/Pléhpofa/

Idegesen járkáltam fel-alá Gothi háza előtt.

— Na? — vontam kérdőre Bélhangost, amikor kilépett az ajtón. Csonka karja be volt kötözve, de ettől eltekintve teljesen egészségesnek tűnt.

— Túlélem.

— És Valka?

— Ő is.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.

— Az állapota?

— Gothi szerint agyrázkódása van. Eltarthat egy ideig, amíg felébred. Szerzett egy elég rusnya sebet az alkarjára. Begyógyul, de később akadhatnak miatta nehézségei.

— Ezt hogy érted?

— Előfordulhat, hogy nehezebben tudja majd mozgatni. A szikla mély vágást ejtett a bőrén. De ne aggódj, még mindig jobban járt, mint én.

— Igazad van. Sajnálom, ami veletek történt — tettem a vállára a kezem. — Bemehetek hozzá?

— Gothi azt kérte, senki ne zavarja — de gondolom, a főnök fia kivétel lehet... úgyhogy tessék — intett a bejárat felé.

Tétován léptem be az ajtón. Elfelejtettem lehajolni, így jól bevertem a fejem, a sisakom pedig hatalmas csörömpöléssel landolt a földön. Gothi szúrós pillantást vetett rám.

Zavartan köhintettem.

— Bocsánat.

Az asszony szemforgatva a szoba sarka felé bökött, ahol Valka pihent. Félszegen odasétáltam, és leültem az ágya mellett lévő sámlira. Figyeltem a lány egyenletes légzését — ez némileg megnyugtatott. Óvatosan megszorítottam a kezét.

— Légy erős, Val. A csapatnak szüksége van rád.

Nekem is szükségem van rád — tettem hozzá gondolatban. Valka vitathatatlanul az egyik legjobb barátom volt. Évek óta ismertük egymást, és habár gyakran összekülönböztünk, mindig mellettem állt és támaszt nyújtott, amikor kellett.

— Szívós lány. Meglátod, egykettőre felépül. Meg se kottyan neki — hallottam meg Bélhangost. Észre se vettem, hogy időközben ő is visszajött. Gothi türelmetlenül kopogtatta a vállát. — Igen? — nézett rá meglepetten. — Á, értem, valamit mondani akar. Azt írja — fordította az asszony rajzait —, hogy most már hagyjuk pihenni. Majd ő vigyáz rá.

Hálás pillantást küldtem felé.

— Nagyon köszönjük, Gothi. Mi lenne velünk nélküled?

— Én tudom: hatalmas katasztrófa — szólalt meg mellettem a kovács.

— Nem kell mindenre válaszolni, Bélhangos — forgattam a szemem. — Ez egy költői kérdés volt.

— És? — nézett rám kukán. — Nem értem, mi bajod vele.

— A költői kérdés... Áh, mindegy, hagyjuk — legyintettem lemondóan. — Még egyszer köszönjük, Gothi — biccentettem a gyógyítónak, és elhagytam a házat.

Nem jutottam sokáig — a falu közepén összefutottam néhány barátommal.

— Hogy van Valka és Bélhangos? — kérdezte kedvesen Bruno.

— Gyorsan terjednek a hírek — állapítottam meg. — Hát... Bélhangos elvesztette a fél karját. Nemrég voltunk vele megnézni Valkát. Ő még nincs eszméleténél, de Gothi szerint felépül.

— És hol van most Bélhangos? — szállt be a beszélgetésbe Susan.

— A műhelyében. Azt mondta, halaszthatatlan dolga akadt.

— Igaz a hír? — szaladt oda hozzánk Martha, nyomában Helenával, Lunával, Jamesszel, Modorgóccal és Theofillal.

— Na, jó, ti honnan tudtok erről? — tártam szét a karomat.

— Modorgóc mesélte, aki Jamestől hallotta, hogy Bélhangos említette Susannek — magyarázta a fekete hajú lány.

— Aha, világos... — pislogtam döbbenten.

— Szóval, igaz? — faggatott Martha.

— Sajnos igen.

Helena elsikkantotta magát, és a szája elé kapta a kezét.

— Én megmondtam! — tette csípőre a kezét Modorgóc. — Bezzeg ti nem akartatok hinni nekem.

— De hisz' ez borzalmas! — szörnyülködött Helena.

— Egyetértek — bólogatott Modorgóc. — Tudhatnátok, hogy ami egy Jorgenson szájából elhangzik, az úgy is van. Többnyire...

— Először is: ez nem igaz — vágta rá Susan. — Másodszor: nem arra mondta, te tökkelütött, hanem hogy Valka és Bélhangos bajban vannak!

— Honnan tudod, hogy mire mondta? — kakaskodott a fiú. — Nem látsz bele a fejébe.

