/Valka/

Fiatal korom ellenére sokszor még engem is meglepett, milyen gyorsan telik az idő. Már tizenhét éves voltam, de éppolyan élénken emlékeztem a két évvel ezelőtti eseményekre, mintha csak tegnap történtek volna. Egek, mennyi mindenen mentem keresztül!

Mióta Nissa újra a régi önmaga lett, helyreállt a csapat rendje. Tizenhárom tagú társaságunk remekül érezte magát az elmúlt két évben. Igazi önfeledt, vidám baráti kört alkottunk. Hangulatunk felhőtlen volt és örömteli, semmi sem szegte kedvünket. Órákig képesek voltunk bandázni és együtt beszélgetni, hülyéskedni. Igazi tinédzserek módjára, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Nyugodt időszak volt.

Csapatunk tagjai a személyiségüket tekintve semmit sem változtak. Mindenki maradt olyan, amilyen — nem úgy külsőleg! Először is, mindnyájan sokat nőttünk, és egytől-egyig felnőttesebb lett a kinézetünk. Martha csodaszép fekete haját (ami egyébként már a lapockájáig ért) újabban vagány, tépett stílusban hordta. Helena világosbarna tincsei szintén nőttek, és két copf helyett most már rendszerint egybe kötve viselte. Emellett ő lett a legmagasabb lány a csapatban, noha Lunával ők voltak a legfiatalabbak köztünk.

Luna és Susan gyönyörű fiatal lánnyá cseperedtek, csak úgy, mint Nissa. Ha ők hárman megjelentek valahol, faluszerte utánuk fordultak a fiúk. Persze, hiába is próbálkoztak — már amelyikük egyáltalán mert. Luna és Nissa többnyire kedvesen utasították vissza a kezdeményezőket, de Susan esetében minimum egy csonttöréssel és két véraláfutással kellett számolnia annak, aki bepróbálkozott nála.

Bár, ami azt illeti, nála amúgy is esélytelen lett volna a helyzet, ugyanis nemrég összejöttek Jamesszel. Annyira örültem, hogy egymásra találtak! Ők ketten teljes mértékben összetartoztak, és tökéletes párt alkottak. Kiskoruktól kezdve jóban voltak, de egy idő után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy többet éreznek egymás iránt puszta barátságnál. Miután ezt ők is tisztázták magukban, és megbeszélték egymással, azóta együtt voltak. Nagyon jó hatást gyakoroltak a másikra, teljesen kivirultak és kibontakoztak egymás mellett. Az egész csapat örült a kapcsolatuknak — elvégre, miért is ne tettük volna ezt, ha két barátunk boldog?

Mostanában azt vettem észre, hogy Alvin és Nissa között is alakul valami. Régebben is kedvelték egymás társaságát, de mostanában feltűnően sok időt töltöttek együtt. Persze, mindketten váltig állították, hogy csak barátok, de közben mindig elvörösödtek. És láttam ám, hogy reagáltak, ha a másik a közelben volt, vagy a neve említésre került! Egyből felkapták a fejüket, és élénken figyelni kezdtek. Egy szó mint száz, gyanúsak voltak ők nekem.

A többieken egyelőre nem észleltem ilyesfajta jeleket. Bélhangos már huszonöt éves volt, eddig mégsem érdeklődött különösebben a lányok iránt. Elvolt a maga kis világában, a kovácsműhelyében — tulajdonképpen a fegyverek szerelmese volt (komolyan, egyik-másikkal úgy bánt, mintha a barátnője lenne).

Bezzeg Modorgóc! Na, ő aztán nyakig benne volt a csajozásban. Szinte mindenkinél próbálkozott — megjegyzem, kevés sikerrel, a lányoktól általában csak egy csinos kis monoklit kapott a szeme alá. Azt hiszem, nem a megfelelő módszereket alkalmazta az udvarlásra. Leckéket vehetett volna Brunótól — ő csendes, szerény és romantikus lélek volt. Hittem, hogy belőle egyszer még jó férj lesz, ha megtalálja a hozzá illő lányt.

