/Valka/

Sok mindenről nem is gondolnánk, mekkora kihatással lesz a további életünkre. Így voltam én a mai nappal is. Egy átlagos reggelnek indult, akár az összes többi...

Szokásomhoz híven a nap első sugarára keltem, és azonnal kipattantam az ágyból. Óvatosan — hogy a szüleimet fel ne ébresszem — lelopakodtam a lépcsőn, és kisurrantam a házból.
Mély lélegzetet vettem, teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, és futásnak eredtem. Meg sem álltam az erdőig. Ott, a rengeteg közepén van az én kis búvóhelyem. Ha csöndre és magányra vágyom, csak kiruccanok ide. Hogy mi is ez a hely pontosan? A legmagasabb fenyő.

Ez a kedvenc fám. Tényleg hatalmasra nőtt, több száz éves lehet már. A földfelszínről nem lehet látni a tetejét — mondjuk, ennek az is lehet az oka, hogy elég sűrű ez a fenyőerdő, viszonylag szorosan állnak benne a fák. Amikor felmászom, a lombkoronaszint fölé kerülök, mivel az én szeretett fenyőm pár méterrel túlnyúlik a többin. Ilyenkor úgy érzem, mintha a levegőben lennék, akár a sárkányok. Ez az én birodalmam. Minden reggel ellátogatok ide, és felmászom a fa tetejére, hogy innen nézzem a napfelkeltét. Csodálatos látvány.

Az erdőbe szoktam elvonulni a falu elől is, ha már nagyon idegesítenek — vagy éppen én őket. Persze szeretek Hibbant-szigeten élni, csak hát... mondjuk úgy, okozok olykor kisebb-nagyobb problémákat az itt élőknek. Na, jó, mit szépítsek? Általában inkább óriási katasztrófát. Nem arról van szó, nem akarok én bajt, de valahogyan mégis krónikus szerencsétlenségben szenvedek.

Nem is a külsőmmel lenne baj — bár abban sem igen hasonlítok a többiekre. A vikingek nagy része tagbaszakadt, nagydarab, húsos ember, vagy legalábbis izmos. Ezzel szemben én... hát, azt azért nem mondanám, hogy csont és bőr vagyok, mert ez így nem teljesen igaz — mindenesetre elég vékonyka termettel áldott meg az ég, és túl sok izommal sem büszkélkedhetek. Lány létemre ez nem nagy gond, bár megjegyzem, nálunk, vikingeknél a legtöbb nő is elég testes. Viszont ez a legkevesebb probléma velem.

Még csak tíz éves vagyok, de az elmúlt években már több balesetet tudhatok magam mögött, mint az egész falu együttvéve. Valahogy tehetségesen képes vagyok elrontani a dolgokat. Folyton megyek valahová, és sosem ott vagyok, ahol lennem kéne.
Talán mondanom sem kell, hogy sárkánytámadáskor nem látnak szívesen a falu utcáin. A felnőttek ilyenkor mindig rám szólnak, hogy ne lábatlankodjak idekint, menjek haza. Nekem tényleg fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul. Egyszerűen mindig bekövetkezik a környezetemben a katasztrófa. Talán ezért sincs túl sok barátom. Az időm nagy részét egyedül töltöm, szinte csak enni és aludni járok a faluba, vagy ha valami fontos esemény van, netán ünnepség.

Mondjuk előfordul, hogy ezeken sem jelenek meg. Én képes vagyok puszta balszerencséből még az ünnepi tortát is a levegőbe repíteni, csak hogy azután a törzsfő, Sergiolus Haddock szakállán kössön ki — volt már rá példa. Nem tudom hogy történhetett, de sikerült megbotlanom a saját lábamban. Tapsot nekem. A főnök persze ezután igen dühösen nézett rám, én pedig szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna. Olyan picire összehúztam magamat, amennyire csak lehetett, és megsemmisülve elsunnyogtam a helyszínről.

Nissa persze jót mulatott az apja tortás szakállán. Ő a törzsfő kisebbik gyermeke, és egyben az egyetlen lánya. A falubéli gyerekek közül egyedül ő barátkozik velem. Illetve, Bélhangossal is jóban vagyok, de az azért nem teljesen ugyanaz. Nissával egykorúak vagyunk, és nagyon jól kijövünk egymással. Külsőre nem hasonlít az apjára és a bátyjára — ő édesanyja szőke haját és barna szemeit örökölte. Személyiségileg pedig, nos... egy energiabomba. Folyton pattog, és majd kicsattan a vidámságtól. Közös bennünk, hogy egyikünk sem bír nyugton ülni a fenekén, ha arra utasítják. Talán emiatt is vagyunk olyan jó barátnők.

