/Pléhpofa/

Mikor apám a három hajójával kikötött a tengerparton, lélekben mind felkészültünk a hatalmas ordibálásra.

— Szerettelek benneteket, srácok! — nézett ránk kétségbeesetten Bruno.

Helena kuncogott.

— Most miért? Ki fog nyírni minket! — bizonygatta teljes meggyőződéssel az Ingerman-fiú.

— Dehogy fog — mondta Nissa, ám a hangjában bizonytalanság bujkált. — Csak egy kicsit...

— Leordítja a fejünket? — segítette ki Susan.

— Aha... — motyogta a húgom, és az ajkába harapott. — Olyasmi.

— Kicsit nagyon... — feszengett Martha.

Hirtelen mindenki elhallgatott. Apám hajói partot értek, ő maga pedig nagymacskát megszégyenítő ügyességgel lepattant a középső bárkáról, és felénk indult.

Megszeppenve felsorakoztunk a parton, várva a gigantikus fejmosást. Bruno ijedtében becsukta a szemét, és még a lélegzetét is visszatartotta. Ám a várt üvöltés elmaradt.

— Örülök, hogy épségben látlak benneteket — szólalt meg apám, és legnagyobb meglepetésemre halványan elmosolyodott.

— Nem... nem is vagy ránk mérges? — kérdezte tétován Nissa.

— Dehogynem. Természetesen haragszom rátok — ráncolta a szemöldökét. — Elkötöttétek a kedvenc hajómat, és eltűntetek, mindössze egy rövid üzenetet hagyva. Halálra aggódtam magam miattatok. Ezer szerencse, hogy még időben követni kezdtünk benneteket.

— Én tehetek az egészről — lépett előre Valka. — Ha nem szököm el otthonról, és nem rabolnak el a kalózok, akkor mindez nem történik meg.

— Ne okold magad, nem a te hibád — álltam mellé. — Előbb-utóbb megtalálták volna a módját, hogy foglyul ejtsenek.

— Gyerekek, ez most nem fontos — szakította félbe a vitánkat apám. — A lényeg, hogy mindnyájan ép bőrrel megúsztátok. Büntetésből pedig két hétig a ti feladatotok karbantartani a kikötőben lévő összes hajót, beleértve a takarítást.

— Ééés... ennyi? — csodálkozott Theofil.

— Ez is épp elég! — sziszegte Modorgóc. — Ne adj neki további ötleteket!

— Igen, ennyi — felelte apám. Ezt mindenki furcsállta. — Ennél most fontosabb dolgaink is vannak — sóhajtott gondterhelten. — Mihamarabb vissza kell térnünk Hibbant-szigetre. Azonnal indulunk.

A csapat szótlanul engedelmeskedett. Hamarosan már a hajó fedélzetén ültünk, és a végtelen tengert hasítottuk.

A visszafele úton apám velünk utazott. Feltűnt, hogy folyamatosan a habokat kémleli. Arcán aggodalom tükröződött.

— Apa — szólította meg szelíden Nissa —, netán... valami baj van?

Apánk nagyot sóhajtott. Látszott, hogy keresi a szavakat.

— Nissa, Pléhpofa — ült le közénk —, emlékeztek, amikor pár hete kalmárok érkeztek a szigetre?

Bólintottunk.

— Nos... nem volt minden jó, amit magukkal hoztak — mesélte. — A távozásotok napján tudatosult bennünk, hogy egy ritka és veszélyes betegség ütötte fel a fejét Hibbant-szigeten. Gothi szerint fertőzött lehetett valamelyik ételkülönlegesség, ami a kereskedők árui közül származott. Minden vásárolt élelmiszert kidobtunk, de hiába, addigra néhányan már elkapták a kórt. Édesanyátok is köztük volt — most otthon fekszik, betegen. Gothi próbál segíteni rajta.

Gothi a falunk gyógyítója. Töpörödött, középkorú asszony, nagy, égszínkék szemmel és fekete hajjal. Az igazat megvallva, fura egy nő. Sosem házasodott meg, egyedül él a szirtek környékén, magasan, távolabb a falu többi házától. Néma, ezért a botjával különféle alakzatokat rajzol a homokba, így kommunikál. A szigeten csak páran tudják értelmezni az írását — ők szokták tolmácsolni, amit közölni akar. A különcsége ellenére nagyon érti a dolgát. Gyakorlott gyógyító, sok év tapasztalat áll már mögötte.

