/Pléhpofa/

Édesanyám halála az egész családot megviselte. Noha már hetek teltek el a szörnyű nap óta, még mindig élénken élt bennem. Pontosan emlékeztem mindenre, amit utoljára mondott, és igyekeztem eszerint élni, noha nem volt könnyű — bár, ha visszagondolok, se ő, se senki más nem állította, hogy az lesz majd. Mindenesetre, próbálkoztam.

Ám érthető módon, egy szeretett személy elvesztése rövid idő alatt is hihetetlen mértékben képes befolyásolni a környezetet, és soha nem látott változásokat hozni. A szomorú esetet követően apám a munkájába menekült. Törzsfőként egyébként is naphosszat a falu ügyeit intézte, de anyám halála óta minden idejét ezzel töltötte. Nem volt egy szabad perce, erőt és energiát nem kímélve dolgozott. Mogorvább lett a szokásosnál, és szinte csak aludni járt haza, meg nagy ritkán enni. Bizonyára a ház és a szoba, ahol anyám meghalt, fájó emlékeket ébresztettek benne.

Valamilyen szinten megértettem, hiszen, ha az ember elveszít egy számára mindennél fontosabb személyt, muszáj tennie valamit, hogy bele ne őrüljön a fájdalomba. Apám esetén ez a tevékenység a munka lett. Így viszont, hogy éjt nappallá téve dolgozott, és szinte soha nem volt otthon, kevesebb időt tölt a húgommal és velem. Pedig mindkettőnknek szüksége lett volna a támogatásra — különösen Nissának.

A húgom kétségbeejtő változáson ment keresztül. Egyszerűen képtelen volt feldolgozni anyánk halálát. Persze, kezdetben titkon még én is reménykedtem néha, hogy hirtelen megjelenik előttem teljesen egészségesen, megnyugtatóan mosolyogva, hogy minden rendben lesz. A világon mindennél jobban vágytam arra, hogy újra láthassam a kedves arcát, és hallhassam, amint tréfásan „zsák bolhának" nevezi Nissát.

De aztán eszembe jutottak a halála előtti mondatai, és az álomkép szertefoszlott. Szép lassan tudatosult bennem, hogy az én imádott, egyetlen édesanyám nincs többé. Hiánya megszokhatatlannak tűnt, tátongó űrt hagyott maga után a szívemben. Ha húszéves, felnőtt vikingként még nekem sem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket — sőt, korosodó és sokat látott törzsfő létére még apámnak sem —, akkor mit várhattunk volna egy tizenöt éves kamasztól?

Nissa a tragikus eset óta komor, magába forduló lány lett. Nem szívesen szólalt meg, többnyire csak akkor beszélt, ha feltétlenül szükséges volt. Rendszerint magányosan gubbasztott egy félreeső helyen, és lépten-nyomon elsírta magát. Teljesen összetört, minden életkedv elszállt belőle. Öltözködését tekintve, kizárólag feketét volt hajlandó viselni — ellentétben korábbi, viszonylag színes ruházatával.

Már nem az a kedves, vidáman ugrabugráló, folyton mosolygó, aranyos kislány volt, aki imádott társaságban lenni, és be nem állt a szája. Egy kétlábon járó lelki roncs lett belőle. Anyánk távozásával maga is egyfajta élőhalottá vált.

Tudtam, hogy ebben a helyzetben különösen fontos, hogy támaszt nyújtsak neki. Igaz, hogy az évek során sokszor idegesített, de mégiscsak a húgom volt, és ha akadtak is kisebb-nagyobb veszekedéseink, attól még szerettem, és vigyáznom kellett rá. Hiszen bátyjaként ez volt a kötelességem — valamint anyámnak is megígértem, hogy így teszek.

Egyik reggel, amikor kiléptem a házból, nem messze a bejárattól felfigyeltem Nissára, amint épp a pázsiton ült, és miközben füvet tépkedett, az eget kémlelte. Rövid habozás után letelepedtem mellé, így már együtt bámultuk a horizontot. A nap hétágra sütött, és kellemes, enyhe szél fújt, hangulatunk mégis borús volt.

Pár perc néma csend után nem bírtam tovább, megszólítottam a mellettem ülő húgomat.

— Min gondolkozol? — fürkésztem az arcát.