— De a tiédbe igen. — Susan angyali mosolyra húzta a száját. — És tudod, mit látok? Semmit! Mert üres — kopogtatta meg a Jorgenson-fiú kobakját.

— Szívd vissza! — csattant fel Modorgóc, és megindult a mézszőke lány felé.

— Elég! — ugrott közéjük James. — Mindenki higgadjon le!

— Ne már! Susan gondolatolvasó? Nekem persze nem jut semmi menő képesség. — Theofil karba tett kézzel durcázott, akár egy kisgyerek.

A Soldat-lány a szemét forgatta.

— Stresszhelyzetben a legjobb, ha meditál kicsit az ember — zengte Luna. Mindenki megütközve nézett rá. — Mi van? Ne mondjátok, hogy még nem próbáltátok. Bármilyen konfliktusra megoldás lehet egy jó kis meditáció — magyarázta zavartalanul, azzal törökülésbe helyezkedett a földön, és hümmögni kezdett.

Theofil a könnyeit törölgette a röhögéstől.

— Ez neked meditáció? Mi, Thorstonok kicsit másképp meditálunk.

— Mégis hogyan? — kérdezett rá Bruno, de a következő pillanatban már meg is bánta.

— Tényleg tudni akarod? — lelkesedett Theo.

— Ööö... ha jobban belegondolok, nem. — Bruno védekezően maga elé emelte a karját.

— Biztos vagy benne? A Thorston-féle meditáció csodákra képes. Ha szeretnéd, ki is próbálhatod. Az első alkalom ingyenes.

— Kösz, nem.

— Senki sem értékeli a Thorstonok munkásságát — fintorgott Theo. — Hát, te tudod. Fogalmad sincs, mit hagysz ki.

— Én inkább szintén nem akarom tudni — közölte a Jorgenson-fiú.

— Te is, fiam, Modorgóc? — óbégatta Theo.

— Na, a drámakirálynő — dünnyögte a fekete hajú srác.

— Sziasztoook! — ugrált vidáman a csapatunkhoz Nissa. — Mi a helyzet?

A többiek rögtön kérdéseket zúdították a nyakába.

— Hol voltál?

— Te még nem hallottad, mi történt?

— Szeretnéd kipróbálni a Thorston-féle meditációt?

— Mi van? — A húgom tanácstalanul nézett körbe.

Mindenki egyszerre kezdett magyarázni. A legtöbben a történteket mesélték, de Modorgóc például az őt ért sérelmekről hadovált, Theofil pedig a Thorston-meditáció előnyeit sorolta.

— Állj! — kiáltotta el magát Nissa, mire mindenki egy másodperc alatt elnémult. — Így nem értek egy kukkot sem! Valaki volna szíves rendesen elmagyarázni, hogy mi történt? — kérdezte. — Egyszerre csak egy! — tette hozzá, amikor a többiek ismét szóra nyitották a szájukat. — Pléhpofa? — fordult felém segélykérően.

Felvázoltam a húgomnak a történteket.

— Micsoda? — sápadt el. — Azonnal meg kell látogatnom Valt! — jelentette ki eltökélten, és már indult is, de a csuklójánál fogva visszarántottam.

— Nem mehetsz! Gothi világosan megmondta, hogy most ne zavarja senki. Valkának pihennie kell, és amúgy sincs még eszméleténél.

— Nem érdekel. Látni akarom!

— Majd később meglátogatod.

— A legjobb barátnőm bajban van. Most akarom meglátogatni! Mellesleg, a törzsfő lánya vagyok, oda megyek a szigeten, ahová akarok — tette csípőre a kezét.

— Én pedig a törzsfő fia, és jelenleg a helyettese. Azt kell tenned, amit mondok.

Nissa dühösen fújtatott.

— Nem kell.

— De igen.

— Nem!

— De! Egyébként, hol voltál? — vontam kérdőre.

— Semmi közöd hozzá.

— Alvinnal, ugye?

— Meglepően gyorsan vág az eszed, bátyó — öltött nyelvet.

— Hiába gúnyolódsz, attól még igazam van.

— Jó, igen, Alvinnal voltam a tengerparton. Na és? Szegény nagyon el volt kenődve. Mondjuk, nem árulta el, miért, de így már világos.

— Ha jól sejtem, azt sem említette, hogy tilos lenne találkoznia veled... — sziszegtem.

— Micsoda!? — háborodott fel a húgom.

— Az ő hibája, hogy Bélhangos és Valka megsebesült. Nem hagyom, hogy téged is bajba sodorjon!

— Ő az egyik legjobb barátom. Nem tilthatod meg, hogy találkozzak vele!

— Már megtettem.