— De... de ugye kezelhető a kór? — riadt meg a húgom.

— Gothi azt mondta, a betegség nem fertőző — közvetlenül az kapja el, aki a romlott ételből eszik. Viszont a kórokozó rendkívül veszélyes, mert... akik elkapták, azok közül eddig senki sem élte túl — hajtotta le a fejét apánk. — Volt, akit már néhány óra alatt elvitt.

Hirtelen összeszorult a torkom, és úgy éreztem, forog velem a világ. A hír, hogy édesanyám halálos veszélyben van, teljesen lesújtott.

— Ne... ez nem lehet! — Nissa könnyekben tört ki, és kétségbeesetten apánkba csimpaszkodott. — Kell, hogy legyen gyógymód!

Apánk védelmezően átkarolta, és megborzolta a haját.

— Ne sírj, kislányom. Gothi minden tőle telhetőt megtesz. Mielőtt utánatok jöttünk, újabb orvosságért indult a hegyekbe, ami remélhetőleg segít majd — válaszolta, ám a hangjában végtelen szomorúság csengett. Éreztem, hogy nagyon félti anyánkat.

Hát, persze... gondolhattam volna, hogyha apánk egy ilyen akció után nem ordibál velünk magából kikelve, az csak azt jelentheti, hogy valami borzalmas, óriási, világméretű katasztrófa történt.

Gyomorgörccsel ültem végig a hajóutat, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy vajon élve viszontlátom-e még édesanyámat. Úgy éreztem, mintha valaki kupán vágott volna egy frissen élezett baltával. Az érzékeim eltompultak, nem tudtam, mi zajlik körülöttem, nem voltam képes koncentrálni semmire.

Az út alatt a többiek keveset szóltak Nissához és hozzám — megértették, hogy nincs most hangulatunk a beszélgetéshez. Többnyire csak némán ültek mellettünk, és szavak nélkül támogattak. Apám is mindvégig búskomor és szótlan volt.

Úgy érkeztünk meg Hibbant-szigetre, akár egy gyászmenet. Partot érés után csapatunk rekordsebességgel hagyta el a hajót.

Nissával azonnal anyánkhoz akartunk sietni, így apánkkal és vele hazafelé indultunk. Félúton vettem észre, hogy a többiek még mindig követnek.

— Hát ti? — torpantam meg zavartan.

— Csak... — Valka nagy levegőt vett. — Szeretnénk tudni, hogy van Lenora. Mind szeretjük édesanyátokat, végtelenül kedves asszony. Bármilyen problémánk volt, mindig segített nekünk. Szeretnénk viszonozni azzal, hogy most mi segítünk nektek. Mellettetek állunk, bármi lesz is.

A többiek bólogattak.

— Köszönjük, srácok — néztem végig rajtuk meghatottan.

Nissa nem szólt semmit, csak mélázva meredt maga elé. Mióta megtudta, hogy anyánk beteg, szinte teljesen megnémult, mintha kicserélték volna. A pattogó, vidám, folyamatosan csicsergő húgomnak nyoma sem volt — helyét egy búskomor, befelé forduló Nissa vette át.

A házunk előtt a csapat megállt.

— Azt hiszem, jobb, ha nem jöttök be a házba — mondta apám. — Be se férnénk mindannyian.

— Emiatt ne fájjon a fejed, főnök, mi idekint maradunk. Lenorának nem biztos, hogy jót tenne ennyi látogató — jegyezte meg Valka. — Csak kérem, adja át neki az üdvözletünket.

— Így lesz — biccentett apám, és a húgommal bekísért minket a házba.

Gombóccal a torkomban néztem, ahogy belép a szobába, ahol anyánk feküdt. Ő, amikor megérezte a jelenlétét, egyből kérdésekkel bombázta.

— Sergiolus, te vagy az? Hát hazajöttél? Hogy ment a kutatás? A gyerekek... mi lett a gyerekekkel?

Tüstént felült az ágyban, de még ez is nehézséget okozott neki. Rögvest köhögési roham tört rá.

