Kedves Olvasó!

A Sárkányszív befejezett történet, a második – és egyben utolsó – Így neveld a sárkányodat fanfictionöm, búcsúzásként ezzel a történettel tisztelgek a fandom előtt. Még 2018-ban kezdtem, az írása viszont elhúzódott (ami miatt utólag is erősen szégyellem magam), így a befejezésig csak 2021-ben jutottam el. Mai fejjel ugyan nem tartom tökéletesnek, de azért bízom benne, hogy élvezhető olvasmány, és örülök, hogy megírtam, hiszen Valka és Pléhpofa a kedvenc párosom az Így neveld a sárkányodat filmtrilógiából. 

A történet canonhű, tehát beilleszthető az Így neveld a sárkányodat világába, és eljátszhatsz a gondolattal, hogy akár tényleg megtörténhetett volna mindez Valkával és Pléhpofával fiatalkorukban. Az írásához felhasználtam elemeket a Sárkányok-sorozatból, amit a DreamWorks az Így neveld a sárkányodat filmekhez gyártott, illetve Cressida Cowell írónő eredeti könyveiből is, amelyeken a filmek alapulnak – de ne ijedj meg, a Sárkányszív olvasásához nem szükséges ismerned ezeket, akkor is érteni fogod a történetet, ha nem láttad a sorozatot és nem olvastad a könyveket.

Kellemes olvasást kívánok!

Sarah Ross

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣

/Egy lány/

Sohasem gyűlöltem a sárkányokat. Népünk regéi szerint ők gonosz szörnyetegek, akik lángba borítják a világunkat, kizárólag egyetlen célból: hogy öljenek.

Nos, én ezt nem hiszem — noha a szüleim már kisgyermekkorom óta ilyesfajta mesékkel traktálnak. Engem inkább lenyűgöznek ezek a titokzatos, pikkelyes, tűzokádó lények. Csodálom fenségességüket, hatalmasságukat. Milyen fantasztikus is lehet nekik repülni! Csak szelni a gyönyörű, kék eget, távol minden földi gondtól, fenn, a felhők között — maga a szabadság. Mi itt lent olyan kicsinek és törékenynek tűnhetünk a szemükben, akár a hangyák.

Úgy gondolom, ha a sárkányok el akarnának pusztítani bennünket, már rég megtették volna. Más lehet az oka, hogy rendszeresen portyáznak. Az elméletemet a szüleimmel is megosztottam, de természetesen nem vettek komolyan.

— Ugyan, Valka! Egy sárkány mindig ölni akar! — legyintett apám, és ezzel ő le is rendezte a dolgot.

Az évek során még rengetegszer hallottam ezt a mondatot. De mit is várunk a vikingektől? Félreértés ne essék, imádom édesapámat és édesanyámat, csak hát, nem igazán hasonlítok rájuk. Igaz, sok szempontból a többi vikingre sem. Különc vagyok, a falu feketebáránya. Folyton kilógtam a sorból, mindig más voltam, mint az átlag — pedig én is csak egy vagyok a sok viking közül.

Mi, hibbant-szigetiek makacs, önfejű nép vagyunk. Őseink csaknem hét emberöltővel ezelőtt telepedtek le ezen a földön, és azóta is itt élünk. A térségben hemzsegnek sárkányok. Mások talán elköltöznének emiatt, de mi nem. Minket, vikingeket keményebb fából faragtak. Nem menekülünk a problémáink elől, hanem szembenézünk velük, próbáljuk megoldani őket.

Ezt a hozzáállást szeretem a népemben. Az már más kérdés, hogy szerintük a megoldás jelen esetben a sárkányok kiirtása lenne — ezt én mélységesen ellenzem. Ugyan, mi értelme ölnünk egymást? Az mindkét félnek csak fájdalmas veszteségeket okoz. Inkább meg kellene próbálnunk békét kötni.

Nos, itt, a szigeten sajnos nem sokan osztják a véleményemet, de nem adom fel. Nem szokásom meghátrálni.

Én magam egy sárkánytámadás idején születtem. Na, igen, időzíteni, azt tudok... Szerencsére sem anyámnak, sem nekem nem esett bajom. A sárkányok akkor éppen megkímélték a házunkat a gyújtogatástól, amiért végtelenül hálás vagyok nekik. Viszont amíg apám odakint harcolt, kis híján halálra aggódta magát értünk.

Mit is mondjak? Sohasem voltam egyszerű eset. Attól fogva, hogy megtanultam mászni, szegény szüleim rohangálhattak utánam. Nem tehetek róla, egyszerűen a véremben van, hogy nem tudok nyugton maradni. Emiatt sokszor kerültem már pácba.

Ötéves koromban például kiszöktem a házból, amikor sárkányok randalíroztak a faluban. Miközben az emberek fegyverrel a kezükben, ide-oda rohangáltak körülöttem, mint a kerge birkák, én csak álltam a főtér közepén, és tátott szájjal bámultam a lángba borult házakat meg a repkedő sárkányokat. Ezelőtt még sohasem láttam ennyit egyszerre. Ahogy a tűz táncoló fénye rájuk vetült, megcsillantak különböző színekben pompázó pikkelyeik.

— Azta! — lelkesedtem. — Ezek gyönyörűek!

