/Valka/

Amikor kinyitottam a szemem, azon kaptam magam, hogy egy puha, kényelmes ágyon fekszem. Erőtlenül elfordítottam a fejem, és tekintetemmel körbepásztáztam a szobát, ahová kerültem.

Azonnal megállapítottam, hogy nem otthon vagyok — a helyiség egyáltalán nem hasonlított Gothi házához. A szobában az ágyon kívül egy szekrény és egy íróasztal állt, minden ízléses stílusban elrendezve. Hol lehetek? — ez az egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Ki kellett derítenem.

Nagy nehezen feltápászkodtam, de a következő pillanatban a lábaim megbillentek, én pedig nekiestem a szoba falának. Éles fájdalom hasított a bal alkalomba. Ijedten odakaptam, és óvatosan feltűrtem a ruhám ujját. Arcom grimaszba torzult a látványtól.

A bőrömön hosszú, mély vágás éktelenkedett. Bár a seb már gyógyulni látszott, még mindig tompán lüktetett. Mióta lehet ott? És hol szerezhettem? — töprengtem. Aztán felvillantak az agyamban a legutóbbi emlékképek: Alvin... Bélhangos... A titánszárnyú szörnyennagy rémség... A szikla... Hát, persze. Bizonyára megsérültem és eszméletemet vesztettem. De miért nem vittek Gothihoz? Talán a sárkány végzett Bélhangossal? Nem, az nem lehet. Ha ez így lenne, sohasem bocsátanék meg magamnak. Hiszen ő csak engem védett. És Alvinnal mi történhetett? Meg a többiekkel? Vajon mindenki jól van? Vagy... lehetséges, hogy én haltam meg? Meg kell tudnom.

Erőt vettem magamon, és ismét álló helyzetbe tornáztam magam. Némi egyensúlyozás után sikerült stabilan megmaradnom a két lábamon. Feltűnt, hogy a padló ide-oda ringatózik. Vajon csak én vagyok olyan állapotban, hogy hallucinálok, vagy valami más az oka ennek a furcsa, egyenletes mozgásnak, ami valamiért mégis ismerős? Csak nem...?

Amint kinyitottam az szobám ajtaját, megkaptam a választ. Sejtésem beigazolódott, ugyanis egy hajón találtam magam. A jármű vadonatúj, csodaszép világosbarna fából készült.

Tekintetem az árbocra emeltem, ahol vakítóan fehér vitorlát pillantottam meg. Lágyan végighúztam a tenyeremet a kabin ajtaján. Éreztem a fa gondosan csiszolt, sima tapintását. Bizonyára frissen lakkozták.

Tettem pár tétova lépést, hogy jobban belássam a fedélzetet. A hajó átlagos méretűnek, ám annál gyorsabbnak tűnt, keskeny szélessége és karcsú, hosszúkás kialakítása miatt. Könnyedén szelte az óceán habjait. Közel s távol nem láttam egyetlen szigetet sem. Teljesen tanácstalanul, kábán forgolódtam és bámészkodtam. A fedélzeten csak néhány matróz lézengett. Amikor az egyikük észrevett, elejtette a kezében tartott vödröt, és annak tartalma — történetesen egy nagy adag sózott hal — a földön landolt.

— Segíthetek? — léptem hozzá kedvesen.

— É-én... nekem... szólnom kell... — dadogta a matróz, és elszaladt.

— Várjon! Megmondaná, kérem, hogy hol vagyok? — kiáltottam utána, de már messze járt. — Na, tessék. Tőle se tudok meg semmit — tettem csípőre a kezem, és rosszallóan meredtem a földön heverő vödörre. — És a halakkal mi lesz? — tártam szét a karom, és lehajoltam, hogy felszedjem őket.

A közelben lévő hordók mögül hirtelen pisszegés ütötte meg a fülem.

— Ki az? — néztem körbe gyanakodva, és (kezemben az immár halakkal teli vödörrel) felegyenesedtem.

Ekkor láttam meg a felém közeledő tagbaszakadt, kampókezű ember alakját. Elkerekedett a szemem.

— Ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy az legyen. Ilyen nincs... — motyogtam.