— És az engem hol érdekel?

— Biztos vagyok benne, hogy amikor apánk hazaér, és hall az esetről, ő is velem ért majd egyet.

— Nem teheted... — susogta.

— De igen. A saját biztonságod érdekében.

— Te csak ne törődj az én biztonságommal! — fakadt ki. — Mindig mindent túlaggódsz, ha rólam van szó! Hát, tudod mit? Nincs szükségem a védelmedre! Fogd fel végre, hogy már felnőttem, és tudok vigyázni magamra! — kiabálta könnyes szemmel, azzal bokán rúgott, és elszaladt.

— Au! — szisszentem fel. — Nem értem, mi baja — tártam szét a karomat. — Én csak vigyázok rá, hogy ne legyen baja. A bátyjaként kötelességem megóvni őt. Még hogy túlaggódom... nevetséges.

A többiek tüntetően másfelé néztek. Voltak, akik a cipőjük orrát fixírozták, mások hirtelen nagyon érdekesnek találták a bárányfelhőket az égen.

— Most mi van? Szerintetek is túlaggódom? — kérdeztem, de nem kaptam választ. — Ne már, srácok! Mind így gondoljátok?

— Mi nem mondtunk semmit — tette fel a kezét Luna.

Modorgóc — mint ha mi sem történt volna — fütyörészett.

— Na, jó. Lehet, hogy igazatok van — túrtam a hajamba. — De akkor, most mit csináljak?

— Mondjuk, menj, és beszélj Nissával — forgatta a szemét Martha.

— Hé, srácok — szólalt meg Bruno. — Nem mintha terelni akarnám a témát, de... hajó a láthatáron.

— Mi? — hökkentem meg. — Hála Odinnak! Ezek szerint apám visszatért.

— Nem hinném. Még sose láttam ezt a hajót errefelé — csóválta a fejét James. — Ez egy egyszerű bárka, sima fehér vitorlával.

— Igazad van — értett egyet Susan —, biztos nem Sergiolusé.

— De akkor... — töprengett Helena.

— Kié? — tette fel a kérdést drámai hangnemben Modorgóc. — Ez itt a kérdés, hölgyeim és uraim.

— Bárki is érkezik a szigetre, helyettes főnökként kötelességem fogadni — indultam a part felé.

— És Nissával mi lesz? — szólt utánam Martha.

— Későbbre kell halasztanunk a beszélgetést. Amint látod, vendégeink vannak.

— Várj! Nem fogadhatod őket egyedül — szólt rám Modorgóc.

— Igaz. James és Susan velem jönnek.

— Hé! És én? — fortyant fel a fekete hajú fiú.

— Bruno és a te vezetéseddel készítsétek fel a szigetet a látogatókra. Szóljatok Bélhangosnak, hogy ő is segítsen, ha tud.

— Uncsi... — morogta Modorgóc.

Jamesszel és Susannel az oldalamon leballagtam a tengerpartra. A hajó időközben kikötött.

— Üdvözöllek benneteket Hibbant-szi... — kezdtem szónokolni, de meglepetésemre a hajóról senki nem szállt le. Mi több, legénységnek színét se láttuk a fedélzeten.

— Öhm, most itt várjunk, vagy...? — kockáztatta meg Susan.

— Menjünk — szorította meg a kezét James.

Egyesével felkapaszkodtunk a bárkára. Érkezésünkkor megreccsent a frissen lakkozott fapadló, de máskülönben hangtalanul tudtunk rajta közlekedni.

— Újnak tűnik — simított végig a hajó oldalán Susan.

— Váljunk szét, hátha találunk valamit — javasolta James.

Közel fél órába telt, mire végigjártuk a bárkát. Orrtól-tatig átfésültük a fedélzetet — még a raktérbe is betértünk, de semmit sem találtunk. Csalódottan kellett megállapítanunk, hogy a hajó teljesen üres.

— Nem gondoljátok, hogy ez kissé furcsa? — borzongott meg Susan. — Kísérteties.

James próbált pozitívan hozzáállni.

— Hát, nézzük a jó oldalát: van egy vadonatúj hajónk.

— Egyelőre senki ne utazzon vele — ráztam a fejem.

Susanhez hasonlóan rossz előérzetem támadt a hajóval kapcsolatban. A fedélzeten járkálva úgy éreztem, mintha folyamatosan figyelnének.

— Visszamegyünk a faluba — határoztam, és a vállam mögött hátranézve nyugtalan pillantást vetettem a bárkára.

— Most komolyan? Ezért kellett szervezkednünk? Mikor nem is jött senki a hajóval? — toporzékolt Modorgóc, miután beszámoltunk a csapatnak a fejleményekről.

— Ahogy mondod — bólintottam kelletlenül.