Teljesen elámultam a látványuktól, szinte megbabonáztak. Ilyen csodálatos lények nem lehetnek rosszak — gondoltam.

Hirtelen leszállt elém egy négyszárnyú kissárkány. A bőre narancssárga, néhol pirosas színben játszott. Különös taraja miatt ránézésre leginkább egy bagolyra hasonlított. Közelebb sétált hozzám, mire megrezdült a szempillám, de a helyemen maradtam. Nem sikítottam, nem futottam el, csupán érdeklődve tekintettem a lényre. Az nem úgy nézett ki, mintha meg akarna támadni. Fejét oldalra billentette, és borostyánsárga szemeivel kíváncsian fürkészett engem.

Ám ekkor valaki erőteljesen félrelökött, és elkergette a sárkányt.

— Megőrültél? — förmedt rám. — Ez a fenevad meg is ölhetett volna!

— Nem akart bántani! Nem láttad, milyen kicsi volt még? Csak barátkozni akart! — kiabáltam vissza haragosan.

Szavaimra a vörös hajú fiú — aki ránézésre nem lehetett sokkal idősebb nálam — jócskán meglepődött.

— Egyáltalán, mit keresel te idekint? Kicsi vagy még, otthon kellene lenned — oktatott ki sértődötten.

— Én ugyanezt kérdezhetném tőled! — szálltam vele vitába. — Különben is, már ötéves vagyok! — tettem csípőre a kezem.

— Én tíz — mondta a fiú —, úgyhogy hallgass a nagyobbra, és menj szépen haza.

— Mégis ki vagy te, hogy megmondd nekem, mit csináljak? — akadékoskodtam, és durcásan toppantottam aprócska lábammal.

— Odinra, de nehéz az ötévesekkel... — forgatta a szemét. — Pléhpofa vagyok, a törzsfő fia.

— Hupsz — kaptam a szám elé a kezem.

Valóban kicsi voltam még, de arra megtanítottak, hogy a törzsfőt tisztelni kell — és ugyanez a családjára is igaz. Én pedig épp az előbb hordtam le a fiát — vastapsot nekem. Gratulálok, Valka, büszke lehetsz magadra; mesésen értesz hozzá, hogyan kerülj bajba.

— Akkor, izé... bocsi — böktem ki végül, ami eszembe jutott, azzal már futottam is az ellenkező irányba. — Szia!

— Várj! — hallottam a hangját a hátam mögül. Nem törődtem vele, továbbszaladtam, vissza se néztem. Ám a fiú utolért. Megragadta a vállam, és szembefordított magával. — Nem kószálhatsz egyedül — jelentette ki. — Elkísérlek.

Én csak nagy szemeket meresztettem rá. Nem gondoltam, hogy kedves is tud lenni. Azt hittem, mivel a törzsfő fia, beképzelt és fennhordja az orrát, de úgy látszik, tévedtem. Ezen a húzásán meglepődtem — mondhatni, kellemeset csalódtam.

Meg sem szólaltam, egészen hazáig. Amikor a házunkhoz értünk, gyorsan elköszöntem tőle, és becsaptam magam mögött az ajtót. Kifújtam a levegőt, és háttal nekitámaszkodtam a bejáratnak. Magamban megállapítottam: igyekeznem kell, hogy legközelebb ne kerüljek ilyen, vagy ehhez hasonló galibákba — bár, ez magamat ismerve, úgysem fog sikerülni.

/Egy fiú/

Gyerekkoromban nem voltak velem egykorú játszótársaim, mint a többieknek. Születésemtől fogva a harcra neveltek. A törzsfő fia vagyok és Haddock, nem volt hát választásom.

Apám gyakorlatilag már csecsemőkoromban elkezdte a kiképzésemet. Rögeszméje volt, hogy az örököséből méltó utódot kell nevelnie — ami végül is érthető. És mivel ebben a veszélyes világban élünk, ezt minél hamarabb el akarta érni.

Persze egy csecsemő még nem sok mindent tudott kezdeni egy miniszekercével, később azonban már megmutatkozott a tehetségem a harchoz. Az első komoly próba elé apám nyolcéves koromban állított. Azt mondta, verjem a fejemet egy sziklába. Én ugyan nem értettem, miért kell ezt csinálnom, vagy egyáltalán, mi értelme, de mivel az apám volt (és egyben a törzsfő is), nem vitatkoztam vele, megtettem.

A művelet eleinte nem járt semmiféle látható eredménnyel. Már kezdtem belefáradni, és a fejem is sajgott, de apám biztatott, hogy csináljam tovább. Így hát kitartóan ütögettem a fejemet a sziklába, és lassan megerősödtem. Aztán eljött az a pillanat is, amikor már erősebb lettem, mint a kő. Hosszú idő után, de végül megadta magát és kettétört.

— Most már érted, Pléhpofa? — nézett rám édesapám. Szemében büszkeség csillant.

— Igen — feleltem áhítatosan.

Nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire. Ennek a leckének hála, egy nagyon fontos dolgot tanultam meg: bármit el tudok érni, amit akarok, csak rajtam múlik, hogy sikerül-e. Apám már tisztában volt ezzel, és a tudását továbbadta nekem. Azt mondta, szükségem is lesz rá, ha jó törzsfő akarok lenni. