs ötlet volt ezt így kijelenteni?

— Nekünk, törzsfőknek olykor súlyos döntéseket kell hozni — zengte komoly arccal apám.

— Így van — értett egyet Oswald. — Én csak nemrég lettem törzsfő, de már sokan vélekednek úgy, hogy még apám árnyékának sem érek a nyomába. Muszáj megalapoznom a tekintélyemet, és megtennem mindent, hogy méltó utódja legyek. Nem utolsó sorban pedig bizonyítanom kell Fridának, hogy teljes szívemből szeretem, és bármit megtennék érte. Ha kell, átfésülöm az egész szigetvilágot, de nem kerülök a szeme elé az ajándék nélkül. A népem irántam való tisztelete és a becsületem forog kockán.

— És veszélyben a házasságod — tettem hozzá. — De mondd, sikerült előrejutnod az ügyben?

— A környező szigetek és a kereskedők jelentései alapján arra következtettem, hogy a lopás elkövetője Hibbant-sziget felé tart — apád pedig készséggel beleegyezett, hogy ellátogassak ide, és további nyomok után kutassak.

— Mondd, Oswald, mégis mi volt az a bizonyos eljegyzési ajándék? — érdeklődtem, rosszat sejtve.

— Egy gyönyörű hajó. Karcsú, mint a nádszál, sebes, mint a szél.

Nagyot nyeltem.

— És sejtelmed sincs, ki lophatta el?

— A szigetvilágban felröppentek különféle hírek egy titokzatos, talpig fekete ruhás idegenről, aki a piacokat járta kampókezű társával együtt. De hogy mi lehetett a célja, azt senki sem tudta. Olykor magával vitt embereket, vagy holtakat hagyott hátra. De a halottak nem tudnak fecsegni.

A jellemzés egybevágott Gothi leírásával — bár, azt nem értettem, hogyha valaki könnyűszerrel gyilkolássza a tengerészeket, miért hagy életben egy idős sámánasszonyt?

— Látta valaki az arcát?

— Nem, a csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Viszont a szemfüles kereskedők néhány heget fedeztek fel az arcán — vágásnyomokat.

— Hogy az a...!

— Ezek a vágásnyomok azért is érdekesek, mert többek szerint az idegen legyőzhetetlen vívásban — magyarázta Oswald.

— Legyőzhetetlen... — horkantottam — kivéve, ha velem harcol. A vágások... Hát, persze, sárkánykarom — motyogtam félhangosan. — Az a mocsok...! Hogy lehettem ilyen ostoba!?

— Valami gond van? — fürkészett Oswald. — Netán sejted, ki a tolvaj?

— Nem sejtem — tudom. Ratt Darlig! — sziszegtem összeszorított fogakkal.

Apám kényelmetlenül fészkelődött.

— Ratt Darlig meghalt, fiam.

— Úgy tűnik, nem — ráztam a fejem. — Visszatért, hogy bosszút álljon.

— Mitől vagy benne ilyen biztos? — tárta szét a karját apám.

— Hát, mert...

— Történt valami a szigeten, amíg nem voltam itt? — nézett rám gyanakodva. Talált, süllyedt.

— Az az igazság, hogy...

— És hol van a húgod? Ő miért nem jött üdvözölni?

Lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt. Essünk túl rajta...

— Apa, el kell mondanom valamit...

Apám reakciója pontosan olyan volt, mint amilyenre számítottam. Először elsápadt, majd vörös lett, végül szinte lángolt a feje a haragtól. Lehunytam a szemem, és vártam az ordibálást. Nem is maradt el.

— Értsem úgy... — kezdte vészjóslóan — hogy az örökösöm nem volt képes megbirkózni a rábízott feladattal, és ennek hála ketten megsérültek, hárman pedig eltűntek?

— Valahogy úgy — motyogtam megsemmisülten.

— Hogy lehettél ennyire óvatlan és felelőtlen...!?

És ezzel el is kezdődött a prédikáció... Még nagyjából fél óráig hallgathattam, hogy „csalódtam benned", „ezt nem vártam volna tőled", „ideje lenne már felnőnöd az ilyen feladatokhoz", és hasonlók. Apám csak beszélt és beszélt, már-már úgy tűnt, hogy sohasem fejezi be.

Oswald végtelen türelemmel hallgatta az indulatos szónoklatot.

— De legalább most már tudjuk, ki áll a hajólopás és az emberrablás mögött — szúrtam közbe, amikor apám végre egy nagyobb lélegzetvételt tartott —, sőt, azt is, hogy a hajó ugyanott lesz, mint Valkáék. Ha összefogunk az ádázokkal, nagyobb az esély, hogy megtaláljuk őket. Így sikerülhet! — lelkesedtem.

— Nagyszerű...! — fújtatott apám. — Figyelsz te rám egyáltalán, vagy a levegőnek beszélek?

— Figyeltem, apám, és sajnálom, hogy így alakultak a dolgok — mentegetőztem —, de most sokkal fontosabb dolgunk is van a vitatkozásnál. Meg kell találnunk Nissát, Valkát és Alvint.

— Ne felejtsük el Frida hajóját sem — kotyogott közbe Oswald. — Már csak egy hónap van a menyegzőnkig, addigra vissza kellene érnem.

— Egy hónap? — ijedeztem. — Akkor nincs vesztegetni való időnk...

— Máris összehívom a tanácsot, hogy megvitassuk az ügyet — ígérte apám.

— Nem, most minden perc számít! Azonnal a hajó után kell mennünk! — magyaráztam kétségbeesetten.

— De hát, azt sem tudjuk, merre indult! — érvelt apám.

— Ez igaz — ismertem el kelletlenül.

— Pléhpofa, én tudom, ki segíthet nekünk! — kopogtatta meg a vállam Bélhangos.

— Te hallgatóztál? — hökkentem meg.

— Hát, izé... most tényleg ez a lényeg? — kérdezte zavartan. — Jól van — sóhajtott, amikor látta, hogy továbbra is számonkérő tekintettel meredek rá —, itt álltam a közeletekben, ti meg elég hangosak voltatok... — Lapos oldalpillantást vetett apámra. — Én pedig nem tudom becsukni a fülem.

— Jogos... Szóval, szerinted ki segíthet?

— Gothi — hangzott a felelet.

— Miért pont ő? Mit tudhat Gothi arról, hogy merre indult egy idegbeteg kalóz?

— Ratt Darlig megszállottan kutat a Sárkányok Kincse után, egy jóslat foszlányai alapján — amit véletlenül én kotyogtam ki, és emiatt terjedt el a szigetvilágban, de ez most részletkérdés. A lényeg, hogy a jóslat Gothitól származik. Ha megosztja velünk az egészet, talán elindulhatunk valamiféle nyomon.

— Van jobb ötlete bárkinek? — fordultam körbe, de mindenki a fejét rázta, beleérve a többi barátomat is. Tehát mind hallgatóztak — a sunyi mindenségüket...

— Akkor, menjünk — adtam be a derekam.

— És Valka ezt eltitkolta előlem? — hitetlenkedtem, miután Gothi beszámolt a jóslat történetéről. Martha köhécselni kezdett. — Bocs, előlünk — korrigáltam.

— Igazából el akarta mondani nekünk, csak mi a kincskereséssel voltunk elfoglalva — vont vállat Bélhangos.

Próbáltam visszaemlékezni a hetekkel ezelőtti történésekre... és valóban, azon a napon, amikor elindultunk kincset keresni, Valka azzal állított be hozzánk a nagyterembe, hogy mondani akar valami fontosat.

— Igazad van — sóhajtottam. — Figyelhettünk volna rá jobban. Az a kincs teljesen elvette az eszünket.

— Ez a jóslat egész érdekes. — Oswald a kezében forgatta a papírt, amire Gothi írása és Bélhangos fordítása alapján Helena lefirkantotta a három versszakos szöveget.

Egyensúlyt teremthet 
Az egész világban, 
Valaki, egy ember, 
Sárkányok Barátja. 

Ő megtalálhatja 
A legnagyobb kincset, 
Mit sárkányok tudnak 
Adni az embernek.

Vezető a szíve, 
Megmenthet mindenkit, 
S egy sárkány él benne, 
Lelkében lakozik.

— Igen, egészen érdekes és egyedi — értett egyet Bruno, akit teljesen lázba hozott a versike. — Vajon mit jelenthet?

— A Sárkányok Barátja állítólag megtalálhatja a legnagyobb kincset, amit a sárkányok adhatnak nekünk — ismertette a tényeket Susan —, tehát Ratt Darlig minden bizonnyal olyan helyre viszi Valkáékat, ahol sok a sárkány. Hiszen egy ilyen kincset biztos gondosan őriznek.

— Lehet, hogy ez egy metafora — vélte Luna, aki nagy szakértője volt a verseknek.

— Metafora vagy sem, Darligék már jóval előttünk járnak a kincskeresésben. Gyerünk, menjünk már utánuk! — türelmetlenkedett Modorgóc. — Ráérünk útközben verset elemezgetni.

— Hihetetlen, hogy ezt mondom, de Modorgócnak kivételesen igaza van — állt a fiú mellé Martha. — Fogytán az időnk.

— Így igaz — helyeselt Oswald. — Már csak egy hónap van hátra az esküvőmig. Pléhpofa, van valami terved?

— Itt egy kalóz észjárásával kell gondolkodnunk. Mit is mondott Susan? Hogy a legnagyobb kincs biztos jól védett helyen van, ugye? — néztem a Soldat-lányra, aki megerősítően biccentett. — Szerintem ők is ez alapján indultak el. Olyan helyet keresnek, ahol sok a sárkány.

— Arra gondolsz, hogy...? — Bélhangos már sejtette, mire akarok kilyukadni, és most egy cseppnyi rémülettel meredt rám.

— Igen — jelentettem ki elszántan. — Tudom, hová mehettek. Indulás!