Ő a tekintetét továbbra is előre szegezte, még csak felém sem fordult, amikor válaszolt.

— Szerinted... szerinted anya onnan fentről figyel bennünket?

— Nem tudom, Nissa — feleltem őszintén.

— A-azért, mert... — folytatta akadozva, miközben könnyek buggyantak ki a szeméből — biztos jó helyre került, n-nem gondolod? A-az isteneknek talán szükségük volt rá, ezért szólították el — szipogta. — És arra g-gondoltam, hogy talán ott van velük, és k-köztük él, a Valhallában. Ha pedig az istenek látnak minket... t-talán ő is — fejezte be elfúló hangon.

— Sejtelmem sincs, hogy van ez valójában, Nissa. A halált illetően talán sohasem tudjuk meg a teljes igazságot. Mi, halandók csak találgathatunk ezzel kapcsolatban. De abban biztos vagyok, hogy anyánk jó helyre került. Emlékszel, mit mondott, ugye? — tettem a vállára a kezem.

— A-azt mondta — hüppögte —, hogy... hogy vigyázni fog ránk, é-és a szívünkben örökké élni fog.

— Pontosan — bólintottam, és védelmezőn átöleltem a zokogó húgomat. — Tudod — sóhajtottam —, nekem is nagyon hiányzik.

— Azt kívánom, bár én haltam volna meg helyette — suttogta Nissa.

— Soha, de soha ne mondj ilyet! — pattantantam fel dühösen.

— Pedig igenis így gondolom! — kiabálta dacosan, miközben ő is álló helyzetbe tornázta magát, hogy farkasszemet nézzen velem. — És ezen nem változtat a hülye véleményed!

— Ha anyánk ezt hallaná... — fogtam a fejem.

— Ne merj dobálózni ezzel! — mordult rám villámló szemmel.

— Ó, igen? — vágtam rá ingerülten. — És abba bele se gondolsz, hogy ő mit szólna ehhez? Mit gondolsz, hogyan érezne, ha te haltál volna meg? Egy anyának a legszörnyűbb dolog a világon elveszítenie a gyermekét!

— Egy gyermeknek pedig az anyját! — szúrta közbe mérgesen.

— Akárhogy is, anyánk semmiképpen sem akarta volna, hogy ez fordított helyzetben történjen meg — ingattam a fejem. — Fel se tudod fogni, hogy ez mekkora fájdalom lett volna neki, ugye? Ő mindenekelőtt épségben akart tudni bennünket. Te is tudod, mennyire szeretett minket. Úgyhogy ne kívánj ilyeneket, mert azzal az emlékét sérted meg — fejeztem be monológomat, azzal sarkon fordultam, és otthagytam a húgomat.

Indulatosan trappolva róttam a falu utcáit. Vak dühömben azt sem tudtam, merre megyek, így aztán sikeresen neki is mentem egy járókelőnek. Az illető az ütközés következtében elterült a földön.

— Bocsánat, kérlek, ne haragudj — segítettem fel. — Val? — hökkentem meg.

A lány zavartan kémlelte a földet, miközben leporolta magát.

— Szia.

— Nem hittem, hogy összefutok veled — vallottam be —, ráadásul szó szerint — dörzsöltem a karomat.

Szavaimmal sikerült kicsikarnom a lányból egy lehelethalvány mosolyt — legalább tettem egy lépést afelé, hogy valamivel jobb kedvre derítsem. Ahogy nekünk fájt Nissával anyánk távozása, úgy Valkának is óriási traumát okozott a szülei halála — ráadásul szegény duplán szenvedte meg, mivel mindkettőjüket elveszítette. Val ugyan a külvilág előtt próbálta tartani magát, de látszott, hogy rettentően megviselték a történtek. Bőre sápadt hófehér volt, szemei kisírtak.

— Mi a helyzet? — kérdeztem félszegen.

— Semmi különös — darálta gépiesen a választ. — Éppen az erdőbe igyekeztem.

— A fenyődhöz?

Még mindig a cipője orrát fixírozta, de bólintott.

— Szívesen elkísérlek — ajánlottam fel —, de persze csak, ha beleegyezel. Nem akarom rád erőltetni a társaságom, azt is megértem, ha inkább egyedül szeretnél lenni.

— Nekem mindegy — felelte színtelen hangon.

Lehangolóan hatott, hogy az egész beszélgetés alatt lehajtott fejjel állt, és nem nézett a szemembe, de most nem piszkáltam ezért — volt elég baja szerencsétlennek. Viszont mivel nem tiltakozott, tétován a nyomába szegődtem.

Az erdőben baktatva egész úton nem szóltunk egymáshoz. Ő ment elöl, én kissé lemaradva követtem. Hamarosan elértük a hatalmas fenyőt, ami Valka búvóhelye volt, és amit annyira szeretett.

Csodálatra méltónak találtam, hogy még ilyen lelkiállapotban is a szokásos sebességével mászott fel rá. Kifejezetten örültem, hogy nem szédült le róla — bár szerintem olyan szinten ismerte már ezeket az ágakat, hogy még ha alvajáró lett volna, akkor is gond nélkül fel tudott volna jutni a fa tetejére.

Én kicsit lassabban kapaszkodtam fel a fenyőn, de azért viszonylag hamar a csúcsára értem. Fészkelődtem egy kicsit, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pozíciót. A sűrűn nőtt ágak remek ülőhelyet biztosítottak. Hátamat a fa törzsének támasztottam, és Valkára pillantottam. Arcáról végtelen szomorúságot olvastam le.

— Figyelj — kezdtem komolyan —, átérzem a helyzeted. Igaz, csak félig tudhatom, min mész keresztül, de... Szóval, csak szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok — és a többiek is. Aggódnak érted, mert mostanában nem nagyon... hát, tudod, nem nagyon láttunk... ami persze érhető — hebegtem, s közben gondolatban már jó párszor fejbe vertem magam egy balta nyelével.

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Nem igazán az én műfajom ez a lelkizés, mehetne jobban is. Gyakorolnom kellene, mert mindig zavarba jövök ilyenkor, akadozva beszélek, és mindenféle sületlenséget hordok össze. Most például azt akartam mondani, hogy megfigyeltem, Val a szülei halála óta ismét visszahúzódóbb lett, és nem nagyon vett részt a csapat mindennapjaiban — nem mintha hibáztattam volna ezért. De mivel ezt nem voltam képes értelmes módon kinyögni, ezért inkább nem rontottam tovább a helyzeten, csak ültem kukán a lány mellett.

— Jól látod a helyzetet — sóhajtott némi hallgatás után. — Nem igazán mentem emberek közé az utóbbi időben.

— Hát, igen — bólintottam.

„Hát igen" — ennyi? Magasságos Odin, Pléhpofa, csak ennyit bírsz hozzátenni? Magamban ismét megállapítottam, hogy tehetségesen béna vagyok az efféle beszélgetésekben. Esküszöm, tényleg gyakorolni fogok, mert ez így nem mehet tovább. De legalább megértette, amit közölni akartam.

— Öhh... de, izé... nos... — krákogtam.

— Arra vagy kíváncsi, hogy miért? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

— Igen — böktem ki izzadtan.

Kicsit fellélegeztem, mivel ismét kitalálta a kérdésemet, ezzel megkönnyítve a dolgomat. Igazán hálás voltam neki. Ő egész biztosan jobb ezekben a mély beszélgetésekben, mint én.

— Az egyik okát talán te magad is tudod — mesélte. — Kicsit szerettem volna egyedül lenni. A magány olykor segít feldolgozni a történteket. Könnyebben feloldja a lelket.

— Igazad lehet — biccentettem elismerően. — Mostanában én is gyakran bóklászom egyedül. És Nissa... nos, ő aztán tényleg nem akar látni senkit.

— Nem is beszéltem vele, mióta... — merengett a távolba révedve, de hirtelen elharapta a mondatot.

— Tudom — sóhajtottam. Arra a napra gondolt. — Eléggé... megváltozott.

— Ez a helyzet mindenkit búskomorrá tett. Most nézz ránk! — zengte keserű mosollyal. — Mint két tál szétfőtt kása, amin átgázolt egy halom jak! Vagy ahogy anyáék nevezték ezt az állapotot, „mosott rongy"... — Utolsó megjegyzése után az arca ismét elsötétült. — Az én hibám, hogy meghaltak — közölte síri hangon.

Bűntudata van — hát, persze, gondolhattam volna.