Theofil is egészen kikupálódott, habár, továbbra is rendszeresen fárasztott minket a hülyeségeivel. De ez vele együtt járt, és mi így szerettük. Már az lett volna furcsa, ha egyszer csak teljesen normálisan viselkedik.

Alvin és Pléhpofa mindketten megtermett, izmos, és egész jóképű fiatal férfiak lettek. Bárhol bukkantak fel, sok lány vetett rájuk epekedő pillantásokat — és persze irigykedve néztek ránk, többiekre, akik velük lógtunk. A két fiú viszont nem foglalkozott mindezzel, fontosabb dolgaik is akadtak. Pléhpofának a törzsfő fiaként sok időt kellett az apjával töltenie, hogy a főnökösködést tanulja, emellett Alvinnal még mindig az ő feladatuk volt védeni a szigetet a sárkánytámadásoktól. Ezt eddig sikerrel is végezték, de Pléhpofa betartotta a nekem tett ígéretét, és csak akkor ölt sárkányt, ha nagyon muszáj volt — ez pedig szerencsére nem sokszor fordult elő. Már azzal is elégedett voltam, hogy legalább pár sárkány életét meg tudtam menteni. A nézeteim azóta sem változtak velük kapcsolatban.

Azt hiszem, én is csak külsőleg formálódtam valamicskét — hosszú barna hajam befonva már a csípőmig ért, az arcom pedig kicsit megnyúlt. Termetre én lettem a második legmagasabb lány a csapatban, csak Helena körözött le néhány centivel.

A helyzetem se változott. Mivel egy évem hátravolt a nagykorúságig, még mindig Gothinál kellett élnem. Belegondolva, hogy annak idején nem igazán repestem az örömtől, mikor megtudtam, hogy ő lesz a gyámom, utóbb kellemeset csalódtam. Gothival remekül megértettük egymást. Ő volt a legbölcsebb ember, akit ismertem, és rengeteg hasznos dolgot tanultam tőle a gyógyításról. Általában, ha otthon voltam, segítettem is neki. Az írásjelei nagy részét már megtanultam — habár, a bonyolultabbak még mindig feladták a leckét. Szerencsére Bélhangos segített nekem a tanulásban.

Apropó, tőle tudtam meg, hogy járhattam volna ezerszer rosszabbul is. Pléhpofa ugyan nem mesélte el, de Bélhangos egyszer kicsacsogta nekem, hogy zajlott a tárgyalás a gyámkérdésem ügyében. Ő mondta, hogy Penész például száműzni akart. Pléhpofa védett meg, Gothi pedig végül is megmentett azzal, hogy jelentkezett a feladatra. Ezért igazán hálás voltam neki, és már cseppet sem bántam, hogy vele kellett élnem. Persze, az igazi szüleimet senki sem pótolhatta. Még mindig rettenetesen hiányoztak, de lassan hozzászoktam, hogy a legtöbb dolgot önállóan kellett intéznem. Gothi engedte, hogy azt csináljak, amit akarok, és bármilyen furcsán hangzik, de ezzel felelősségre nevelt. A tárgyalásból viszont legalább levonhattam egy fontos tanulságot, ami még hasznos lehet a későbbiekben: Penész utál engem, és nem éppen a jövőm jobbá tétele a célja.

Bár igazából sejtelmem sem volt, mihez kezdjek a jövőmben. Sárkányölőként több mint valószínűtlen, hogy nagy karriert futnék be. De mi más foglalkozás van ezen kívül a szigeten?