— Nocsak, nocsak. Hogy vagyunk, Enskild kisasszony? — szólalt meg Dareth, a Kalózkirály leghűségesebb csatlósa.

Idegesen az ajkamba haraptam, és hátrálni kezdtem, ám hamarosan egy magas, izmos férfiba ütköztem. Az megragadta a vállam, és maga felé fordított.

Mióta utoljára láttam, nem sokat változott. Fekete haját ezúttal copfba kötve viselte, de ez mit sem változtatott határozott fellépésén és erőteljes kisugárzásán. Jóképűségén csupán az arcán húzódó szörnyennagy rémségtől szerzett karmolásnyomok csúfítottak valamicskét, valamint ijesztő, felemás szeme. Rideg zöld és acélkék. Ruházata szokás szerint kifogástalan volt, ám a régebben megszokott öltözéke helyett most talpig fekete köpenybe burkolózott. Ratt Darlig, a Kalózkirály állt előttem, személyesen.

— Örülök, hogy ismét találkozunk, Valka Enskild — vigyorodott el.

Gondolkodás nélkül az arcába vágtam a vödör halat. A férfi megtántorodott és hátraesett.

— Au! Erre nem számítottam — tápászkodott fel bosszúsan, és lesöpörte magáról a nyálkás trutyit.

— Most már nem örül annyira, mi? — mosolyogtam elégedetten.

— Miért volt szükség erre? — háborgott Ratt Darlig.

— Mert megérdemelte — feleltem —, és mert vitathatatlanul jólesett a lelkemnek.

— Hát, így üdvözlöd régi barátodat? — villantotta ki hófehér fogsorát.

— Maga nem a barátom, és soha nem is volt az — feleltem, majd körbenéztem. — Ezek szerint valóban meghaltam. Csak azt nem értem, hogy ha a Valhallában vagyok, mit keresnek maguk itt? — böktem a két kalózra.

— Halottak lennénk? — nevette el magát Ratt Darlig. — Nem hinném.

— De hát, maguk meghaltak! — bizonygattam kétségbeesetten. — Ott maradtak egyedül egy vad sárkányokkal teli szigeten, élelem és felszerelés nélkül! Nem élhették túl, ez egyszerűen képtelenség!

— Mégis itt vagyunk és beszélgetünk — tárta szét a karját a Kalózkirály.

— De... de hogyan?

— Miután a drágalátos Pléhpofa legyőzött engem, és az embereim is vereséget szenvedtek a kis csapatotok által... — mesélte fájdalmas arccal. — Nos, nem volt könnyű a helyzetünk. Vadászni nem tudtunk, a sárkányok jelenléte miatt nem éltek más állatok az erdőben. Próbáltunk ugyan elejteni néhány sárkányt, de nem voltunk elegen, és kevés fegyverünk maradt. A fenevadak pedig elszántan védték magukat és egymást. Azelőtt sohasem láttam még ilyet. Egy-két sárkányt azért sikerült elejtenünk, de ez korántsem volt elég élelem. Sorra hullottak el az embereim, a legtöbbjük másfél hétnél nem húzta tovább. Ahogy telt az idő, egyre kevesebben bírták az éhezést. Aki életben maradt, az is kezdte elveszíteni a reményt, és ezzel együtt a józan eszét. Olyannyira, hogy végül... kénytelenek voltunk elfogyasztani a halottainkat is.

— A saját embertársaikat!? — háborodtam fel. — De hát, ez... ez kannibalizmus! Hogy vetemedhettek ilyen szörnyűségre?

— A szükség érdekes helyzeteket szül — folytatta merengve Ratt Darlig, mit sem törődve undorodó arckifejezésemmel. — Hasonló helyzetben bizonyára sokan tettek volna így, ha a túlélés a cél. Fáradtak voltunk, legyengültünk. Végső elkeseredésemben eszembe jutott egy mentőötlet. Úszni kezdtem. Az embereim közül sokan őrültnek tartottak, hiszen nem volt sziget a láthatáron. De én nem adtam fel. Néhányan, akik úszni tudtak, követtek. A hosszú út közben páran közülük is odavesztek. Mind közel álltunk már a végkimerültséghez, ám ekkor a távolban megpillantottunk egy kicsiny szigetet, és a látványtól új erőre kaptunk. Szerencsénkre a sziget telis-tele volt gyümölcsfákkal, így nem vesztünk éhen. Néhány hétig időztünk ott, majd továbbindultunk. Szigetről-szigetre úsztunk. Talán valóban őrültségnek hangzik, hiszen nem tudhattuk, mi vár ránk a következő helyen, de ezzel a módszerrel még mindig több esélyünk volt a túlélésre, mintha egyhelyben maradtunk volna. Aztán egyszer végre lakott területre értünk, ahol sikerült elkötnöm ezt az egyszerű, ugyanakkor nagyszerű hajót. Csinos kis bárka, nem?

— Mutatós — ismertem el feszengve.

— És sebes, mint a szél — számomra pedig ez a lényeg. Senki nem érhet a nyomomba az egész szigetvilágban. A maroknyi emberem, akik túlélték, velem maradtak, és hűségesebbek, mint valaha. Emellett szereztem új tagokat is a legénységbe. Hogy ne ismerjenek fel, álruhában jártam a szigetvilágot — mutatott makulátlan, fekete köpönyegére. — Hagytam, hogy az emberek azt higgyék, Ratt Darlig halott. Így viszonylag feltűnésmentesen közlekedhettem a szigetek között. A célom nem volt más, mint hogy kalózokat toborozzak.

— Ez azért elég veszélyes vállalkozás, és könnyedén kitudódhat — véltem.

— Ugyan. Elég jól ismersz, Valka Enskild, hogy tudd, jó képességeim vannak emberismeret terén, és kellően elővigyázatos vagyok. Alaposan utánajártam egy embernek, mielőtt megpróbáltam volna beszervezni, hogy tudjam, biztosan érdemes-e kockáztatni azzal, hogy felfedem előtte a kilétemet. Ha pedig tévedtem, és az adott személy mégsem fogadta el az ajánlatomat, vagyis nem csapott fel közénk, nos... nem fecseghet többet sem erről, sem másról — húzta végig az ujját a kardja pengéjén.

— Maga semmit sem változott — közöltem tömény undorral a hangomban.

— Te viszont sokat nőttél, Valka Enskild.

— Ennyi? Ennél azért frappánsabb megjegyzést vártam — néztem rá lesajnálóan.

— Ejnye, ejnye, Valka Enskild, mire föl ez az ellenséges hangnem? — dorgált meg Ratt Darlig.

— Ó, nem is tudom — színleltem töprengést. — Talán azért, mert legutóbb maga elrabolt, és azon a címen, hogy biztos én vagyok a Sárkányok Barátja, beküldött egy vad sárkányokkal teli verembe, hogy megkeressem az állítólagos Sárkányok Kincsét — ami, mint utólag kiderült, nem is létezik! És ha a barátaim nem mentenek meg, ki tudja, hogy maguk, mocskos gazemberek mit csináltak volna velem!?

— Most, hogy ezt így felsorolta, főnök, valóban van oka neheztelni ránk — ismerte el Dareth.

— Csitt, kicsi lány — nyugatott Ratt Darlig. — A Sárkányok Kincse nagyon is létezik. És kizárólag a Sárkányok Barátja képes megtalálni... aki most itt áll előttem.

Ekkor nem bírtam tovább, kitört belőlem a hahota. Kétrét görnyedve, könnyezve ütögettem a hajópadlót, miközben minden porcikámat rázta a nevetés.

— Ennek meg mi baja? — pislogott értetlenül Dareth.

— Nem hisz nekünk — morogta Ratt Darlig, és kelletlenül talpra állított. — Ebből elég!

— Bo-bocsánat, csak ez annyira mulatságos — törölgettem a könnyeimet. — Maga... maga még mindig úgy gondolja, hogy én vagyok a Sárkányok Barátja?

— Hiszem, hogy így van — húzta ki magát Ratt Darlig, mire újabb kacagásroham tört rám. — Ne nevess már! Megvan rá az okom. Ugyan a kincskeresés sikertelenül végződött, de bámulatos volt, ahogy fegyver nélkül keresztülsétáltál a vad sárkányok között. Mindenki azt hitte, bolond vagy, és otthagyod a fogad, de a fenevadak nem bántottak téged. Biztos vagyok benne, hogy te vagy a Sárkányok Barátja.

