/Valka/

Elérkezett az utolsó előtti próba. A mai napon a három legügyesebb újonc, Susan, James és Nissa mérték össze az erejüket.

Ilyen még a legidősebbek emlékei szerint sem fordult elő soha. A kiképzés végén rendszerint ketten maradtak versenyben, hogy megküzdhessenek a szörnyennagy rémség megölésének jogáért. Most azonban Bélhangos nem tudott dönteni, mert Nissa, Susan és James egyaránt bravúrosan teljesítettek — így mindhárman megkapták az esélyt.

— Srácok, drukkolunk nektek — öleltem meg Susant és Jamest az aréna előtt. Nissát meg sem próbáltam — tudtam, hogy nem venné jó néven. A Haddock-lány tőlünk félrefordulva ácsorgott, és tüntetően az eget kémlelte.

— Sok sikert! — veregette meg a vállukat Martha.

— Csapjatok oda! — biztatta őket Theofil.

Nissa továbbra is levegőnek nézte a csapatot, holott elvileg ő is közénk tartozott — még ha mostanság nem is lógott velünk. Az érzéketlen viselkedésétől felment bennem a pumpa. Gondoltam, megpróbálkozom még egyszer. Megköszörültem a torkom, és jó hangosan — hogy Nissa is hallja — így szóltam.

— Bárki nyerjen is, mi mindhármótokra büszkék vagyunk. Eljutottatok idáig — már ez is nagyon nagy dolog.

— Köszönjük — eresztett meg felém egy hálás mosolyt Susan. Látszott rajta, hogy gyomorgörccsel küszköd. James csak kurtán biccentett, és szintén ránk villantott egy ideges vigyort. Ő is nagyon izgult már.

Nissa csak horkantott egyet.

— Netán valami bajod van? — szegeztem neki a kérdést.

— Á, semmi... — legyintett, továbbra is kerülve a tekintetemet.

— Jó, akkor viselkedj így — hagytam rá. — De ezzel nem segítesz magadon.

— Milyen bölcs szavak — jegyezte meg epésen. Végre felém fordult.

— Miért vagy ilyen, Nissa? Miért taszítasz el magadtól mindenkit?

Tehetetlen dühömben egy könnycsepp buggyant ki a szememből. Nem akartam végleg elveszíteni a legjobb barátnőmet. Vissza szerettem volna kapni a régi Nissát.

— Hagyj békén, oké? — fortyant fel. — Nekem senki ne akarjon segíteni — nincs szükségem rá! Megoldom én a gondjaimat egyedül is, a ti fejetek csak ne fájjon miattam! Mindenki akadjon le rólam végre!

Szegény Martha, Theo és James csak tátott szájjal kapkodták a fejüket közöttünk.

— Ó, igen? — tettem csípőre a kezem. A szemem villámokat szórt. — Tudod mit? Borzasztóan önző vagy! Csak a saját problémáiddal meg az összetört lelki világoddal vagy elfoglalva, miközben a barátaidnak szükségük lenne rád — ahogyan neked is rájuk!

— Nekem nem... nem kellenek barátok — csuklott el a hangja. — Már nem érdekel semmi. Ha nem tudnád, meghalt az anyám!

— Hát, képzeld, nekem is! — vágtam a fejéhez. — Sőt, az apám is!

A többiek elhűlve néztek rám — még Nissa is megszeppent kissé. Nem sokszor keltem ki magamból ennyire, mert alapvetően türelmes ember voltam. Ritkán tudtak felhúzni, de Nissának ezúttal sikerült. Betelt a pohár, elegem volt.

— Ez eszedbe se jutott, igaz? — hordtam le. — Én is elveszítettem a szüleimet, mégse viselkedek úgy, mint te! Amit csinálsz, az túlzás! Azt mondod, nincs szükséged segítségre, de közben ezt az egészet azért csinálod, hogy rád figyeljenek és sajnáljanak! Vedd tudomásul, hogy a világon nem csak egyedül neked rossz... Számtalan ember van, akinek sokkal nyomorultabb a helyzete nálad. Inkább örülj neki, hogy vannak barátaid, apád és egy bátyád, akik szeretnek! Mikor fogod már fel végre, hogy nem vagy egyedül!?