— Ne okold magadat a történtekért — ráztam a fejem.

— De ha nem tűnök el otthonról, akkor talán sosem vállalkoznak önként, hogy Gothival tartsanak a veszélyes akcióra, és akkor... akkor nem... — lábadt könnybe a szeme.

— Te is tudod, hogy ez nem igaz — húztam össze a szemöldökömet. — Jóban voltak édesanyámmal és Gothival is. Mindenképp segíteni akartak volna nekik, akkor is, ha éppen itthon vagy. Hagyd abba az önmarcangolást, mert az nem megoldás, sőt... előbb-utóbb fölemészt.

A lány szaggatottan kifújta a levegőt. Könnyei visszatarthatatlanul előtörtek, és lefolytak az arcán.

— Annyira bánt, hogy haraggal váltam el tőlük — szipogta. — Bocsáss meg, biztos borzalmas lehet hallgatni, hogy a problémáimmal traktállak, miközben neked is van elég.

— Egy cipőben járunk — jegyeztem meg szomorkásan. — De hé! — löktem meg a karját. — Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy meghallgassanak és segítsenek? Mindenkinek szüksége van támaszra.

— Köszönöm — suttogta, majd sóhajtott egyet. — Én elég szörnyű barát lehetek.

— Miért gondolod ezt? — hökkentem meg.

— Mert most is csak a saját gondjaimról beszéltem — felelte. — Szóval, most mesélj te.

— Miről?

— Hát... hogy mi van veled — válaszolta habozva. — Hogy hogyan érzel most, hogy édesanyád... tudod.

— Ugyanúgy, mint te — öntöttem ki a szívemet —, egyszóval pocsékul. De sajnos semmit nem tudok tenni. Nissa pedig még nálam is rosszabbul viseli. Apánk nem képes segíteni nekünk feldolgozni ezt az egészet, mivel neki is nagyon nehéz. A munkájába menekült.

— Nehéz ügy — állapította meg lógó orral Valka.

— Az — értettem egyet. — Hát... idővel talán majd javul a helyzet.

— Ahogy mondod — bólintott.

— De most nagyon nehéz.

— Igen — ismerte el. — Több dolog is aggaszt — vallotta be. — Például sejtelmem sincs, hogy így, a szüleim nélkül mi lesz velem. Tudod, úgy döntöttem...

— A tanács! — kaptam a fejemhez.

— Mi? — fürkészett értetlenül.

— Ó, magasságos Odin! Hogy mehetett ki a fejemből? Ne haragudj, Val, de rohannom kell. Majd később megmagyarázom — ígértem, azzal villámgyorsan ereszkedni kezdtem a fáról. A nagy kapkodásban kis híján leestem, és meg is karcoltam magam néhány ággal.

Amint földet értem, szélsebes futásnak eredtem. Meg sem álltam a nagycsarnokig. A teremben ülők jócskán meglepődtek, amikor szabályosan berontottam az ajtón.

— Elnézést... — lihegtem.

— Fiam! Késtél — rótt meg apám. — Már majdnem elkezdtük nélküled. Hol voltál? — vizslatott kérdőn. — És miért vagy tele tűlevelekkel?

— Öhm... hát, ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet. Eléggé kacifántos, rengeteg tényezővel áll kapcsolatban, és sok bonyolult összefüggést tartalmaz, szóval nem hiszem, hogy érdekelne benneteket — vágtam ki magam a helyzetből.

— Rendben — hagyta annyiban apám. — Foglalj helyet.

Szófogadóan leültem Bélhangos és egy másik viking közé.

— Lemaradtam valamiről? — súgtam a kovácsnak.

— Á, eddig semmi érdekes nem történt — nyugtatott meg.

— Huh, ezt megúsztam — töröltem le az izzadtságcseppeket a homlokomról.

— Csak nem elfelejtetted a gyűlést? — kerekedett el a szeme.

— Én? Ugyan, dehogy! Hová gondolsz? — kértem ki magamnak, Bélhangos azonban pontosan látta rajtam az ellenkezőjét.

— Aha... — dünnyögte, mint aki egy szavamat se hiszi el. Hiába, elég jól ismert ahhoz, hogy észrevegye, ha füllentek.