— Akkor nem értünk egyet. Szerintem csak szerencsém volt. Bizonyára jelentéktelennek tűntem a sárkányok számára, így nem vettek rólam tudomást. Egyszerűen nem érezték magukat fenyegetve, úgy ítélték meg, hogy nem jelentek számukra veszélyt. Ha valóban én lennék a Sárkányok Barátja, akkor mégis mi ez? — hajtottam fel a ruhám ujját, felfedve az alkaromon húzódó vágást.

— Hát, ez elég csúnya — fintorodott el Dareth.

— Valóban, de nem ez a lényeg. Egy sárkány miatt szereztem — meséltem. — Nekivágott a sziklának, épp, amikor már azt hittem, képes vagyok megnyugtatni. Hát, tévedtem — és maga is téved — néztem farkasszemet Ratt Darliggal.

— Lehet, hogy a sárkány nem szándékosan tette. Talán csak megijedt, és mindez egy szerencsétlen baleset műve — vélte a Kalózkirály.

— Szerencsétlen baleset, az... — dünnyögtem. — Csak azt nem értem, hogy kerültem ide.

— Miután értesültem róla, hogy Sergiolus Haddock elutazott, Dareth és én elhajóztunk Hibbant-szigetre. Amikor a kikötőbe értünk, lemásztunk a fedélzetről, és a hajó külső oldalába kapaszkodva vártunk. Hamarosan meg is jelent Pléhpofa és két társa: ha jól emlékszem, egy gyönyörű, szőke fonatos lány és egy szintén szőke hajú fiú.

— Susan Soldat és James Hofferson — vágtam rá automatikusan.

— Bizonyára — hagyta rám a kalóz. — Átfésülték az egész hajót, de üresnek találták. Azonban tévedtek. A hajó külsejét nem nézték meg eléggé.

— Maga aljas csaló — szorítottam ökölbe a kezem.

— És zseniális kalóz — egészített ki Ratt Darlig, és elegánsan meghajolt. — A kis trükkömnek hála a tervünk bevált. A további része is meglepően simán ment. Azt hittük, nagyobb gondunk lesz veled, de szerencsére eszméletlenül találtunk rád, így könnyű volt kiiktatni a jósnőt, és elszállítani téged.

— Mit csináltak Gothival? — kaptam fel a fejem.

— Semmi baja. Úriember vagyok, nem bántok idős asszonyokat. Csupán megkötöztük. Úgysem tud beszélni, és kizártnak tartom, hogy felismert.

— Csak ne tartsa olyan kizártnak. Gothinak remek a memóriája, és az egyik legokosabb ember, akit ismerek. Magát pedig igazán nem nehéz felismerni.

— Elfeledkezel a köpenyről — figyelmeztetett unottan Ratt Darlig, és a fejébe húzta éjfekete csuklyáját, elfedve ezzel a teljes arcát.

— Ó, így valóban más — ismertem el kelletlenül.

Ratt Darlig ismét felfedte arcát, és elégedett vigyorral nézett a képembe.

— Miután sikeresen elhoztunk téged, elhagytuk Hibbantot, és felvettük a legénységemet, akik egy közeli szigeten állomásoztak.

— Szóval megint elrabolt — emésztgettem a tényt.

— Ahogy mondod.

— Gratulálok — tapsoltam unottan. — Nem unja még? És mi a terve? Netalántán még mindig a Sárkányok Kincsének a megszerzése? — gúnyolódtam.

— Úgy van. Én erre tettem fel az életem.

— Most komolyan le kell játszanunk ugyanazt, mint két éve? — hitetlenkedtem.

— Nem egészen. Ugyanis a drága kis barátaid ezúttal nem tudnak utánad jönni, hogy megmentsenek.

— Téved — hasított a levegőbe egy erélyes hang, amit ezer közül is felismerek. Óriási kő esett le a szívemről.

A mellettünk lévő hordók mögül Nissa lépett elő, nyomában Alvinnal. Mindketten fegyverrel a kezükben, harci készültségben álltak.