— Remek... — fújtatott. — Pedig Brunóval már a dekorációt is szerveztünk. A lányok Theo irányításával feldíszítették a nagytermet.

— Akkor tulajdonképpen Bruno és te mit csináltatok? — tette fel a jogos kérdést Susan.

— Természetesen a legfontosabb dolgot — húzta ki magát büszkén a Jorgenson-fiú. — Kiadtuk a feladatokat.

Bruno szaporán bólogatott.

— Gratulálok, ez igazán nagy teljesítmény — tapsolt gúnyosan a Soldat-lány.

— Ugye? — húzta ki magát Modorgóc.

— Bocs, srácok, nem tudhattuk, hogy a hajó üres — tártam szét a karomat.

— Ez azért fura — vakargatta az állát Martha.

— Igen. Hogy kerülhetett Hibbantra? — morfondírozott Helena.

— Tán Odin se tudja — ingatta a fejét James.

— Tuti, hogy magától jött! — vágta rá Theo. — Biztos önműködő. Ez de menő! Nekem is kell egy ilyen hajó.

— Ne butáskodj, Theo — intette le Helena. — Ki hallott már olyat, hogy egy hajó önmagát irányítsa? Ez lehetetlen.

— Kivéve, ha szellemhajó — susogta vérfagyasztó hangon Theofil.

— Pff, hogyne, szellemek... — kacagta ki Modorgóc.

— Majd, amikor elvisznek téged a vérengző kísértetmatrózok, utoljára még arra fogsz gondolni, hogy ostoba voltál, amiért nem hittél Theofil Thorston igazában!

— Persze. Majd, ha befagy a Valhalla — gúnyolódott Modorgóc. — Ürüfejű...

— Szellemek nem léteznek — legyintettem. — Csak a gyerekeket ijesztgetik efféle mesékkel. Menjünk aludni. Már mind fáradtak vagyunk, jól fog esni a pihenés. A hajó problémáján később is ráérünk töprengni.

— Én a helyetekben nem aludnék ám olyan nyugodtan! A szellemek bármikor lecsaphatnak — ígérte vészjóslóan Theofil, de a rémült Brunón kívül senki nem figyelt rá.

Másnap reggel, amikor kiléptem a ház ajtaján, az őrülten rohanó Lunába ütköztem.

— Pléhpofa, végre megvagy! Már mióta kereslek... Sürgős a helyzet — hadarta.

— Lassíts egy kicsit, Luna. Mi történt?

— Fontos hírem van — mondta, miután kifújta magát —, és nem fogsz örülni neki.

Ekkor befutott Theo, Bruno, Modorgóc és Bélhangos is.

— Biztos nem képzelődtetek? — kérdezte a kovács a fiúktól.

— Biztos — bólogatott Bruno. — Mind láttuk.

Rosszat sejtettem.

— Mi a baj?

— A hajó eltűnt! — fakadt ki Luna.

— Nem én voltam — szabadkozott Theo. — De ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek benneteket. Megmondtam, hogy szellemek.

Bruno egész testében reszketett.

— És nem ez a legrosszabb. Mondd el neki, Bélhangos.

— Szóval, amikor reggel elmentem Gothihoz, hogy ellenőrizze a karom állapotát, ott találtam őt a házában.

— Ez nem meglepő, mivel ott lakik — érveltem logikusan.

— Igen ám, de meg volt kötözve. Valka pedig...

— Mi van vele? — kérdeztem idegesen.

— Egyszerűen eltűnt — vele együtt pedig felszívódott Nissa és Alvin is.

— Alvin... — morogtam.

— Ugye tudod, hogy Alvin nem tehette? — kérdezte Bruno. — A csapatból ő volt az egyetlen, aki nem tudott a hajóról.

— Igazad van — sóhajtottam. — Bocsássatok meg, csak a felgyülemlett harag... De akkor, mégis ki tehette?

— Talán kérdezzük meg Gothit. Hátha felismeri a támadóját — reménykedett Bruno.

— Jó ötlet. Bélhangos, ugye kiszabadítottad?

— Ööö, hát...

— Nem, mi? — fogtam a fejem.

— De mentségemre legyen mondva, fél karral nem könnyű az élet. Viszont nézd! Csináltam magamnak kampót — mutatta büszkén.

— Ezzel simán kiszabadíthattad volna!

— Nem jutott eszembe — vont vállat.

— Ugye tudod, hogy ezért kapni fogsz tőle a fejedre?

— Ugyan, hisz' segítettem neki! Nemeslelkűen feláldoztam magam, és a saját egészségem rovására elfogyasztottam a házában talált felesleges édességeket, amiktől úgyis csak hízott volna.

— Bélhangos!!!