Nissa ugyan ismeri a búvóhelyemet, de mivel tériszonya van, sohasem merészkedik fel az alsó ágaknál magasabbra. Különben is, nagy valószínűséggel én tudok a legjobban fára mászni a szigeten — legalábbis még senkit nem láttam, aki nálam ügyesebben közlekedne a fenyőkön, és Nissa is ezt állítja.

Szabadidőmben szeretek rajzolgatni is idefent. Általában azt firkantom le, ami eszembe jut. Ma például nagyon kreatív módon a napfelkeltét, ha már úgyis ez a látvány tárult a szemem elé. Olykor előfordul, hogy erre téved egy sárkány is, olyankor őt is megpróbálom lerajzolni.
Titokban szeretem megfigyelni a sárkányokat. Átalában csak távolabb repülnek el a fenyőmtől, de ez így is tökéletes hely arra, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Odinnak hála, fanyesővel még nem volt dolgom.

Az is különös bennem, hogy — a többi vikingtől eltérően — én szeretek olvasni, és amint megtanultam a betűket, azonnal falni kezdtem a Sárkányok könyvét. Mostanra kívülről fújom az egészet. A népem többi tagjára nem jellemző, hogy mindent meg akarnának tudni a sárkányokról, inkább csak az ölésük az, ami érdekli őket.

Gondolataimba merülve meghúztam az utolsó vonalakat a rajzomon. Kész is lett. Kicsit eltartottam magamtól a lapot, hogy megszemléljem a művemet, amikor éles kiáltást hallottam lentről.

— Val! Vaaal! Itt vagyok! Gyere le, kérlek!

Ezer közül is felismerem ezt a hangot: Nissa. Elmosolyodtam.

— Máris megyek! — kiáltottam vissza.

Még vetettem egy utolsó pillantást az égboltra — időközben teljesen feljött a nap. Összecsuktam a rajzfüzetem, és a mellényem belső zsebébe csúsztattam a szénceruzámmal együtt, majd óvatosan elkezdtem ereszkedni a fáról. Stabilan lépkedtem az ágakon, nem tévesztettem el egyet sem (hiszen ismertem mindet).

Az utolsó ágakról a földet érést már csak egy ugrással tettem meg. Elegánsan landoltam Nissa előtt. Barátnőm jó szokásához híven vigyorgott, mint a tejbetök.

— Vaaal! Jó reggelt! — ölelt magához boldogan.

— Szia, Nissa! — mosolyogtam rá. — Honnan tudtad, hogy itt leszek?

— Ez költői kérdés volt? — forgatta a szemét, mire mindketten elnevettük magunkat. — A fél életedet ezen a szerencsétlen fán töltöd — kacagott.

— Naa! — bokszoltam vállba játékosan. — Én szeretem ezt a fenyőt!

— De azért lehetnél többet emberek között — korholt Nissa, mint mindig. Ezt a beszélgetést minden áldott hónapban legalább egyszer lejátsszuk.

— Nem tudom, Nissa, én amikor tehetem, inkább igyekszem távol maradni a falutól. Mindenkinek jobb az úgy.

— De nekem hiányzol, Val! — nyafogott. — Te vagy a legjobb barátom. Olyan jó lenne, ha több időt töltenél velünk!

— Velünk? Kikkel? — kérdeztem megütközve.

— Hát, a többiekkel! Nem olyan szörnyűek, hidd el. Jó, a Jorgenson-fiú kivétel... — puffogott.

— Modorgóc? Hallottam már róla.

— Egy arrogáns, beképzelt, mihaszna... — kezdte sorolni, de a szavába vágtam.

— Azért levegőt is vegyél!

— Jól van, na! — nevette el magát Nissa. — Szóval, a lényeg, hogy Modorgócot kivéve egész jó fejek! Ott van például Martha Swart és Helena Vanlig — kedves lányok. Luna Hoost kicsit furcsa, de amúgy aranyos, és Bruno Ingerman is rendes srác. Theofil Thorston egy idióta, de jókat lehet vele hülyéskedni. Aztán ott van még James Hofferson és Susan Soldat. Oké, beismerem, Susan néha erőszakos tud lenni, de ha jobban megismeri az ember... meg aztán, klassz haver például Alvin és Bélhangos is — jutott eszébe.