Szavaimat csend követte. Nissa köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. Végül megfordult és elrohant.

— Ööö... ez most mi volt? — nézett utána Martha.

— Talán nem kellett volna ilyen keménynek lennem vele — temettem a tenyerembe az arcom. Már kezdtem bánni az egészet.

— Sziasztok, srácok! Jöttök a nézőtérre? — hallottam meg egy vidám hangot.

Kikukkantottam az ujjaim között, és Helenát pillantottam meg, Luna kíséretében. Utóbbi kíváncsian nézett végig a társaságon.

— Hát, itt meg mi történt? Úgy le vagytok dermedve, mintha szellemet láttatok volna!

— Valka jól megmondta a magáét Nissának — ismertette a helyzetet Susan.

— Ne szépíts — leordította a fejét — javította ki Martha.

— Tulajdonképpen... ja — erősítette meg James.

— Épp ideje volt, hogy valaki beolvasson neki — legyintett Helena. — Megérdemelte. Ha engem kérdeztek, már alaposan ráfért. Na, akkor, jöttök? Út közben majd elmesélitek.

Elköszöntünk Jamestől és Susantől, akik az aréna bejárata felé vették az irányt. Még egyszer sok szerencsét kívántunk nekik, aztán elindultunk, hogy felverekedjük magunkat a nézőtérre. Eközben Theo lelkesen magyarázott Lunának és Helenának.

— ... és akkor Nissa elfutott — fejezte be a beszámolót.

Ekkorra már pont felértünk, és helyet foglaltunk Modorgóc meg Bruno mellett.

— Sziasztok! Képzeljétek... — fogott rögtön mesélésbe Theofil.

— Anyám... — verte a fejét az aréna hálójába Martha. — Meddig kell még ezt hallgatnunk?

— Ahogy elnézem, egy ideig biztos nem unja meg — forgatta a szemét Helena.

— Sziasztok! — jelent meg a másik oldalunkon Alvin és Pléhpofa.

— Ne gyertek ide! Meneküljetek! — intettem nekik rémülten, de addigra már késő volt. Theo őket is észrevette.

— Helló, srácok! De jó, hogy látjuk egymást! — köszöntötte őket, majd a tömegben lökdösődve megkerült bennünket, és odafurakodott hozzájuk. — Sztorim van! Képzeljétek...

— Meg vagyunk vele áldva... — mormoltam unottan.

— Fú... komolyan, ha még egyszer eljátssza ezt, én levetem magam innen — fogta a fejét Martha.

— Inkább őt vesd le — tanácsolta Modorgóc.

— Nem is rossz ötlet — biccentett a lány. Kivételesen egyetértett a Jorgenson-fiúval.

— ...és akkor Valka leordította a fejét, mire Nissa elszaladt — fejezte be a monológját Theofil.

— Igen? — vonta fel a szemöldökét Pléhpofa. — Ez érdekes...

Direkt kerültem a tekintetét — most nem akartam beszélni vele. Fogalmam sem volt, mit gondol arról, hogy leteremtettem a húgát, de korántsem voltam benne biztos, hogy jó néven vette, én pedig nem akartam vele is összeveszni.

— Nézzétek, kezdődik! — mutatott a harctérre Luna.

És valóban — Nissa, Susan és James már a küzdőtéren álltak, felfegyverkezve, pajzzsal a kezükben. Bélhangos éppen az egyik cellát nyitotta ki.

A következő pillanatban az aréna teljes területét sűrű, zöld színű gáz lepte el.

— Szentséges Odin! Ez egy cipzárhát! — kerekedett el a szemem, és közelebb húzódtam a hálóhoz. Mondjuk, így sem láttam többet.

A kiképzés alatt volt már dolgunk cipzárháttal, de akkor kettesével, csapatként dolgozva kellett legyőznünk — egyedül ugyanis sokkal nehezebb elbírni egy ilyen sárkánnyal. Két feje van: az egyik gázt fúj, a másik szikrával meggyújtja azt.

— Jól feladták nekik a leckét — hüledezett Martha.

— Biztos azért kapták ezt a feladatot, mert hárman kell megküzdeniük a győzelemért — vélte Luna. — Így tényleg csak a legrátermettebb nyerhet.