Jó, például a kovács, de az Bélhangos munkája. Komolyan, azon gondolkoztam, hogy elmegyek kenyérsütőnek vagy ruhakészítőnek — de esetleg maradhatnék Gothi mellett is, mint segéd. Talán nem lenne ellenére, hiszen már most is sokszor besegítettem neki. Érdekes módon ebben a munkában nem okoztam hatalmas katasztrófát. Ez mindenkit meglepett, hiszen a sárkánytámadások során olykor még mindig történt miattam egy-két baleset — nem is beszélve a konyhai tevékenységemről, amiben az elmúlt években fikarcnyit sem fejlődtem. Miután egyszer felgyújtottam Gothi konyháját, azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem tudok főzni. Szóval, lehet, inkább mégse leszek kenyérsütő. A falu ételmérgezést kapna — bár, az is igaz, hogy Gothi segítségével úgy-ahogy meg tudnám gyógyítani a betegeket.

Délelőttönként általában ott voltam, amikor a nevelőm ellátta a pácienseket — és magamban újra meg újra megállapítottam, milyen remekül csinálja. Én csupán kívülről figyeltem, és odanyújtottam neki egy-két segédeszközt, ha szükség volt rá. Amikor végeztünk, Gothi rendszerint ebédszünetet tartott, és megkért, hogy vigyem a helyére a gyógykenőcsös fiolákat.

Egyik nap úgy gondoltam, teszek egy kis kiruccanást az erdőbe. Már rég jártam a fenyőmnél, és szerettem volna kicsit egyedül lenni. Úgy terveztem, viszek szenet és rajfüzetet is, mert a magasban mindig kedvem támadt alkotni. Annak rendje és módja szerint, természetesen a fiókom legalján leltem rá a szükséges holmikra. Bosszankodva kirántottam a noteszem, de a mozdulat túl lendületesre sikerült, és jött vele a fiók egész tartalma. Minden cuccom a földön landolt.

— Ez nem lehet igaz! — méltatlankodtam.

Dühösen fújtatva szedtem össze a szanaszét heverő holmikat. Hogy lehetek ilyen kétbalkezes? Ez annyira tipikusan én vagyok...

Magamhoz vettem a noteszt és a szenet, minden mást pedig szépen visszapakoltam a helyére. Már épp indultam volna, amikor észrevettem, hogy egy összehajtott lap még mindig a padlón árválkodik. Bizonyára távolabb esett a többitől, ezért nem tűnt fel. Lehajoltam érte, és érdeklődve kihajtogattam.

Az a papír volt, amit a ládában találtam, amikor kincset kerestem a kalózokkal, de mivel idegen nyelven íródott, és nem tudtam megfejteni, itthon csak bevágtam a fiókomba. Szinte már el is feledkeztem róla — most viszont megakadt a szemem a különös betűkön. Valahonnan nagyon ismerősnek tűntek nekem.... Te jóságos Thor!

— Gothi! Gothiii! — Egy jól ismert hang szólongatta a nevelőmet. Tüstént felpattantam, és kirohantam a fogadására. Zihálva fékeztem le előtte.

— Szia, Bélhangos! Gothit keresed? Most nincs itthon, nem tudom, hová ment.

— Mi történt veled? — fürkészett kíváncsian. — Olyan sápadt vagy, mintha most futottál volna össze a világrémével.

— Hihetetlen dologra jöttem rá!

— Igazán? És mi lenne az?

Ekkor lépett a házba a nevelőm.

— Gothi! Hála Odinnak! Mondanom kell neked valamit. Ezt találtam! — lengettem meg az orra előtt a cetlit. — Ez volt az a papír, amit kincskereséskor találtam. Akkor nem tudtam megfejteni, de most rájöttem, hogy a te írásjeleid állnak rajta! Tudod, hogy mi ez?

Gothi szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Tátott szájjal meredt a kezemben tartott irományra, mintha kísértetet látott volna.

— Kérlek, Gothi, mondd el! Ezen több olyan jel van, amit még nem ismerek. Szeretném tudni végre, mi ez a papír, ami miatt annyi mindenen keresztülmentem. Most végre kiderülhet a titok!

Gothi elgondolkodva pillantott rám. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után bólintott.

— Köszönöm — sóhajtottam. — Bélhangos, te jobban ismered Gothi jeleit, mint én. Fordítanád, kérlek?

— Persze, szívesen.

Gothi lassú mozdulatokkal rajzolni kezdett a porba.

— Azt írja: ez egy jóslat — tolmácsolta Bélhangos.

— Hogyan!?

Mindenre számítottam, csak erre nem.

— Azt írja — folytatta Bélhangos —, ez az a jóslat. Mi?

Gothi válaszul fejbe csapta a kovácsot a botjával.

— Á, hogy AZ a jóslat! — világosodott meg Bélhangos.

— Te ismered a tartalmát? — lepődtem meg.

— Ja, a Sárkányok Barátja, meg efféle ostobaságok? — kérdezte szórakozottan. — Tulajdonképpen igen, habár, véletlenül olvastam el. Ez a jóslat magától Gothitól származik. Tudod, én is sokat segítek neki, és két évvel ezelőtt, amikor egyszer takarítottam nála, a kezembe akadt ez a papír. Persze, eszembe se jutott komolyan venni. Ha engem kérdezel, Gothi egyre furább, mindenféle sületlenséget hord össze. Au! — kiáltotta, amikor a gyógyító ismét kupán vágta a botjával.

Az a benyomásom, hogy Bélhangos hajlamos elfelejteni: a javasasszony csak néma, nem süket.

— Bélhangos, én megfojtalak! Te tudtál erről, és egy szót sem szóltál nekem?

A kovács elképedt.

— De hát, mindenki tudja, hogy Gothi hóbortos! Azt hittem, te is, hisz' már két éve vele élsz.

— Nem arról beszélek, te féleszű, hanem a jóslatról! — fogtam a fejem. — Még csak nem is említetted!

— Á, hogy a jóslat! Nem gondoltam, hogy érdekel téged. Bár, úgy látszik, a kalózokat is megragadta a szöveg — tűnődött.

Mély levegőt vettem.

— Bélhangos... Azt ne mondd, hogy kifecsegted!

— Említhettem egy-két kereskedőnek, amikor erre jártak. Régen volt már, csaknem két éve, nem igazán emlékszem a részletekre. Meg aztán... tudtad, hogy kiváló rumjuk van? — vigyorodott el. — Jól van, na, ne nézz így rám, a legjobbak is hibázhatnak! — védekezett, amikor konstatálta, hogy összepréselt ajkakkal, igen gyilkos ábrázattal meredek rá. — Pár pohár szeszes itóka mellett bárkinek megoldódik a nyelve. Amennyire emlékszem, meséltem nekik néhány foszlányt a jóslatból, de csak viccként. Hisz' tudod, hogy én nem veszem komolyan ezt az egész hókuszpókuszt. De amilyen babonás ez a kalmár népség, biztos elhitték, aztán terjeszteni kezdték.

— Mert mi, vikingek nem vagyunk babonásak... — forgattam a szemem.

— Nem arról van szó! A nem evilági, természetfeletti dolgokat — mint az istenek —, tiszteljük és féljük. Vannak népi hiedelmeink, valóban, de az ilyesfajta jóslatokban nem igazán hiszünk. Az időjárást még csak-csak meg lehet állapítani — na, de jövendőmondás... chh, ugyan már! Egyedül talán Odin képes megmondani a jövőt.

— Szóval, akkor ez a jóslat a Sárkányok Barátjáról szól?

Bélhangos és Gothi bólintottak. A kovács lefordította nekem a papír tartalmát.

Egyensúlyt teremthet 
Az egész világban, 
Valaki, egy ember, 
Sárkányok Barátja.

Ő megtalálhatja 
A legnagyobb kincset, 
Mit sárkányok tudnak 
Adni az embernek.

Vezető a szíve, 
Megmenthet mindenkit, 
S egy sárkány él benne, 
Lelkében lakozik.

Jó ideig képtelen voltam megszólalni — időbe telt megemésztenem a jóslat tartalmát. Így már minden értelmet nyert, ami két évvel ezelőtt történt. Ez volt hát, ami miatt elraboltak a kalózok. Azt hitték, én vagyok ez a bizonyos Sárkányok Barátja.

Megtudtam, hogy miután Bélhangos kifecsegett néhány részletet a jóslatból, Gothi jól leszidta őt, és egy távoli szigetre, a szurdokvölgybe rejtette a papírt, hogy ne okozzon bajt. De az eszement kalózok nyilván azt hitték, hogy ez maga a kincs, a Sárkányok Kincse. Való igaz, a leírás említett ilyesmit, de az is lehet, hogy itt másfajta kincsről van szó. Talán ez a Sárkányok Barátja az a személy, aki végre békét teremthet, és megszüntetheti a viszályt sárkány és viking között. De vajon ki ez az ember?

Lehetek akár én is — hisz' nekem pont ez a célom. Mi van, ha ebben az egy dologban a kalózok nem tévedtek? Bár, eddig sajnos nem sok sikerrel jártam a békekötés terén, így könnyen lehet, hogy mégsem rólam szól a jóslat — ez esetben viszont meg kell találnom azt az embert. Meg kell találnom a Sárkányok Barátját. Ehhez azonban szükségem lesz a barátaim segítségére. Többen többre megyünk.

— Hol a csapat? — fordultam Bélhangoshoz.

— Mivel ebédidő van, gondolom, vagy otthon, vagy a nagyteremben esznek.

— Jó — bólintottam. Reméltem, hogy az utóbbi. — Gothi, nagy baj lenne, ha...?

Nevelőm nemet intett a fejével.

— Köszönöm. Bélhangos, irány a csarnok! Keressük meg a bandát.

Úgy loholtam a nagyteremhez vezető úton, hogy szegény kovács alig bírta tartani az iramot. Kifulladva érkeztünk a helyszínre. Ismerős arcok után forgolódtam, és hamarosan meg is láttam egy asztalt, ahol Alvin és Pléhpofa ültek. A két fiú fojtott hangon, hevesen gesztikulálva vitatkozott valamiről.

— Ez egy hatalmas lehetőség, Pléhpofa!

— Igen, de honnan veszed, hogy meg tudjuk fejteni? Szólni kellene a...

— Nem kell ide a csapat! Több marad nekünk.

— Miről van szó? — köszörültem meg a torkom.

Pléhpofa és Alvin összerezzentek — most vették csak észre, hogy mellettük állok. Ekkor érkezett meg Bélhangos.

— Sziasztok! — Lihegve intett a cimboráinak, majd felém fordult. — Minek kellett így rohanni? Azt hittem, kiköpöm a belem, pedig edzésben vagyok.

— Á, Valka, Bélhangos! — mosolygott kényszeredetten Alvin. — Mi járatban?

— Mondanom kell nektek valami fontosat — csaptam a közepébe —, csak kellenének a többiek is. Nem tudjátok, hol vannak? Hé, mi az a papír a kezedben? — szúrtam ki az Alvinnál lévő cetlit. A fiú kétségbeesetten próbálta elrejteni.

— Nem tudom, miről beszé...

— Add már ide! — kapta ki a kezéből Pléhpofa. — Ez itt — bökött ünnepélyesen a papírra — elvezet minket Első Hamis kincséhez!

Bélhangosnak felcsillant a szeme.

— Első Hamis kincse? Az az Első Hamis? A legendás Első Hamis? Úgy tartják, a fia, Második Hamis eltemette vele a kincsét, és egy térképet készített hozzá, amit állítólag csak valami briliáns elme képes megfejteni.

— Igen — bólintott Pléhpofa. — És ma ezt találtuk — lóbálta meg a papírt.

— Minek kellett elmondani? — ütötte vállba Alvin.

— Azért, mert talán segíthetnek.

— Én nagyon szívesen — kapott a szón Bélhangos. — Persze, ha megkapom a részem a kincsből — dörzsölte a tenyerét.

— Erről beszéltem! — zsörtölődött Alvin. — Ide figyelj — bökött a mutatóujjával a kovács felé. — Nekünk nem kell segítség! Egyedül is megoldjuk.

