/Valka/

Ott álltam tőrrel a kezemben, a hatalmas aréna közepén, és gondolatok sokasága cikázott a fejben. A legfontosabb: Mit keresek én itt?

Lehet, hogy nem kellett volna részt vennem ezen az egészen. Talán tényleg jobban járok, ha otthon maradok — én mégsem tettem. Hogy miért? Magam sem tudtam.

Azt hiszem, leginkább a szüleim emléke miatt. Ők úgy akarták volna, hogy itt legyek. Emiatt vesztem össze velük, s ez indította el a lavinát, aminek következtében végül meghaltak.

Borzalmas bűntudat mardosta a lelkem. Talán nekik akartam bizonyítani ezzel. Szerettem volna, hogy ha bárhonnan is, ahová kerültek, látnak engem, büszkék legyenek rám — mert a lányuk megpróbálja. Én, Valka Enskild, teljesítem az utolsó kívánságukat.

— Kezdődjék hát a kiképzés! — rikkantotta vidáman Bélhangos.

Mindenki körbefordult az arénában, hogy szemügyre vegye a hatalmas, lenyűgöző teret.

— Hűűű — ámult Martha.

Theofil tátott szájjal bámulta a kör alapú, robusztus építményt. Hatáskeltő, az biztos.

— Jó, jó, fantasztikus, meg minden, de elkezdhetnénk már végre? Nem most látjuk először ezt a helyet — vetette oda flegmán Nissa.

Bélhangos vagy nem hallotta a megjegyzést, vagy csak eleresztette a füle mellett.

— Ebben az évben én fogom tartani a kiképzést — folytatta zavartalanul a kovács. — Most először bíztak meg a feladattal — húzta ki magát büszkén a huszonhárom éves fiú —, de már elöljáróban leszögezem, hogy nem fogok kesztyűs kézzel bánni veletek. Szóval tutujgatásra meg babusgatásra ne is számítsatok tőlem, barátocskáim. Ebben az arénában kőkemény edzések lesznek. Sergiolus belém helyezte a bizalmát, és én nem fogok visszaélni vele. Úgyhogy nyomás, lusta bagázs, felsorakozni! — kiáltotta el magát.

Beálltam a sor végére James mellé.

— Készen állsz? — mosolygott rám a Hofferson-fiú.

— Nem hiszem — csóváltam a fejem.

Végignéztem a többieken. James másik oldalán Susan állt, mellette Martha, majd Theo, és végül Nissa. Mind elszántnak és magabiztosnak tűntek. Bezzeg én...

— Biztos elment az eszem... — motyogtam az orrom alatt.

— Na, tehát — csapta össze a tenyerét Bélhangos —, a kiképzésen megismerkedtek a leggyakoribb sárkányfajtákkal a szigeten, úgy mint: gronkel, cipzárhát, siklósárkány, rettenetes rém és szörnyennagy rémség. Itt megtanuljátok, hogyan győzzétek le őket.

— Ez az! — örvendezett Theofil, és a levegőbe bokszolt. Ő sokkal jobban várta, hogy elkezdődjön ez az egész, mint én.

— Akkor hát... RAJTA! — kiáltotta el magát Béhangos, és meghúzta az egyik sárkány celláját működtető kart.

— Hé, várj! Nem tanítasz először!? — rémüldözött Martha.

— Szerintem a gyakorlat teszi a mestert — vigyorgott Bélhangos. — És különben is — tette hozzá —, vikingek vagyunk. Ez a szokás. Mi is így kezdtük, amikor...

Mondandója további részét már nem hallhattuk. A cella vasajtaja hatalmas robajjal kicsapódott, és az arénába egy siklósárkány szabadult be. Kíváncsian körbenézett, míg végül a tekintete megállapodott... rajtunk.

— Ajaj — motyogta Susan.

— Srácok... — nézett a csapatra komoly arccal James. — Futás!

Megfogadtuk a tanácsát, és őrültek módjára menekülni kezdtünk a tűzokádó elől, aki villámgyorsan utánunk vetette magát. Értelemszerűen egyik újonc sem akarta már a kiképzése első napján ropogósra sült sárkányeledelként végezni.

— Hoppá! — harsogta túl a felfordulást Bélhangos. — Másik cella... Úgy látszik, rossz ajtót nyitottam ki. A siklósárkány kicsit komolyabb ellenfél így, elsőre. Kezdetnek csak a gronkelt akartam rátok ereszteni...

— Mi van? — fakadt ki Martha.