— Ha ezt a sárkány berobbantja... — Bruno holtsápadt arccal sandított az egyre sűrűbb gáz felé.

— Márpedig be fogja — állította magabiztosan Modorgóc.

— Ja. És az tök állat lesz! — röhögcsélt Theofil. — Mi van? — pillantott ránk, amikor észrevette, hogy mindenki furán néz rá.

— Ember, a barátaink vannak odalent — nézett rá döbbenten Alvin.

— Igen. És? — Theo látszólag nem értette a lényeget.

— Te nem félted őket? Vagy... Á, hagyjuk! — legyintett Alvin, amikor látta, hogy Theo továbbra is értetlenül pislog.

Ekkor vérfagyasztó sikoly hasított a levegőbe.

— Va-vajon kitől jöhetett? — rezzent össze Bruno.

— Talán Nissa — tippelt Martha.

— Nem. Ez Susan volt — jelentette ki határozottan Luna.

— Szerintem pedig James — jegyezte meg kajánul Modorgóc, mire mindenki elnevette magát.

— Hülye! — vágta kupán Martha. — James nem szokott sikoltozni! Főleg nem úgy, mint egy lány!

— Honnan tudod? — tette fel a jogos kérdést Modorgóc.

— Ááááá! — jött egy újabb kétségbeesett ordítás az aréna felől.

— Innen — mutatott a hang irányába Martha. — Na, ez már James.

— Nem láthatjuk, tehát nem biztos — kötekedett Modorgóc. — Az is lehet, hogy Susan vagy Nissa.

— Fiúhang volt, te idióta — forgatta a szemét Martha.

— Hasra! — hallatszott Susan rémült kiáltása.

A cipzárhát szikrát fújó feje berobbantotta a gázt. Miután eloszlott a füst, már ki tudtuk venni az odalent álló három fiatal viking alakját. Mind kormosak voltak, ruhájuk itt-ott elszakadt. Susan lábát megharapta a sárkány, így sántított, James és Nissa viszont épnek látszottak — noha Jamesnek füstölt a sisakja.

— Jaj, úgy izgulok értük! — toporgott idegesen Martha.

Helena a körmét rágta.

— Nyugi, nem lesz semmi bajuk — jelentettem ki nyugtatónak szánt hangon. — Remélem... — tettem hozzá halkan.

James megrohamozta a cipzárhátat, de az könnyedén odébb lökte, miközben farka egyetlen csapásával elsöpörte Susant. Mindketten a falhoz csapódtak.

Már csak Nissa állt szemben a félelmetes sárkánnyal. Szekercéjével csapkodni kezdte a pajzsát, hogy megzavarja a lényt. Ez be is vált. A cipzárhát zavartan rázta a fejeit, míg végül azok egymásnak ütköztek.

Nissa kapott az alkalmon, és hirtelen lendülettel nekiugrott a sárkánynak. Töméntelen mennyiségű harag gyülemlett fel benne, amit most a kétfejű lényen töltött ki. Ütötte-vágta, ahol csak érte, míg egyszer csak a cipzárhát elveszítette az egyensúlyát, és eldőlt. Próbált gázt fújni, de nem sikerült neki. Kifogyott.

Nissa villámgyorsan odapattant, és — mindenki nagy meglepetésére — egyszerűen fogta a sárkány két nyakát, összetekerte őket, majd a fejeire taposott. A lény úgy meg volt zavarodva, hogy mozdulni sem bírt.

Nissa diadalmasan a levegőbe emelte szekercéjét és pajzsát. A tömeg ujjongott, mindenki őt ünnepelte.

— Csendet! — harsogta Bélhangos. — A vének döntöttek! A győztes nem más, mint Nissa Haddock!

A vikingek ujjongásban törtek ki. Amint Nissa kilépett az arénából, többen megveregették a vállát és gratuláltak neki. Még hallottam, ahogy Sergiolus (aki törzsfőként szintén végignézte a küzdelmet) büszkén így szólt:

— Biztos voltam benne, hogy a lányom fogja megnyerni! Éppen olyan kiváló harcos, mint amilyen az édesanyja volt!