— Bélhangost ismerem, egész jóban vagyok vele — bólogattam. — A többieket is be tudom azonosítani névről és arcról, de nem sokat tudok róluk. Tudod, hogy nem szoktam velük lógni.

— Én igen. És te is közénk tartoznál! Mindegyiküknek bírom a fejét, de te nem vagy pótolható — győzködött. — Légyszi Val, csak egyszer tölts velünk egy napot!

— Nem tudom, Nissa...

— Val, kérleeek! Ha megismernek, hidd el, hogy nem fognak elítélni. Biztos vagyok benne, hogy jóban lennél velük. Szeretni fognak. Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi, légysziii! — pislogott rám kiskutyaszemekkel.

— Rendben... — sóhajtottam. — De nem ma. Erre én még nem állok készen.

— Nem harapnak! — kacagott. — Ajj, ne búskomorkodj már! — bökött oldalba. — Ma velem jössz! — jelentette ki.

— Hová is? — ráncoltam a szemöldökömet.

— Tudoood! — nógatott.

Én továbbra is értetlen tekintettel bámultam rá.

— Ne már, elfelejtetted? — toppantott durcásan, és karba tette a kezét. — Ma van az utolsó próba! A bátyám ma öli meg a szörnyennagy rémséget!

— Ó, tényleg! — csaptam a homlokomra. — Hát persze. Bocsáss meg, Nissa, kiment a fejemből. Hogy lehetek ilyen idióta? De... — akadtam meg, mert valami szöget ütött a fejembe. — Nissa, muszáj ezt nekem is végignéznem? Tudod, hogy nem bírom a vérontást... — húztam el a számat.

— Kérlek, Val, a kedvemért! Már mondtam neked legutóbb, hogy veled akarom megnézni! Mit vagy úgy oda? Máskor is láttad már a faluban, ahogy az emberek sárkányt ölnek portya idején.

Megborzongtam.

— De az nem ilyen... itt a falu színe előtt végzik ki szegényt. Pusztán szórakozásból, és még csak menekülni sem tud. Borsódzik a hátam tőle.

— Val, ne mááár! — nyaggatott. — Látni akarom a bátyámat! Így is olyan ritkán futok össze vele. Folyton segít a főnöki dolgokat intézni apának, vagy éppen edz. Ha találkozunk is, alig van alkalmunk rendesen beszélgetni, legfeljebb hétköznapi témákról esik szó. Ettől függetlenül szeretjük egymást, és tudom, hogy azért ilyen elfoglalt, mert egyszer főnök lesz — ez a sorsa. De most, a kiképzésen már tizenöt évesen elnyerte a jogot, hogy megölhesse a szörnyennagy rémséget. Legalább hadd legyek rá büszke! Akkora bűn, hogy ezt a pillanatot veled, a legjobb barátnőmmel szeretném átélni? Márpedig vedd tudomásul, hogy nélküled én sem megyek — jelentette ki, azzal letelepedett a földre, és törökülésben elhelyezkedett a porban. Onnan nézett fel rám. „Na?" — üzente a tekintetével. Hiába, ha ő egyszer valamit a fejébe vesz...

— Odinra... — sóhajtottam. — Ezt még nagyon meg fogom bánni, de rendben — adtam be a derekamat —, elmegyek veled. De csakis a te kedvedért!

— Jippí! — ugrott talpra Nissa, mielőtt még felsegíthettem volna, és mindkét öklével a levegőbe bokszolt. — Ez az! Köszönöm, Val, hiper-szuper-über-fantasztikusan rendes vagy! — hadarta ugrándozva. — Csudi jó lesz! — tapsikolt. — Menjünk is, mert nemsokára kezdődik, és jó helyet kell szereznünk. Gyere! — húzott magával.

Így történt, hogy egy sárkányölési ceremónia kellős közepén találtam magam. Nissával közvetlenül az aréna oldalában álltunk meg. Még épp időben sikerült odaérnünk, mert nem sokkal utánunk óriási tömeg gyűlt össze. Nekik így csak a hátunk mögött jutott hely, mi viszont az első sorból figyelhettük az eseményeket. Éljen...

Oldalra néztem Nissára, aki hüvelykujját feltartva, fülig érő szájjal vigyorgott. Megerőltettem magam, és visszamosolyogtam rá.