— Ezek szerint mégiscsak óvatlan voltam — állapította meg Ratt Darlig.

— Az bizony, Kalózkirály — vigyorgott a legjobb barátnőm.

— Nissa Haddock — biccentett a kalóz.

— Maga honnan ismer engem?

— Meg fogod szokni. Mindenkiről mindent tud — forgattam a szemem.

— Felettébb hízelgő Enskild kisasszony feltételezése, azonban ez nem teljesen így van. Csupán szeretek jól informálódni — vallotta be Ratt Darlig.

— Ugyanaz — kotyogtam közbe.

— Emellett volt szerencsém látni kegyedet a csatánál, amit ellenetek vívtunk — folytatta Nissának címezve.

— Valóban. Ha jól emlékszem, a bátyám alaposan ellátta a baját — hencegett a barátnőm.

— Úgy látszik, ti, Haddockok mind elszántan védelmezitek ezt a lányt — mutatott rám Ratt Darlig. — De attól tartok, nem menthetitek meg örökké. Most legalábbis biztosan nem. Egyelőre nekem is szükségem van rá — vonta ki a kardját, és elém lépett. — Ha a barátnődet szeretnéd, előtte keresztül kell jutnod rajtam.

— Még meggondolhatja magát. Legutóbb alulmaradt a küzdelemben egy Haddockkal szemben. Azt hiszi, legyőzhet engem? — pimaszkodott Nissa.

— Meglátjuk — felelte vészjóslóan Ratt Darlig, és előrelendült.

Összecsaptak. Nissa hárította a támadást, majd ő is megsorozta ellenfelét. Kardjaik veszedelmes, vad táncot jártak. Eközben Dareth és Alvin is egymásnak estek. A tengervíz felerősítette a fegyverek fémes csikorgásának hangját.

— Öhm, srácok! — próbáltam túlkiabálni a csatazajt, sikertelenül. — Akkor, én most... mit csináljak?

Nem kaptam választ, mivel mindenki a harccal volt elfoglalva.

— Remek... — motyogtam.

Abban a pillanatban feleslegesnek éreztem magam, noha miattam kerekedett az egész kalamajka. Szívesen segítettem volna Alvinnak, de Dareth-tel túl messze voltak tőlem, és a hajó szélessége nem volt elegendő ahhoz, hogy elslisszanjak Nissa és Ratt Darlig mellett. Az ő harcukba pedig nem mertem beleavatkozni. Kiszámíthatatlanul forogtak ide-oda, mindketten olyan veszedelmes ügyességgel és gyorsasággal forgatták a kardjaikat, hogy csupán elsuhanó színfoltokat láttam belőlük.

Így jobb híján tehetetlenül ácsorogtam, mint egy rakás szerencsétlenség, és figyeltem őket. Megkönnyebbülésemre Alvin és Dareth küzdelme hamarosan véget ért. Mindketten keményen küzdöttek, de a fekete hajú fiú végül padlóra küldte kampókezű ellenfelét. Nissa és a Kalózkirály harca már sokkal tovább tartott. Úgy tűnt, kifogyhatatlan az energiájuk, és látszólag egyformán képzettek voltak. Még másfél óra után sem sikerült egyiknek sem kárt tennie a másikban — egyszerűen nem bírtak egymással. Ám ahogy haladt előre a küzdelem, fáradni kezdtek. Csapásaik egyre lassabbak lettek, a homlokukon megjelenő kezdeti izzadságcseppek pedig verejtékpatakokká alakultak. De egyikük sem adta fel.

— Valaki vessen már véget ennek, mert lemegy a nap, mire ezek ketten befejezik a küzdelmet — morogta Alvin.

— Hé! Nem lehetne végre abbahagyni? — siklottam a harcolók közé, amikor egyik összecsapásuk után rövid szünet állt be a vívásban. — Ennek semmi értelme. Szerintem egyezzünk ki egy döntetlenben.

— Egyetértek — lóbálta a szekercéjét Alvin, aki még mindig sakkban tartotta a földön fekvő Dareth-et.