Beszélni akartam Nissával. A tekintetemmel folyamatosan őt kerestem, de már sehol sem láttam.

/Pléhpofa/

— Hová rohansz? — állítottam meg a húgomat, nem messze az arénától.

— El a tömeg elől — került ki, és továbbsétált.

— Én nem vagyok a tömeg — szegődtem a nyomába.

— Egyedül akarok lenni — vetette oda, hátra se pillantva.

— Én pedig beszélni szeretnék a húgommal — közöltem.

Nissa szemlátomást megelégelte, hogy még mindig követem.

— Mit akarsz? — fordult végre hátra.

— Mondtam már: beszélgetni — feleltem. — Először is, gratulálok — dicsértem meg. — Parádésan szerepeltél a mai megmérettetésen.

— Kösz — vetette oda. — Klassz beszélgetés volt. Akkor, én mennék is — pördült meg, és azzal a lendülettel tovább is indult.

— Nissa, állj, még nem fejeztem be! — ragadtam meg a karját. — Hagyd már, hogy végigmondjam!

— Nem fogsz békén hagyni, amíg meg nem hallgatlak, igaz? — fújtatott. — Rendben. Még valami?

— Ami azt illeti, lenne — bólintottam. — Hallottam, hogy nemrég összevesztetek Valkával.

Nissa felkapta a fejét, és elkerekedett szemmel nézett rám.

— Honnan tudod?

Észrevettem, hogy megbicsaklott a hangja.

— Theo mesélte. De ez most nem lényeg. Nissa... — kezdtem, de félbeszakított.

— Ehhez semmi közöd! — jelentette ki, és kitépte a karját a szorításomból, azzal a céllal, hogy otthagyjon. Ám én nem adtam fel ilyen könnyen.

— Engedd, hogy befejezzem! Igenis közöm van hozzá! — akadékoskodtam. — A húgom vagy, és kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rád. Tudnom kell, mi ez az egész!

— Miért nem kérdezed meg Theót? — kérdezte gúnyosan.

— Én tőled akarom hallani. És esküszöm az összes istenre, hogyha nem mondod el, apánk is értesülni fog az esetről! — fenyegetőztem.

Ez hatott. Nissa megtorpant, én pedig kis híján beleütköztem. Megkerültem a húgom, aki lehorgasztott fejjel állt — így végre újra szembe kerültem vele.

— Nissa — szólaltam meg félszegen. — Miért csinálod ezt?

A húgom lassan felemelte a fejét. Szeméből patakzottak a könnyek.

— Sa-sajnálom — hüppögte. — Én nem akartam ezt az egészet.

Odaléptem hozzá és átöleltem. Éreztem, hogy most nagy szüksége van erre. Teljesen össze volt törve — de nem lökött el magától, amit jó jelnek vettem.

Miután elengedtem, szaggatott sóhajjal kifújta a levegőt.

— Na, gyere, sétáljunk egyet — karoltam át a vállát. — És most szépen elmondasz nekem mindent, az elejétől.

Megtört a jég. A húgom megadóan bólintott, majd követett. Egy ideig szótlanul haladtunk egymás mellett.

— É-én... — kezdte akadozva Nissa.

— Hallgatlak.

— Szóval, csak... Valnak teljesen igaza van — bökte ki. — Rájöttem arra, hogy talán túlságosan...

— Elmerültél az önsajnálatban? — segítettem ki.

— Aham — bólintott elkámpicsorodva. — Borzalmas vagyok — sírdogált. — Mit csináljak, Pléhpofa?

— Ezt tőlem kérdezed? — hökkentem meg.

A húgom reménykedő arccal, várakozva pillantott rám.

— Emlékszel, mit mondott neked anya? — sóhajtottam. — Azt, hogy légy erős, és maradj mindig önmagad. Erről feledkeztél el.

— Szörnyű lánya vagyok — csóválta a fejét Nissa. — Az utolsó kívánságát sem tudtam teljesíteni.

— Még nem késő — jegyeztem meg. — Van rá egy egész életed. Csak pillanatnyilag elgyengültél és meginogtál.

— Nem tudom, hogy legyek erős és vidám, ha ő nincs velem. Úgy hiányzik — szipogta.