— Pihenj, Nora, ne zaklasd fel magad — kérte szelíden apám. Közelebb sétált hozzá, és lágy csókot lehelt a homlokára. — Megint felment a lázad — állapította meg aggódva.

— Nincs erőm, Sergiolus... borzalmas érzés — susogta keserűen anyánk.

— Hát, talán jobb kedvre derít, hogy épségben hazahoztam a gyerekeket. Itt vannak velem — mutatott az ajtó felé mosolyogva apám.

A húgommal zavartan toporogtunk a küszöbön.

— Nissa? Pléhpofa? Tényleg ti vagytok azok! — derült fel anyánk. — Hála az isteneknek! Meghallgatták imáimat — sóhajtott megkönnyebbülve. — Úgy aggódtam miattatok! — szipogott. Szemében könnycseppek csillantak meg.

— Anya! — szaladt hozzá sírva a húgom, és szorosan átölelte. — Mi történt veled?

— Semmiség, kincsem... csupán romlott ételt ettem — felelte bársonyos hangon anyánk.

— A gyerekek barátai üdvözletüket küldik neked — közölte apánk.

— Milyen rendesek! — hatódott meg anyánk. — Boldog vagyok, hogy Nissának és Pléhpofának ilyen helyes kis barátai vannak.

— Gothi és a keresőcsapata még nem tértek vissza? — érdeklődött apánk.

— Semmi hír felőlük — ráncolta a homlokát anyánk. — Egyszerűen elnyelte őket a föld. Már napok óta vissza kellett volna térniük a Gleccser-szigetről.

— Gleccser-sziget? — szaladt fel a szemöldököm. — Mit keres Gothi a Gleccser-szigeten? Apa hegyeket említett, de nem gondoltam, hogy...

— Gothi gleccservizet akar gyűjteni. Állítólag gyógyító hatása van — magyarázta anyánk. — Bízik benne, hogy ezzel talán meggyógyíthatja a hozzám hasonló betegeket. De az idő fogy — komorodott el —, én pedig óráról órára gyengébbnek érzem magam. Már felkelni se tudok innen — sóhajtotta. — Félek, hamarosan késő lesz.

Újabb köhögési roham tört rá. Elég rosszul nézett ki — a láztól bőre hófehérre sápadt, arca beesett, szeme pedig betegesen csillogott.

— Meg fogsz gyógyulni, anya! — csimpaszkodott a karjába kétségbeesetten a húgom. — Tudom, hogy meg fogsz gyógyulni! Igaz? — fordult felénk, megerősítést várva. — Gothi mindjárt jön, és szépen meggyógyítja... U-ugye?

Senki sem válaszolt.

— Légy erős, Nissa — mondta halkan anyánk.

— Ne... anya, kérlek, ne búcsúzz, nem adhatod fel! Mindjárt jobban leszel! — rimánkodott a húgom.

Arcáról kövér cseppekben peregtek a könnyek. Anyánk állapota szemmel láthatóan egyre csak rosszabbodott.

— Nissa... én már nem leszek jobban — közölte szelíden. — Ha Gothi most meg is érkezne, már akkor is hiába. Érzem, hogy közeleg a vég. Álmomban már a Valhalla kapujánál álltam. Nincs értelme tagadni, az én időm lejárt. Ütött az órám.

A húgom szeme már vöröslött a keserves zokogástól.

— Ne menj el, anya!— sírta. — Szükségünk van rád!

Az én arcomon is végigfutott egy könnycsepp. Ránéztem apámra, s rajta ugyanezt láttam.

— Édes kislányom — szorította meg a húgom kezét anyánk —, szeretném, ha erős maradnál. Tudom, hogy szíved bátor, s hiszem, hogy egy nap rettenthetetlen harcos válik majd belőled. Csak arra kérlek, ígérd meg, hogy mindig megőrzöd önmagad. Maradj meg az én kedves, vidám kislányomnak... te zsák bolha — fricskázta meg szeretetteljesen az orrát, és egy puszit nyomott az arcára.

Nissa patakzó könnyekkel ölelte át.

— Pléhpofa — szólított meg anyánk —, gyere ide, kérlek.