— Kösz, Bélhangos, ez igazán kedves tőled! — vetette oda neki futtában Nissa. — Még hogy csak a gronkelt... Amatőr — morogta.

— Hát, most már mindegy, akkor a siklóval küzdötök meg — vont vállat teljes lelki nyugalommal a kovács. — Mint már említettem, kezdő oktató vagyok. Nos, a ti feladatotok mára...

— Túlélni? — tippelt Susan, szaporán lihegve a hosszas szaladgálástól.

— Pontosan! — közölte vigyorogva Bélhangos. — Először is, mindenki vegyen magához egy pajzsot! — adta ki az utasítást, teljesen feleslegesen, mivel addigra már mindannyian felkaptunk egyet-egyet a földről. — Kiváló! — hangzott a dicséret. — Jegyezzétek meg jól: a pajzs a viking legfontosabb védelmi eszköze.

— Nem mondod — forgatta a szemét Nissa.

— Hányat tud lőni ez az izé!? — ordította Theofil, a sárkányra mutatva.

— Hatot! — kiáltottam.

— Kösz — igazán biztató kilátások! — felelte ironikusan.

Sajnos egyet kellett értenem vele. A sárkány eddig még csak kettőt lőtt, és nem úgy nézett ki, mint aki elfáradt volna — ellentétben velünk, akiket mostanra jócskán megizzasztott az ide-oda rohangálás. És négy lövés még hátravolt.

— Dolgozzatok csapatként! — javasolta Bélhangos. — Ütögessétek a pajzsaitokat! Ha zajt csaptok, megzavarhatjátok a célzásban.

Így is tettünk. És valóban, úgy tűnt, a sikló kezd meginogni a levegőben. Zavartan kapkodta a fejét jobbra-balra, végül lőtt egyet... kettőt... Nem talált.

— Hah! — rikkantotta Theo, és diadalmasan a levegőbe öklözött.

— Már csak két lövése maradt! — jelentette Bélhangos.

Kijelentését hallva a sárkány megfordult, és érdeklődve vette szemügyre új fogócskapartner-jelöltjét. Szimpatikusnak találhatta Bélhangost, mert végül irányt változtatott, és helyettünk őt vette célba.

— Hé! — kiáltotta bosszúsan a kovács, miközben ő is futásnak eredt, ugyanis nem volt nála se fegyver, se pajzs. — Őket kellene üldöznöd, te nyavalyás hüllő, nem engem! — oktatta ki, miközben ugrott egyet, merthogy a kanyarban a sikló megpróbált alápörkölni. — Nekik kellene gyakorolniuk!

Ám a sárkányt ez pont nem érdekelte. A füle botját se mozgatta Bélhangos szavaira, remekül szórakozott új prédája hajszolásával. Felmerült bennem, hogy talán ő csak játékként fogja fel az egészet.

Hatfős kis csapatunk lefagyva bámulta a hirtelen fordulatot vett eseményeket.

— Öhm, srácok, nem kellene segítenünk neki? — csettintett Martha a többiek arca előtt.

— Ja, de, persze — ocsúdott fel James.

— Odin szerelmére, ne csak álldogáljatok ott! Minek vagytok itt, díszletnek? — üvöltötte Bélhangos, mikor elrobogott mellettünk, a siklósárkánnyal a nyomában. Ez hatott. Mind összerezzentünk, és ismét futni kezdtünk.

A sikló kieresztette utolsó lövedékét, ám Bélhangos résen volt és elhajolt előle, így az újfent célt tévesztett.

— Ha-ha! Kifogytál! — kiáltotta mámoros örömmel Nissa. A hüllő békén hagyta Bélhangost, és ismét a hatosunk felé fordult. Mai lecke: a siklóknak kiváló a hallása.

— O-ó — sápadtam el.

— Srácok, én igazán nem akarok vészmadár lenni — szólalt meg Martha —, de ez az izé nem csak tüzet tud lőni. Úgyhogy jobban tennénk, ha...

— Hasra! Pajzsok mögé húzódni! — rikkantotta James, végszóra. A sikló faroktüskék záporát zúdította ránk. Mélyen a pajzsainkba fúródtak, kis híján átlyukasztva azokat. Újabb fontos tanulság: a siklóknak nem csak a hallásuk éles, hanem a tüskéik is.

— Csapatmunka! — kiáltotta el magát Bélhangos, és hátulról a sárkányra vetette magát.