— Nekem is — feleltem. — Viszont épp az emléke miatt légy erős. Mindketten nagyon szerettük anyát, és ő is bennünket — ezt te is tudod. De azt hiszem, ha igazán szeretsz valakit, képesnek kell lenned elengedni. Ő is ezt kívánta volna. Tudom, hogy nem akarná, hogy sokat búslakodjunk miatta. Például, annak biztos nem örülne, ahogy az utóbbi időben viselkedtél.

— De... mit tudnék tenni? Hogy tudnám továbbra is normálisan élni az életemet, úgy, mint azelőtt? — töprengett. — Olyan nehéz.

— Mondta neked anyánk, vagy bárki más, akár csak egy szóval is, hogy könnyű lesz? — nevettem fel.

A húgom szólásra nyitotta a száját, majd becsukta.

— Anyánk azt kérte, hogy mindig kövessük a szívünket. Kijelölte nekünk a helyes utat — mondtam. — Csakhogy a helyes út sokszor nehéz. Te most a könnyebb megoldást választottad. Pedig tudom, hogy sokkal erősebb vagy ennél.

— Anya olyan bátor volt — még a haláltól sem félt. Bár olyan lennék, mint ő! — ábrándozott a húgom.

— Akkor tegyél érte — feleltem. — De ha ez megnyugtat, nagyon hasonlítasz rá. Kivéve az utóbbi időben...

— Tudom, tudom. És hidd el, már nagyon bánom. Szégyent hoztam rá — zengte szomorúan Nissa. — És igazad van, az elmúlt időszakban eléggé hülye voltam. Mostantól megpróbálok aszerint élni, ahogyan anya tanácsolta. Csak tényleg fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.

— Erre magadban kell megtalálnod a megoldást — feleltem. — Pontosabban, rá kell lelned a régi önmagadra. Arra a Nissára, aki mindig vidám. Aki nem bír nyugton maradni, mert egy zsák bolha, és folyamatosan ugrándozik. Aki végtelenül optimista, és minden apróságban megtalálja a jót. Még mindig ott van benned ez a Nissa — az igazi Nissa Haddock. Anya miatt pedig ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy jó helyre került. Már a Valhallában van. De emlékezz, mit ígért nekünk. Nem hagy el bennünket soha. Mindig velünk marad...

— Idebent — fejezte be a húgom, és a szívére tette a kezét.

Bólintottam.

— És említett még valamit — tettem hozzá —, a barátok fontosságáról. Mert ők segíthetnek a nehéz helyzetekben.

— Ó, magasságos Thor, hogy én mostanában mennyire elhanyagoltam szegényeket! — harapott az ajkába. — Azonnal el kell mennem, hogy bocsánatot kérjek tőlük!

— Veled tartok — ajánlottam fel. — Keressük meg őket.

Kis csapatunkra a karámoknál leltünk rá — a fűben üldögélve beszélgettek. Theo éppen magyarázott valamit a többieknek, akik nagyokat kacagtak rajta.

Valka azonnal észrevette, hogy közeledünk. Arca elkomorult, és tüstént felpattant a földről. Ekkor már a többiek is megpillantották az érkezésünket.

Végignéztem a csapaton. Ott volt mindenki: Alvin, Béhangos, Bruno, Modorgóc, Theofil, James, Susan, Helena, Martha, Luna és Valka. Utóbbi karba tett kézzel állt, és ellenségesen fürkészte a húgomat.

— Srácok, egy kis figyelmet kérnénk! Nissa mondani szeretne nektek valamit — mutattam a húgomra. — Tiéd a terep — súgtam a fülébe.