Nissa a tenyerébe temette az arcát, és szipogva odébb állt, én pedig letérdeltem anyánk ágya mellé. Óvatosan két tenyerembe fogtam a kezét. Ujjai oly' törékenynek tűntek az enyémek mellett, hisz' az évek során jócskán túlnőttem.

— Drága fiam — mosolygott rám könnybe lábadt szemmel, és gyengéden végigsimított az arcomon —, tudom, hogy egy nap remek törzsfő, és remek férfi válik majd belőled. Arra kérlek, vezesd bölcsen a népedet, s ne veszítsd el a fejed. Ugyanakkor ne félj teret engedni az érzelmeidnek, és támaszkodj bátran a családodra, a barátaidra. Rájuk minidig számíthatsz, melletted állnak majd, bármi történjék is. Apád meg a húgod veled lesznek, s az igaz barátaid szintén — ott van például Bélhangos, az Enskild-lány, és mind a többiek... Tartsatok össze — kérte —, és vigyázzatok egymásra a húgoddal. A család mindennél fontosabb.

Nissával összenéztünk és bólintottunk.

— Nagyon fogsz hiányozni, anya — hüppögte a húgom.

— Nem hagylak el benneteket, örökké vigyázni fogok rátok. Mindig veletek leszek — mosolyodott el halványan —, odabent, a szívetekben.

Ismét köhögési roham tört rá.

— Most menjetek — kérte. — Nem akarom, hogy végignézzétek.

— Szeretlek, anya — suttogta könnyzáporán át a húgom.

— Én is szeretlek — tettem hozzá sírva.

— Tudom — mosolyodott el anyánk. — Én is nagyon szeretlek benneteket, kincseim. Mindig büszke leszek rátok. Találkozunk a Valhallában, ha eljön az ideje, s akkor végre újra megöleljük egymást, eszünk-iszunk, mulatozunk az istenekkel. Egyvalamit ígérjetek meg nekem... — nézett mélyen a szemünkbe. — Mindig kövessétek a szíveteket — az elvezet a helyes útra. Most pedig menjetek.

Nissával vetettünk még egy utolsó pillantást édesanyánkra, és nehéz szívvel kiléptünk a szobából. Mielőtt behúztam magunk mögött az ajtót, láttam, hogy apánk anyánk kezét szorongatja. Számukra is nehéz lehet a búcsú...

Védelmezőn átöleltem a zokogó húgomat. Tudtam, hogy ebben a helyzetben különösen nagy szüksége van rám. Jelen pillanatban én voltam az egyetlen támasza.

Fél óra elteltével apánk lépett ki a szobából. Nissa és én síri csendben meredtünk rá. Ő nem szólt semmit, csak szomorúan megcsóválta a fejét. A húgommal mindketten értettük — anyánk végleg elment. A tudat mázsás súlyként nehezedett a lelkünkre. Apánk könnyezve a karjaiba zárt minket. Magunkra maradtunk.

Aznap éjjel egyikünk sem aludt. Mély gyászba burkolózva virrasztottunk — mert ma este, akit a legjobban szerettünk, eltávozott közülünk. Az életünk egy része örökre megsemmisült.

/Valka/

Lenora Haddock temetése volt a legszomorúbb esemény, amelyen eddigi életem során részt vettem. Az egész falu felsorakozott a tengerpart mentén, hogy egy emberként emlékezzünk meg a törzsfő elhunyt feleségéről. A hajó, amelyen a holttest feküdt, békésen ringatózott a vízen.

— Nora volt... a legjobb ember, akit ismertem — kezdte a beszédét Sergiolus Haddock. Látszott, hogy a máskor szószátyár törzsfőnek most nehezen jönnek a nyelvére a szavak. — Teljes szívemből szerettem. Nem volt még egy olyan kedves, türelmes és bátor lélek a szigeten, mint ő. Páratlan erejű, kiváló harcosként, ugyanakkor szerető családanyaként és feleségként ismerhettük meg, aki az élet minden területén megállta a helyét. Ma rá emlékezünk. E napon az istenek elszólítottak közülünk egy anyát, egy harcost, egy különleges nőt, aki erejével, vidámságával és kitartásával fényt hozott mindnyájunk életébe. Távozásával nagy veszteség ért bennünket. Elveszítettünk egy embert, akinek igazán hatalmas volt a szíve. Tisztelegjünk ma Lenora Haddock előtt, aki nem félt szembenézni a halállal.