— Szia, Nissa! — köszönt rá a barátnőmre egy ébenfekete hajú lány, Martha Swart. Most vettem csak észre, hogy mellettünk áll. — Szia, Valka! — tette hozzá meglepve, amikor meglátott. Szemmel áthatóan kíváncsi volt rá, hogy csöppentem én ide. Na, igen, ez engem is érdekelt volna. Hogy is? Ja, persze, Nissa...

Martha mellett megpillantottam Helena Vanliget is. A mogyoróbarna hajú lány szinte rátapadt az arénát fedő vashálóra. Izgatottan várta, hogy mikor történik már valami.

Inkább én is visszafordítottam a tekintetem a küzdőtérre. Ekkor velünk szemben, az aréna másik oldalán lévő törzsfőnöki széknél megjelent Sergiolus. Ünnepélyes komolysággal végigjáratta szigorú pillantását a tömegen, mire mindenki elhallgatott. Kezdődik...
De ha én kitaccsolok ettől a maitól, akkor az istenekre esküszöm, megfojtom Nissát! — fogadkoztam magamban.

— Elérkezett a nagy nap — kezdett szónokolni Sergiolus —, az utolsó próba.

— Anyám... — verte a fejét a hálóba Martha. — Kezdi már.

Nissa és én kuncogtunk, ellenben Helena oda se figyelt barátnője szenvedésére. Tátott szájjal hallgatta a törzsfő mondandóját.

— A kiképzésen minden újonc sikeresen vett részt — folytatta egy kis hatásszünet után Sergiolus —, igazán kiválóan teljesítettek. Ám csak egy nyerhette el a jogot, hogy megölje a szörnyennagy rémséget. A vének döntése szerint ez az ifjú nem más, mint a fiam, Pléhpofa!

A tömeg ujjongott.

— Bla-bla-bla, ezt már mind tudjuk... — mormolta unottan Martha. — Ugorjunk már az érdekes részhez!

Megint elnevettem magam. Be kellett látnom, hogy szórakoztató társaság ez a Martha.

— Sokan gratuláltak a sikeréhez, de mint apa, állíthatom, hogy senki sem büszkébb most nálam! Ma a fiamból végre viking lesz — mától közénk fog tartozni!

Ekkor (végszóra) felemelték az aréna kapuját. Egy vörös hajú, tizenöt éves fiú lépett be rajta, pajzzsal a kezében, sisakkal a fején — Pléhpofa. Az emberek tapsoltak.

Régóta nem láttam őt, sokat változott. Magasabb és izmosabb lett, a haját megnövesztette és copfba fogta, az állán pedig egy kis borosta is megjelent. Végül is, ez normális, hiszen már tizenöt éves kamasz. Egyébként egész jól áll neki ez a stílus.

Odasétált a fegyverekhez, és kiválasztotta a pörölyt. Huh, elkalapálja itt szegény sárkányt! Talán jobb lenne, ha becsuknám a szememet — gondoltam. De nem, még mit nem, az nem lenne hozzám méltó viselkedés! Nissa a legjobb barátnőm, az a minimum, hogy végignézem érte ezt a kócerájt.

— Kész vagyok — jelentette határozottan Pléhpofa.

A hangja is öblösebben, férfiasabban szólt, de nem volt sok időm megfigyelni, mert szavaira felengedték a másik kaput is, és berobbant az arénába egy igen dühös szörnyennagy rémség. Azonnal lángba borította magát, és végigszáguldott a térségen, beleértve a hálókat is.
Helena annyira elbambult, hogy Marthának kellett hátrébb rángatnia, nehogy a sárkány megégesse. A vörös szörnyennagy rémség még tüzet is okádott a tömeg felé, de szerencsére senki sem sérült meg. Az emberek gyakorlott mozdulattal buktak le a lángcsóvák elől.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy a sárkány észrevegye a harctér közepén ácsorgó viking fiút. Leereszkedett elé, és fenyegetően morogni kezdett. Pléhpofa ütésre készen tartotta a kezében a pörölyt. Elkezdődött...

Ám ekkor — fogalmam sincs, miért —, megszólalt a fejemben egy vészharang. Feltámadt bennem az érzés: márpedig én ezt nem hagyhatom! Ösztönösen hátat fordítottam az arénának, és kifurakodtam a tömegből. Az vikingek dühösen morgolódtak miattam, de nem érdekelt. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy mit csinálok. Nyilván megint valami oltári nagy őrültséget.

Rohanni kezdtem.