— Öhm, sziasztok — köszörülte meg a torkát, és bizonytalanul intett egyet. — Nem is tudom, hol kezdjem. Borzasztóan viselkedtem az utóbbi időben. Sajnálom. Anya halála egyszerűen... elvette a józan eszem, és elfeledtette velem, ki is vagyok valójában. Ezt nem lett volna szabad, és ő sem akarta volna. De én képtelen voltam feldolgozni, hogy elment — ezért inkább mindenkit eltaszítottam magamtól, mert nem akartam, hogy újra megtörténjen. Tudom, ez helytelen volt. De úgy éreztem, képtelen lennék elviselni, ha még egyszer elveszítek valakit, akit szeretek. Így megpróbáltam elzárkózni tőletek. Pedig a megoldás végig itt volt az orrom előtt. Épphogy hagynom kellett volna, hogy segítsetek — mert együtt könnyebben átvészelünk mindent. Most már megértettem, még ha későn is, hogy hibáztam. Rádöbbentem, hogy borzalmas voltam, és utólag rettenetesen szégyellem magam ezért. Tudom, hogy nincs mentség a viselkedésemre, de ami történt, megtörtént. Haddock vagyok, vállalom a következményeket. Úgyhogy, ha ezek után megutáltatok, és nem barátkoztok velem többet, azt is megértem. Csak bocsánatot szerettem volna kérni tőletek.

Monológját hosszú csend követte.

— Melyik vagy? — szólalt meg végül Valka.

— Tessék? — hökkent meg a húgom.

— Melyik Nissa vagy? A sötét, vagy a valódi?

— Azt hiszem, az igazi — felelte egy halvány mosoly kíséretében a húgom.

— Éljen! — ugrott a nyakába Valka, immár vigyorogva. A többiek ujjongtak. — Csak teszteltelek — nevetett rá Nissára. — A sötét éned nem jött volna hozzánk bocsánatkérő szöveggel.

— Csoportos ölelés! — rikkantotta Helena, mire óriási tolongás keletkezett.

— Ne már! Megfojtjátok! — méltatlankodtam nevetve.

— Tehát megbocsátotok? — kérdezte hitetlenkedve a húgom, ezúttal már örömkönnyekkel a szemében.

— Persze — felelte Alvin. — Én mindig bírtalak.

— Egyetértek — bólogatott Bélhangos. — Mire valók a barátok?

— Részemről oké — biccentett James.

— Felőlem is — vont vállat Teho.

— Szintén megbocsátok — mondta kedvesen Bruno.

— Hááát, még gondolkoznom kell, mivel engesztelj ki... — viccelődött Martha.

— Elég, ha visszakapjuk a régi Nissát — mosolyodott el Val.

— Megteszem, ami tőlem telik — ígérte a húgom.

— Remélem is! — szólt vigyorogva Helena. — Már hiányoztál.

— Nekem is — mosolygott kedvesen Susan.

— Úgy örülök, hogy Nissa visszatér közénk! — szökdécselt Luna.

— Bocsánatkérés elfogadva — közölte Modorgóc. — Mindenkinek vannak hülye napjai.

— Így van — értett egyet Alvin. — Neked például állandóan.

Több se kellett Modorgócnak. Rögvest nekiugrott Alvinnak, és a két fiú verekedni kezdett.

— Bunyó! — kiáltotta lelkesen Theo. — Hajrá! Küldd meg egy jobbossal! Ez az! Most húzz be neki! — biztatta őket.

— Na, tessék — forgatta a szemét Helena. — Fiúk...

— Szétszedem őket, ha kell — ajánlkozott Bélhangos.

— Á, hagyd — legyintettem. — Mindkettő egyformán hülye. Hadd rendezzék le, legalább fogy a fölös energiájuk.

— Menjünk! — indítványozta széles mosollyal Valka, és átkarolta Nissát.

— Köszönöm, hogy észhez térítettetek — nézett ránk a húgom. — Ez a kettőtök érdeme.

— Azért te is kellettél hozzá — hárítottam.

— De nélkületek elvesztem volna. Ti tettetek helyre azzal, hogy őszintén megmondtátok a véleményeteket. Ezért csak azt kérem tőletek, hogy mindig tegyetek így. Szóval, ha a jövőben látjátok, hogy valami hasonló marhaságot csinálnék, szóljatok rám, jó?

— Örömmel — biccentettem.

Valka nevetve bólintott.

— Haza kell mennem! — torpant meg Nissa.

— Miért? — hökkentem meg.

— Hogy nézek ki? Muszáj átvennem ezt a rusnya fekete ruhát! Nem maradhatok ebben a rettenetes öltözékben!

A többiekkel egymásra néztünk, és visszhangzó kacagásban törtünk ki.

— Na, ez az a Nissa, akit ismerek — mondta nevetveValka.