A többiek kapcsoltak, így amíg a kovács lefogta a lény farkát, mi elölről és oldalról támadtuk le. Theo és James a vakfoltjába bújtak és kigáncsolták a lábait, Susan és Martha pedig két oldalról a szárnyát szorították a földhöz. Én nem igazán tudtam, mit csináljak.

— Valka! Kezdj magaddal valamit! — utasított Bélhangos. — Nyomd le a fejét!

Szófogadóan nekiveselkedtem a feladatnak. Vigyázva — hogy az éles fogakkal véletlenül se kerüljek közelebbi kapcsolatba — megragadtam a sárkány fejéből kiálló tüskés szarvak egyikét, és Nissa segítségével nagy nehezen sikerült a földre szorítanom a fejét.

A sikló vergődött egy darabig, ám végül megadta magát. Amint megszűnt az ellenállása, izmai elernyedtek. Néhány pillanatig csak a lény egyenletes légzése, valamint csapatunk szuszogása törte meg a csendet.

— Szép munka volt! — kiáltotta elégedetten Bélhangos. — Most pedig óvatosan vigyük vissza a ketrecébe. Nehogy elengedjétek! Szorítsátok erősen. Okos jószágok ezek.

Lassan bevonszoltuk a sárkányt a cellája közepére.

— Háromra engedjétek el, aztán mindenki takarodjon a közelből, hacsak nem akarja egy siklósárkánnyal összezárva végezni a mai napot — mondta Bélhangos. — Egy... kettő... HÁROM!

Több se kellett a társaságnak. A kovács kivételével mind elengedtük a lényt, és amilyen gyorsan csak tudtunk, kiiszkoltunk a cellából.

Bélhangos a farkánál fogva meglendítette a fáradt sárkányt, és a tömlöc hátsó falának vágta. A sikló nyekkent egyet és elterült a padlón. Néztem, ahogy a nem sokkal ezelőtt még oly' energikus lény most kimerülten rogyott össze.

Bélhangos szélsebesen kirohant, hogy másodszorra is meghúzza a kart, de ezúttal már bezárta vele a cellát. A sárkány immár visszakerült fogságába.

— Sajnálom... — suttogtam alig hallhatóan, mielőtt a súlyos vasajtó teljesen lecsukódott volna.

A sikló szomorkásan, agyongyötörve nézett vissza rám. Majd' megszakadt a szívem. Tudtam, hogy ekkora gyűrődés mellett már nem húzza sokáig. A sárkányok képtelenek hosszú ideig elviselni a rabságot. Ők az ég urai, szabadnak születtek. Tartósan bezárva egy szűk helyre — számukra ez egyet jelent a pokollal.

— Nem is rossz! — nézett végig a szedett-vedett újoncokon Bélhangos. Legtöbbünk testét horzsolások, vágások és véraláfutások tarkították — volt, aki zúzódással is büszkélkedhetett. Ruháink szakadtak lettek, és töméntelen mennyiségű kosz borított bennünket. — Ez a mai nap ígéretes indításnak bizonyult — csapta össze a tenyerét. — Holnap folytatjuk, ugyanekkor, ugyanitt. Pihenjetek sokat, mert nem foglak kímélni benneteket! — rázta meg a mutatóujját, de szája sarkában mosoly bujkált. — Büszkék lehettek magatokra — jelentette ki, egy pillanatra megenyhülve, ám rögtön utána vissza is váltott szigorú hangnemre. — És legyetek pontosak! Aki késik, annak száz fekvőtámasz!

— Száááz? — hüledezett Marta.

— Jól hallottad — válaszolta összehúzott szemmel a kovács, és csípőre tette a kezét.

— Ez nem normális — fakadt ki Martha, amikor már visszafelé baktattunk a faluba. — Hú — fújtatott —, ha hazamegyek, csak bedőlök az ágyba és alszom — ismertette hátralévő tervét a mai napra.

— Szintúgy — biccentett Theo. A fiú majdnem orra bukott a fáradtságtól.

— Ez kemény volt — sóhajtott kimerülten Susan. — Mit gondoltok, mire számíthatunk holnap? Kezdek félni.

— Én már akkor elkezdtem, amikor beléptem az arénába — zengtem csüggedten.

— Azért mégiscsak király volt, nem? Mármint, oké, először én is azt hittem, otthagyjuk a fogunkat, és adieu, Hibbant-sziget, üdv, Valhalla. De aztán legyőztük a sárkányt, sőt, Bélhangos megdicsért bennünket, ami nagy szó. — James arcáról nem lehetett levakarni a győzedelmes vigyort.