Sergiolus meggyújtott egy nyilat, s az íja húrjára illesztette, majd célzott. A tüzes vessző pontosan Lenora halotti hajójának a fedélzetébe fúródott, és lángra lobbantotta azt.

— Ég veled, kedvesem — suttogta a férfi.

A parton álló vikingek követték a törzsfő példáját, így hamarosan lángoló nyilak zápora borította el az eget. Én is kilőttem egyet, hogy tisztelegjek a törzsfőnő előtt. A tüzek fénye megvilágította a sötét éjszakát. Némán néztük az égő hajó egyre távolodó alakját.

Életemben először láttam Pléhpofát sírni. Erős és bátor viking lévén ez nem volt jellemző rá, ahogyan a húgára, Nissára sem. Érthető, hisz' a törzsfő gyermekei, arra lettek nevelve, hogy mindig legyen bennük tartás, ne mutassanak a külvilág számára gyengeséget. Most azonban mindkettejük arcáról záporesőként peregtek a könnyek. És ami a legszokatlanabb volt, hogy maga a törzsfő, Sergiolus is sírt. Mindenki szívét megérintette a főnök feleségének halála.

A közfelfogással ellentétben szerintem a sírást nem kellene feltétlen gyengeségként, rossz dologként kezelni, sőt... olykor kellenek a könnyek. Ez segíthet abban, hogy kiadjuk magunkból a feszültséget, és feldolgozzuk az érzelmeiket. A könnyeink csupán azt bizonyítják, hogy emberek vagyunk, lélekkel.

Ahogy Sergiolus, népünk vezére arcán legördültek a könnycseppek, láttatta, hogy a hatalmas, erős törzsfőnek sem kőből faragták a szívét — neki is ugyanúgy vannak érzelmei, mint bárki másnak, csak éppen ritkán mutatja ki. Most viszont nem érdekelte, hányan látják őt sírni. Hagyta, hogy a könnyei szabadon peregjenek, és patakokban folyva elárasszák az arcát. Nem szégyellte. A feleségéért, élete szerelméért vállalta ezt — és úgy gondolom, hogy ott, abban a helyzetben ezt senki se róhatta volna fel neki gyengeségként.

A temetési szertartás minden résztvevője hivatalos volt az utána következő halotti torra is — a vikingeknél ez így szokás. Senkit sem érdekelt, hogy már sötét éjszaka van, az embereket a lelkiismeretük vezérelte, és kötelességüknek érezték, hogy megjelenjenek.

A nagytermet csak a falak mentén elhelyezkedő néhány fáklya világította meg, valamint egy kisebb, központi tűz. A gyéren pislákoló fények passzoltak a komor hangulathoz.

A falu népe őszinte részvétét nyilvánította ki a törzsfő és annak családja felé. Lenora Haddockot mindenki ismerte és szerette a szigeten.

A tor hajnalig tartott. A legtöbb jelenlévő vikinghez hasonlóan én és a barátaim is átvirrasztottuk az éjszakát. Csendben ültünk a tűz körül, és a lángokba bámultunk. Csak elvétve szóltunk egy-két szót egymáshoz. Egyszerűen nem tudtuk beszéddé formálni gondolatainkat. Mit lehet mondani ilyen helyzetben? Néha többet segít, ha hallgatunk.

Akár a többiek, én is mélyen a gondolataimba merültem. Nem tudtam, miért, de mióta Ratt Darlig elrabolt, fojtogatott a rossz előérzet — s noha a barátaim kiszabadítottak, azóta sem múlt el. Nyugtalanító volt. Mintha... valami nagy csapás közeledtét éreztem volna a zsigereimben. Lenora halálával pedig egyre csak rosszabb lett.

Feltűnt, hogy sehol sem látom a szüleimet. Mióta visszatértem Hibbantra, még nem is volt időm hazamenni és beszélni velük. Bántott, hogy haraggal váltunk el, pedig én igazán szeretem őket. Meg akartam mondani nekik, hogy sajnálom, hogy annyira kiborultam, de akkor, abban a pillanatban egyszerűen nem voltam képes kontrollálni az érzéseimet és uralkodni magam felett. Furcsálltam, hogy nincsenek itt, hiszen mindketten jó barátai voltak Lenora Haddocknak. Talán elkerülte őket a hír, hiszen még csak pár órával ezelőtt történt az egész. Igen, bizonyára ez a helyzet...