— Mi? — ocsúdott fel a kalóz. — Azt hiszem, kicsit elbóbiskoltam. Vége van már?

— Még nem egészen — ráztam meg a fejem.

— Nagyszerű... — morgolódott Dareth, és fel akart ülni.

— Te ott maradsz! — rivallt rá Alvin.

— Felőlem — törődött bele a kalóz. — Majd szóljatok, ha befejezték — bökött a fejével Nissa és Ratt Darlig felé, majd ismét alvópozícióba helyezkedett.

— Állj félre, Val — kérte a barátnőm. Szalmaszőke haja a kemény harctól szanaszét meredezett. — Nem nyugszom bele a döntetlenbe. Egy Haddock sosem adja fel.

— Akkor bizony végkimerülésig fogtok harcolni, mert egyszerűen képtelenek vagytok legyőzni egymást.

— Azt majd meglátjuk. Még nincs vége.

— Valka Enskild jól beszél — lépett mellém a Kalózkirály. — Kisasszony, gratulálok a küzdelemhez — hajtott fejet Nissa előtt.

— Tehát megadja magát? — kérdezte elégedetten a lány.

— Szó sincs róla, kedves hölgyem. Ám be kell látnod, hogy a drága barátnődnek igaza van. Mi egyformán jó harcosok vagyunk, egyikünk sem arathat diadalt a másik felett. Jobb tehát, ha felfüggesztjük a küzdelmet — nyújtott kezet a barátnőmnek. — Persze, ha tovább akarod folytatni, én készen állok.

Sokatmondó pillantást küldtem Nissa felé, és alig látható biccentéssel nógattam, hogy vessen már véget ennek az egésznek. Végül sikerült hatnom rá.

— Rendben — szorította meg kelletlenül a kalóz ujjait. — Döntetlen.

Ratt Darlig kezet csókolt Nissának.

— Kegyed igazán kiváló harcos. Kevés ilyet ismerek — bókolt a lánynak. — Sokan nem is értik meg igazán, milyen habitusra van szükség az igazi harcművészethez. Lélek kell bele, ez a kulcsa. Számtalan emberből hiányzik a kellő kecsesség és elegancia, csak ütnek-vágnak a fegyverekkel, mint holmi közönséges barbárok. Ám úgy látom, a drága Haddock kisasszony nem ebbe a kategóriába tartozik. Őszinte elismerésem, hölgyem — hízelgett. — Remek kalóz válhatna kegyedből.

— Arról ne is álmodjon! — kiáltottuk egyszerre Alvinnal és Nissával.

— Ha nem, hát nem — tette fel a kezét Ratt Darlig. — Nos, akkor, hogyan tovább, kedves barátaim? — fordult körbe.

— Nem vagyunk a barátai — morogta Alvin.

— Nyugalom, fiatalember, nem kell mindenen úgy felkapni a vizet. Látom, heves természet jellemez, de meg sem próbálom neked is feltenni az ajánlatomat. Sejtésem szerint úgyis nemet mondanál.

— Jól gondolja. — Alvin metsző pillantással méregette a Kalózkirályt.

— A nagyrabecsült Haddock kisasszonynak talán van valami ötlete?

— Nem tudom, mi legyen — húzta el a száját Nissa. — Eredetileg az volt a tervem, hogy az óceánba vetem magát, és megetetem a forrkatlanokkal, Alvinnal pedig kiverjük a hajóról a legénységét. De a dolog nem ment olyan simán, mint ahogy elterveztem.

— Megértem. Az én tervem is dugába dőlt. Enskild kisasszonyt a hibbantiak tudta nélkül akartam elhozni, de ti ketten keresztülhúztátok a számításaimat. Ha szabad kérdeznem, hogy jutottatok fel a hajómra?

— Láttuk, amikor a hajóhoz vitték Valt, ezért utána eredtünk, és fellopakodtunk a fedélzetre — mesélte Nissa. — Mindvégig a hordók mögött rejtőztünk, és vártuk a megfelelő alkalmat, hogy előbújhassunk.

— Értem. Nos, van egy ajánlatom, Nissa Haddock.

— Nem érdekel — vágta rá a barátnőm.