Irigyeltem a sikerélményéért, én ugyanis nem tudtam jól érezni magam — furdalt a lelkiismeret a sárkány miatt. Noha a szüleimet is a fajuk egy példánya ölte meg, én képtelen voltam gyűlölni őket — és borzasztóan utáltam magam ezért. Az lett volna normális, ha a történtek után holtan akarok látni minden sárkányt, de bármennyire is próbálkoztam, ez a fajta hozzáállás nekem nem ment. Csupán a hólidércre haragudtam, a többi sárkányt egyszerűen nem tudtam utálni.

Hiszen az emberek között is vannak jók és rosszak, miért ne lehetne ez így a sárkányok esetén is? Ha egy ember ölte volna meg a szüleimet, akkor sem utálnám az összes embert, mert tudnám, hogy nem mind gyilkos. Hisz' különbözőek vagyunk, ahogy a sárkányok is.

Az ominózus eset után persze tartottam tőlük a kellő távolságot — már amennyire ez Hibbant-szigeten lehetséges —, hiába a sikeres akcióm kincskeresés közben. Utólag egyébként se nagyon hitte el senki, hogy fegyver nélkül, sértetlenül átjutottam egy sárkányokkal teli szurdokvölgyön. Még a barátaim is úgy vélték, csupán szerencsés véletlen lehetett, talán a sárkányok nem vettek észre. Emellett óva intettek attól, hogy még egyszer megpróbáljam. Na, nem mintha késztetést éreztem volna rá — még most is beleborzongtam az emlékbe. Meg aztán, a tragikus halálesetek miatt nem igazán emlegettük a kalandunkat. A gyásszal voltunk elfoglalva.

— Hol van Nissa? — kapta fel a fejét Susan.

Körbenéztem, és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg nincs velünk. Eddig észre se vettem, annyira fáradt voltam — plusz mélyen a gondolataimba merültem.

— Még elindult velünk vissza, vagy nem? — tanakodott Martha.

— Én úgy emlékszem, nem — jegyezte meg bizonytalanul James.

— Theo? — néztünk rá egyszerre.

— Mi van? — vakarta a fülét az említett.

— Te tudod, hol van Nissa? — kérdezte várakozóan Martha.

— Ja, azt hiszem, igen. — Theo teljes nyugalommal folytatta a fülpiszkálást.

— És el is tudnád mondani? — sürgette a Swart-lány.

— Hogyne — biccentett a fiú, ám továbbra se történt semmi.

Susan megelégelte a várakozást.

— Theo! — ragadta meg a karját, és a fülébe üvöltött. — HOL VAN NISSA?

— Au, mit csinálsz!? Megsüketülök! Mit kell ordibálni? — masszírozta sajgó fülét Theofil. — Jé, elmúlt a viszketés! — jelentette örömmel. — Jól van, na! — tartotta fel a kezét védekezően, amikor szembesült a Soldat-lány szúrós tekintetével. — Előbb is kérhettétek volna, hogy mondjam el. Miért nem ezzel kezdtétek? — nézett értetlenül a lányra. A szőke copfos kis híján felnyársalta megsemmisítő pillantásával. — Oké, oké, mondom már. Na, szóval... az van, hogy Nissa még ott maradt az arénában gyakorolni — láttam.

— Ez nem komplett — ingatta a fejét Martha.

— Hé! — fortyant fel Theofil.

— Nem te, hanem Nissa — legyintett a lány. — Bár, ha jobban belegondolok, te sem...

— Naaa! — kérte ki magának Theo.

— Most mi van? Nem kell úgy felháborodni, ez tény — közölte Martha, mire mind elnevettük magunkat. — De tőled már megszoktuk — tette hozzá —, Nissa viszont... ő mostanában nagyon nem önmaga. Képes még ezek után ott maradni az arénában, és gyakorolni? Még a végén kárt tesz magában. Beszélni kéne a fejével, mert ez így nem mehet tovább.

— Hidd el, már próbáltam — sóhajtottam —, de sajnos most nem vevő a kommunikációra.

Így is volt. Akárhányszor komolyabb társalgást próbáltam kezdeményezni, Nissa magatartása mindig elutasító volt. Az édesanyja halála óta nem igazán tűrt meg senkit a közelében. Mogorva, magába forduló és visszahúzódó lett. Hiányzott a régi énje, az én vidám, szertelen, bohókás legjobb barátnőm. Ezt az új Nissát csak a harc érdekelte. Naphosszat edzett, gyakorolta a küzdelmet, és kizárólag fekete ruhát viselt.