Alvin is bent ült a tanácsteremben, és kérdő pillantásokkal bombázott. „Később mindent elmesélek!" — tátogtam felé némán. Ő feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy megértette az üzenetet.

A szemem sarkából láttam, hogy Modorgóc és Bruno is kíváncsian fürkésztek — meg is értettem. Hogy is felejthettem el a mai gyűlést? Hiszen most kiváltképp lényeges ügyet vitatunk meg. Az egész nagytanács összeült, melynek tagja minden Hibbant-szigeten élő nagykorú viking, valamint a vének — utóbbiak legfőbb képviselője maga Gothi. Apám pedig — törzsfő lévén — a tanács feje.

— Köszöntök mindenkit a mai gyűlésen — kezdett szónokolni. — Bizonyára mind tudjátok, miért vagyunk itt. Ahogy már elöljáróban említettem, egy különösen fontos dolgot kell megbeszélnünk. Az elárvult Valka Enskildről van szó. Felteszem, mindnyájan ismeritek a törvényeinket.

A tömegben zúgolódás támadt, és ahogy mindenki, én is jól tudtam, miért. Hibbant-szigeten viking szokás szerint az árva gyerekeket valakinek be kellett fogadnia a faluból. Általában a dolog önkéntes alapon történt, ám ebben az esetben senkinek sem fűlött a foga a jelentkezéshez. Ilyen helyzetben pedig sorsolás veszi kezdetét, hogy a kiskorú gyermek kinek a gyámsága alá kerüljön. Ekkor már nem adódik választási lehetőség. Ha az embert kisorsolják, vállalnia kell a feladatot, máskülönben az istenek haragja élete végéig üldözni fogja, és örökös balszerencsében lesz része — legalábbis így tartják a hiedelmeink.

— Emberek! — szólaltam fel. — Ne legyetek nevetségesek! Valka Enskild nem az ördög, csupán egy szegény, összetört lány, akinek gyám kell.

— Valóban az lenne? Nos, azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy az — elmondásod szerint „törékeny" — kislány számtalan gondot okozott már a falunak — vágta rá valaki gúnyosan.

A beszélő hangjától elöntött a pulykaméreg.

— Ő mit keres itt? — kérdeztem összeszorított fogakkal Bélhangostól.

— Penész? Ki tudja? — vont vállat a kovács. — Végül is, joga van itt lenni, habár — húzta el a száját — a jelenléte nem sok jóval kecsegtet.

Sajnos egyet kellett értenem vele. Penész számomra a falu legvisszataszítóbb lakója — és sokan osztják a véleményemet. A rosszmájú, megkeseredett, középkorú férfi második felesége oldalán érkezett a tanácsterembe. Penész első felesége halála után szinte rögtön újraházasodott, ami még egy okot adott arra, hogy undorodjak tőle. Sok más viking is megvetette ezért. Igaz, hogy barbár nép vagyunk, de házastársunkhoz a legtöbb esetben holtunkig hűek maradunk.

Egyébként, nem is értem, mi vesz rá egy nőt, hogy hozzámenjen Penészhez, ehhez az utálatos fertelemhez. Nem valami vonzó alak — legalábbis első ránézésre biztos nem az az ember, aki egy nő zsánere lehetne. Erkölcsileg és emberileg valahol pár száz méterrel egy jak ülepe alatt helyezkedik el, emellett még csak nem is néz ki jól. Szőke, varkocsba kötött hajába, valamint bajuszába már ősz szálak vegyülnek, fogai sárgák, és örökös káposztaszag árad belőle, mivel ennek a termesztésével foglalkozik. Végül is, ízlések és pofonok, ha valakinek ez tetszik... (Bár halkan megjegyezném, hogy Penész eddigi feleségei közül egyik sem az eszéről volt híres.)

Az undok férfitől mindenki tartotta a kellő távolságot. Nem csoda, hogy lakhelye messze a falu többi házától helyezkedett el. És ez az ember szólta le most a véleményem.

— Téged senki sem kérdezett, Penész — csikorgattam a fogaimat.

— Javíts ki, ha tévedek, Sergiolus — nézett apámra gusztustalanul nyájasan a talpnyaló féreg —, de úgy tudom, hogy hivatalos eljárás szerint a viking gyűléseken bárki felszólalhat és elmondhatja a véleményét.

— Igaza van — ismerte el kelletlenül apám. — Hallgatunk, Penész.