— Márpedig kénytelen leszel meghallgatni. Fel akarom kutatni a Sárkányok Kincsét. A legendák szerint a megtalálója óriási gazdagságra tehet szert, akkora vagyonra, amit ember el sem tud képzelni. Ez a világ legeslegnagyobb kincse, még Első Hamis kincsénél is értékesebb. Ám csakis a Sárkányok Barátja képes megtalálni. Szükségem van tehát Valka Enskildre. Ha pedig te és a barátod is segítetek a küldetésben — mutatott Nissára és Alvinra —, utána békében hazaviszlek mindhármótokat, és még a kincsből is részesültök.

Alvinnak a „kincs" szó hallatán felcsillant a szeme.

— Hallod ezt, Nissa? Nem is hangzik rosszul. Gazdagok lehetünk!

— Korrekt ajánlatnak tűnik — töprengett a barátnőm. — De mi van, ha hazudik, és átver minket?

— Ugyan, mi okom lenne rá, drága hölgyem? — húzta mosolyra a száját Ratt Darlig.

— Bármi. Egy kalóznál sosem tudni. A Kalózkirálynál meg pláne. „Sose bízz egy kalózban", mondta nekem mindig az apám.

— Bölcsen tette — ismerte el Ratt Darlig. — Azonban én üzletember vagyok, és árt az üzlet hírének, ha megtévesztem az ügyfeleimet. Emellett hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy a jelenlegi helyzeteteket figyelembe véve, az én ajánlatom lenne számotokra a legkedvezőbb választás. Minden más esetben rosszabbul járnátok. Azonban itt és most esélyt kaptok arra, hogy egyenlő felekként, vállt vállnak vetve vágjunk bele a küldetésbe — köszönhetően Nissa Haddocknak, aki kivívta elismerésemet és csodálatomat. És tekintve, hogy nem tudjuk egymást legyőzni, nektek pedig nincs saját hajótok...

— Jól van, jól van, elég! Felfogtuk — vágott a szavába Nissa. — Úgy látszik, maga sohasem fogy ki a beszédből. És még rám szokták mondani, hogy sokat fecsegek... — forgatta a szemét.

— Mit feleltek hát? — tette fel a kérdést Ratt Darlig.

Alvin, Nissa és én mindhárman összenéztünk, és szavak nélkül, pusztán a tekintetünkkel kommunikálva megegyeztünk a válaszban.

— Rendben. Áll az alku — közölte Nissa, és kezet rázott a Kalózkirállyal. — De nem kedvelem magát.

— Köszönöm a bókot, sokan mondták már — felelte Ratt Darlig széles vigyorral.

— Nem bóknak szántam. És rajta tartom a szemen magán meg a bandáján — jelentette ki karba tett kézzel a lány.

— Ez csak természetes — hajolt meg a Kalózkirály.

— Ha elárul bennünket, gondoskodom róla, hogy az legyen az utolsó árulása — figyelmeztette Nissa.

— Megértettem, kisasszony — biccentett a férfi. — Öröm volt üzletelni veletek — fordult körbe elégedetten. — Most már elteheted a szekercéd, fiú — intett Alvinnak, aki még mindig dühösen szorongatta a fegyverét, és gyilkos tekintettel meredt a Kalózkirályra. — Mindnyájan megbecsült vendégeim vagytok. Érezzétek otthon magatokat. Egy óra múlva várlak benneteket vacsorára, hogy megünnepeljük ezt a szerencsés és igen kedvező üzletkötést. Nekem még van egy-két dolgom, amit el kell intéznem. Addig is, helyezzétek magatokat kényelembe — indult útjára —, és valaki ébressze fel Dareth-et — szólt hátra a válla felett.

— Utálom ezt az alakot — zsörtölődött Alvin, miután a Kalózkirály távozott.

— Azt hittem, örülsz az ajánlatának — lepődtem meg.

— Igen, de attól még ki nem állhatom, ahogy okoskodik, meg hízeleg, és... argh! — morogta.

Nyugtatásképp a vállára tettem a kezem.

— Egyetértek. Ratt Darlig veszélyes ember. De ne húzd fel magad — azzal csak neki kedvezel.