— Talán idővel majd sikerül feldolgoznia a történteket, és visszatér közénk — bizakodott Susan

— Én is ebben reménykedem — sóhajtottam —, de így, hogy nem fogad el segítséget, a saját dolgát nehezíti meg.

A többiek szomorúan bólogattak. Az út hátralévő részét szótlanul tettük meg. A nagycsarnok előtt elköszöntünk egymástól, és mindenki hazaindult.

Lábaim automatikusan a régi házunk felé vittek, ahol a szüleimmel éltem, ám egy idő után tudatosult bennem, hogy már nem ott lakom. Még meg kell szoknom. Csak ha már nagykorú leszek, akkor térhetek vissza ide, birtokba venni a házat, mint jogos örökségemet. Persze csak, ha nem ég le addig — amire valljuk be, egy sárkányokkal teli szigeten kicsi az esély. Amíg be nem töltöm a tizennyolcadik évem (amikortól hivatalosan felnőttnek számítok), a gyámommal kell élnem.

Megráztam magam, és a tengerpart felé indultam, ahol egy kis viskó állt. Felsétáltam a lépcsőn a bejáratig — ami megjegyzem, elég sok időt vett igénybe. Ez az ára, ha az ember vízparton építkezik. Muszáj a házát magas cölöpre helyeznie, ha nem akarja, hogy áradáskor elöntse a tenger. De cserébe legalább élvezheti a kilátást és a friss, sós illatú levegőt.

— Megjöttem! — léptem be az ajtón.

Nem kaptam választ — de mit is várjak egy némától?

— Üdv, Gothi — köszöntöttem, amikor megláttam a tűzhely mellett ücsörgő asszonyt. — Hazajöttem a kiképzésről. Bármilyen furcsa, de épségben. Bélhangos gronkel helyett tévedésből siklósárkányt eresztett ránk, de szerencsére mindenki túlélte — meséltem.

Csönd.

— Hát, persze, hisz' nem tudsz nekem válaszolni — csaptam a homlokomra. — Bocsáss meg, néha elfelejtem.

A javasasszony bólintott. Na, ez most akkor mit jelent? Jót vagy rosszat? Azt kívántam, bár itt lenne Bélhangos vagy Bruno, hogy fordítsák az írását. A szigeten csak ők ketten tudták értelmezni a jeleit. Az egy dolog, hogy Gothi befogadott — igaz, tudom, hogy csak bűntudatból, mivel az ő expedícióján vesztették életüket a szüleim —, de nem egyszer felmerült bennem a kérdés: hogy fogok kommunikálni vele?

Nevelőm felemelkedett a székéből, és közelebb intett magához. Zavartan odasomfordáltam mellé. A botjával rajzolt valamit a porba.

— Ezt sajnos nem értem — pislogtam tanácstalanul.

A gyógyító a firkálmány felé mutatott, mintha azt akarná, találjam ki. Hát, jó, megpróbálom — gondoltam. — Veszíteni nem veszíthetek vele. Úgyis ideje elkezdenem megtanulni a jeleit. Ha már három évig vele fogok élni, illene tudnom beszélni vele, máskülönben nehéz lesz.

Tekintetemmel a különös rajzokra fókuszáltam, és teljes erőből összpontosítottam, hogy megfejtsem a jelentésüket. Négy kis ábra virított előttem a porban. Rendben, akkor játsszunk kitalálósdit...

— Oké. Az első... — gondolkoztam. — Hmm... sisakot visel. Talán egy viking?

Gothi bólintott.

— A törzsfő? — tippeltem.

Fejrázás.

— Szóval nem Sergiolus — értettem meg. — Tényleg, hisz' nincs is szakálla — állapítottam meg. Ezzel legalább már jó pár viking kilőve. — Nagyjából veled egykorú? — Penész jutott eszembe, hisz' ő például azon vikingek közé tartozik, akik csak bajuszt viselnek.

A javasasszony nemet intett.

— Akkor... Hé! Az ott nem egy kalapács a kezében? — ismertem fel a tárgyat. — Talán ő Bélhangos!

Gothi lelkesen bólogatott.

— Jó, de mi van Bélhangossal? — ráncoltam a szemöldökömet.

A másik három jelet több időmbe telt kitalálni, de végül sikerült. Roppant büszke voltam magamra. A porban a következő felirat díszelgett: „Bélhangos már csak ilyen".

Hangosan felnevettem. Menni fog ez nekem...