— Igazán? — Bélhangos sunyi mosolyra húzta a száját. — Akarod, hogy szóljak a többieknek?

— Menj a...! Jól van, jöhetsz — adta be a derekát Alvin.

— Mióta vagy te a főnök? — húzta össze a szemét Pléhpofa. — Én vezetem az akciót. De egyébként, igen, jöhet.

— Te sem vagy még fő... — akadékoskodott Alvin, de a szavába vágtam.

— Pontosan hol találtátok a papírt?

— Ott, az egyik festmény mögött — mutatott a fal felé Pléhpofa —, amelyiken Első és Második Hamis van.

Odasétáltam a csarnok oldalához. A falra megannyi festményt függesztettek a valaha volt törzsfőkről és örököseikről. Pár éve Sergiolusról és Pléhpofáról is készült egy — a képen mindketten büszkén, magabiztosan állnak egymás mellett.

Egy tagbaszakadt, szőke vikingről és a fiáról készült festményre fordítottam a figyelmemet. Ez tehát a két Hamis... Hasonlítottak egymásra. A kép ugyanolyannak tűnt, mint a többi, nem láttam rajta semmi rendkívülit.

Visszatértem Pléhpofáék asztalához, ahol a három fiú még mindig a kincskeresés részletein vitatkozott.

— Hát nem egyértelmű? Ez egy rejtvény! — magyarázta Alvin. — Csak meg kell fejtenünk, és eljutunk a kincshez.

— Valka talán segíthet — vetette fel Pléhpofa —, ő jó az ilyesmikben.

— Fiúk! — toppantottam dühösen, mire végre mindhárman rám figyeltek. — Ez az egész nagyon-nagyon rossz ötlet! Legutóbb se származott semmi jó a kincskeresős kalandunkból. Vagy talán már nem emlékeztek a kalózokra? Ti is tudjátok, hogy az ilyesmi nem biztonságos!

— Valka, ne már — nézett rám csalódottan Pléhpofa. — Te akkor is megtaláltad a kincset.

— De meg is halhattam volna!

— Val...

— Túl veszélyes! Nagyon kérlek, ne menjetek! A barátság nem elég kincs nektek?

— Mindjárt hányok — fintorgott Alvin. — Ezt most komolyan mondod? Nehogy már! Gazdagok lehetünk! Téged ez egy cseppet sem érdekel?

— Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok az életben!

Bélhangos a másik két fiúval értett egyet.

— Meg kell próbálnunk. Azt mondják, ez a világ leghatalmasabb kincse.

— Így van — bólogatott Pléhpofa —, úgyhogy megkeressük. Ne nézz így rám, Valka! Ezen semmi sem változtathat.

A mennyezetre emeltem a tekintetem.

— Magasságos Odin... Miért érzem úgy, hogy tizenhét éves létemre értelmesebb vagyok, mint ez a három együttvéve?

— Ne aggódj. Felnőttek vagyunk, tudunk vigyázni magunkra — mondta határozottan Pléhpofa.

— Csak egyet kérünk — fordult felém Alvin. — Ne gyere utánunk, és erről az egészről ne szólj senkinek.

— Mégis miért ne tenném?

— Ismerlek, Val — nézett a szemembe Pléhpofa. — Tudom, hogy nem árulsz el minket.

Utáltam, amikor igaza volt velem kapcsolatban.

— Rendben — válaszoltam összeszorított fogakkal —, megígérem.

— A hallgatásért cserébe, ha megtaláljuk a kincset, te is kapsz belőle egy kis aranyat — ajánlotta fel Alvin.

— Megtarthatjátok a mocskos kincseteket! — kiabáltam villámló szemmel, és kirontottam a nagycsarnokból.

Meghúztam magam az épület oldalában. Pár perc múlva a három jómadár lépett ki az ajtón, és a papírdarabot szorongatva elindultak a tengerpart felé. Egyetlen épkézláb gondolat fogalmazódott meg a fejemben: Márpedig ezt nem hagyhatom. Jobb, ha rajtuk tartom a szemem.