— Igazad van — sóhajtotta. — Tudod, Valka — nézett rám félszegen —, amikor volt a sárkánnyal az a... baleset — nos, tudom, hogy miattam történt. Én vagyok a hibás, és ezt Pléhpofa is világosan a szemembe mondta. Most nagyon haragszik rám emiatt.

— Pléhpofa? — csodálkoztam.

— Igen. Miután a szörnyennagy rémség leharapta Bélhangos karját, és a sziklának csapott téged, elrepült. Ekkor talált ránk Pléhpofa. Magából kikelve üvöltözött velem, és közölte, hogy mivel közveszélyes vagyok, meghatározatlan időre kitilt a baráti társaságunkból — mesélte lógó orral. — Hiába mondtam, hogy bánom, ami történt.

— Ja, és eltiltott minket egymástól — mutatott kettejükre Nissa. — Ezen össze is vesztem vele. Azt mondta, nem lóghatunk együtt Alvinnal, mert rám is csak bajt hozna. Én pedig azt tettem, amit szoktam: megmondtam a magamét. Alaposan beolvastam neki. Mintha érdekelne engem a bátyám véleménye — dohogott.

Elmosolyodtam. Tudtam, hogy a legjobb barátnőmet könnyedén elkapja az indulat, és ilyenkor mindenfélét kijelent. Még ha önfejű is, és alapvetően nem érdekli, mit mondanak mások, de a szerettei véleményét igenis a szívén viseli — különösen a bátyjáét.

— Ismeritek Pléhpofát — jegyeztem meg békítően —, tudjátok, milyen hirtelen haragú, és mennyire elszántan védelmezi azokat, akik fontosak neki. Néha túlzásokba is esik. És igaz, hogy haragtartó, de később majdcsak lenyugszik.

— Bár én is ezt tudnám remélni — mélázott Alvin. — De most nem is ő a lényeg. Csak azt akartam mondani neked, hogy sajnálom — nézett a szemembe. Tekintete őszinte volt.

— Végül is, Bélhangossal mindketten túléltük — próbáltam vidítani az összetört fiút —, kisebb-nagyobb veszteségekkel — húztam el a számat, a kovács karjára gondolva. — De hé, fel a fejjel! Én nem haragszom, és szerintem Bélhangos se neheztel — ő hamar túllép bármilyen sérelmen. Pléhpofát pedig csak bízzátok rám — kacsintottam. — Majd én elintézem.

Alvin arca felderült.

— Komolyan megtennéd értem?

— Értünk — ütötte vállba Nissa.

— Bocs — dörzsölgette sajgó karját a fiú, de azért megeresztett egy félénk mosolyt a barátnőm felé.

Régóta sejtem, hogy alakul köztük valami. Nissa ugyan csak a szemét forgatta, de biztos voltam benne, hogy legbelül jólesett neki a gesztus.

— Hát, persze — folytattam, mintha észre se vettem volna az előbbi közjátékot. — Ha újra találkozunk, beszélek a fejével.

— Köszönöm — hálálkodott Alvin. — Mindkettőnk nevében — tette fel a kezét, amikor látta, hogy barátnőnk ökle ismét a magasba lendül.

Elnevettem magam a kis csetepatéjuk láttán. Felém kapták a fejüket, majd szemlesütve, zavartan pillogtak a padló különböző pontjaira. Mint két aranyos kisgyerek, akiket rajtakaptak valami csínytevésen — egyszerűen imádnivalóak voltak.

Talán nem volt szép tőlem, de egy darabig még élveztem a kialakult — számukra kínos — helyzetet. Végül Nissa kapcsolt, és igyekezett másfelé terelni a figyelmet.

— Ez hihetetlen — bökte meg lábával a szunyókáló Dareth-et. — Átaludta az egészet.

— Na, gyerünk, ébresszük fel, ha ma még vacsorát akarunk kapni — sóhajtottam. — Ő intézi az étkeztetéseket — meg igazából minden ilyesmit. Tulajdonképpen Ratt Darlig jobbkeze. De azt hiszem, nem árt, ha előtte felvilágosítjuk a történtekről.

— Hát, sok mindenről lemaradt, az biztos — jegyezte meg Alvin.