A vikingek nagy része már igencsak bágyadtan ücsörgött az asztaloknál, a pislákoló fáklyafény mellett. Egyszer csak a nagyterem ajtaja kitárult — hangja óriási robajként hatott a dermesztő csöndben. Nem meglepő hát, hogy mindenki odafordította a fejét.

A küszöbön álló szerzet árnyékát megnyújtotta a tűz adta világítás, így az sokkal nagyobbnak látszott, mint amekkora a gazdája volt valójában. Egy apró termetű asszony tántorgott be az ajtón, különös botjára támaszkodva — látszott rajta, hogy csupán ez tartja vissza attól, hogy elessen. Csontsoványra fogyott, arca beesett, törékeny teste minden ízében remegett. Fekete hajában mintha néhány ősz hajszál is megjelent volna, mióta legutóbb láttam.

— Gothi! — kiáltotta meglepve Sergiolus.

Az összes jelenlévőnek leesett az álla. A javasasszony megingott, és kis híján a földre rogyott. Bélhangos és Pléhpofa tüstént odaszaladtak hozzá. Két oldalról támogatták a középkorú hölgyet, és a központi tűz fénykörébe kísérték, majd leültették egy székre.

— Jéghideg a bőre — állapította meg Pléhpofa.

Helena gyorsan szerzett egy pokrócot, amivel bebugyolálták a gyógyítót.

— Elkéstél — jegyezte meg vádló éllel a hangjában Sergiolus. — Nora meghalt.

Gothi szomorúan lehajtotta a fejét.

— Legalább... sikerrel jártál a küldetésben? Szereztél gleccservizet? — kérdezte félszegen Bruno.

Válaszul csak egy csalódott fejrázást kapott.

— Hol vannak a társaid? — faggatózott Sergiolus.

— És mi az ott a karján? — vette észre a vöröslő foltokat Susan.

A javasasszony felemelte a fejét. Tekintetében színtiszta rémület tükröződött. Látszott, hogy még mindig sokkhatás alatt áll.

— Gothi... mi történt a Gleccser-szigeten? — fúrta a tekintetét az égszínkék szempárba Sergiolus, és a gyógyító vállára tette a kezét. — Kérlek, mesélj el mindent.

Gothi remegő kezébe vette botját, és nagy nehezen rávette magát az írásra.

— Pár órája jártuk a Gleccser-sziget fennsíkját — tolmácsolta Bélhangos —, amikor egy sárkány támadt ránk. Könyörtelenül, a magasból csapott le, és lehetetlen volt kiszúrni a hóban. Hólidérc volt, és ránk vadászott. Megharapta a karomat, de megütöttem a botommal, mire egy pillanatra elengedett, én pedig egy hókupacba repültem. Ezután otthagyott. Fogalmam sincs, miért nem végzett velem.

— A társaid... ők... meghaltak? — cincogta cérnavékony hangon Bruno.

— Azt írja — fordította Bélhangos —, hogy sajnos igen. A fenevad elragadta őket, nem menekülhettek. Egyedül Gothi élte túl.

Görcsbe rándult a gyomrom.

— K-kik voltak a társai?

Sok volt nekem három haláleset híre egy napra.

— Én tudom... — sóhajtotta Sergiolus. — Önként jelentkeztek a feladatra. Aksel és Mia Enskild jó emberek voltak.

Gothi komoran bólintott.

Úgy éreztem magam, mintha egy lidérces álomba csöppentem volna. Minden porcikám azt kívánta, bár tényleg egy álom lenne, amiből hamarosan felébredhetek — noha pontosan tudtam, hogy ez maga a rideg valóság. Az összes levegő kiszorult a mellkasomból. A mellettem álló Jamesnek és Theónak kellett megtartania, hogy le ne szédüljek a padlóra.

A könnyek visszatarthatatlanul előtörtek belőlem, és elárasztották az arcomat. Abban a pillanatban egy világ omlott össze bennem — mert Aksel és Mia Enskild a szüleim voltak...