— Nos — vigyorodott el kajánul a férfi —, mint azt tudjuk, Valka Enskild rendkívül problémás eset. Az évek során sok-sok baleset fűződik a nevéhez.

— Gyerek még! — vettem a védelmembe. — Nem ítélhetjük el, csak mert kétbalkezes!

— Nem olyan kicsi, már tizenöt éves! — vitatkozott Penész. — Hamarosan kezdődik az újoncok kiképzése. Ha ő nyeri el a jogot, hogy megölje a szörnyennagy rémséget, és ezt meg is teszi, akkor teljes jogú tagjává válik a törzsünknek.

— Ezt kötve hiszem — vágtam rá. — Valka nem megy el a kiképzésre. Nem akar sárkányt ölni.

— Na, erről beszélek! — jegyezte meg pökhendi arccal Penész. — Nem akar...! Ki hallott már olyan vikingről ezen a szigeten, aki nem akart sárkányt ölni?

— Feljegyzéseink szerint erre ezelőtt még sosem volt példa — osztotta meg apám a nyilvánvaló tényt.

— Apa, ez egy költői kérdés volt, nem kell rá válaszolni — forgattam a szemem.

— Bocs, fiam.

— Na, szóval... — kezdtem, de Penész félbeszakított.

— Szóval, mi van, ha a lány szándékosan okozta a baleseteket? — fröcsögte. — Hogyha direkt csinálta az egészet — azért, hogy megszüntesse a sárkányölést? Téged is megpróbált akadályozni ebben, Pléhpofa — bökött felém a mutatóujjával. — Vagy netán tagadod?

Nem tagadtam. Nem is lett volna értelme, hiszen közismert történet volt a szigeten. A falu nagy része tanúja volt annak az öt évvel ezelőtti eseménynek — a hírek pedig igen gyorsan terjedtek ezen a kicsiny kis szigeten.

— És feleselt a törzsfővel is — ütötte tovább a vasat Penész, ismét apámra tekintve —, holott köteles lett volna teljesítenie a parancsait. A lány veszélyes a falura, száműzni kell!

— Hogy mi!? — háborodtam fel. — Te nem vagy eszednél! Valka nem tehet róla, hogy olyan, amilyen. És különben is, ahhoz, hogy száműzzünk valakit, nagyon komoly bűnt kell elkövetnie — különben már te is rég repültél volna a szigetről, Penész! — közöltem fenyegetően. — Ez a feltevés úgy ahogy van, nevetséges. Vagy talán a nagy sárkányölő Penész berezelt egy tizenöt éves, árva lánytól, aki még fegyvert sem tud forgatni rendesen?

— Én nem ijedek meg senkitől és semmitől! — húzta ki magát dölyfösen.

Tudtam, hogy ez beválik.

— Akkor, mondd, mégis miért ítélsz olyan veszélyesnek egy fiatal lányt? — kérdeztem gúnyosan. — Kíváncsian várom, hogy mit felelsz. Tényleg nagyon érdekel.

Nem kaptam választ.

— Hallgatsz, Penész? — feszítettem tovább a húrt. — Netán elvitte a rettenetes rém a nyelved? — pimaszkodtam.

Penész dúlt-fúlt mérgében.

— Döntsetek, ahogy akartok — zsörtölődött —, de én biztosan nem vállalom a lány ellátását — jelentette ki, azzal morgolódva távozott, magával rángatva szerencsétlen feleségét.

Győztes vigyorral ültem vissza a helyemre — ezt a csatát megnyertem. Elégtétellel töltött el a tudat, hogy sikerült lenyomnom vitában ezt az undorító alakot.

— Tehát, akkor — köszörülte meg a torkát apám —, a tárgyra térve: Ki lenne hajlandó vállalni a gyámságot Mia és Aksel Enskild lánya felett?

Kínos csönd. A vikingek zavartan pislogtak jobbra-balra, vakargatták a tarkójukat, vagy kitartóan a csizmájuk orrát fixírozták. Mindenki azt várta, hogy majd valaki jelentkezik helyette.

— Mert ha senki sem, akkor kisorso... — folytatta feszengve apám, ám hirtelen félbehagyta megkezdett mondatát, ugyanis történt valami.

Egy kéz a magasba lendült.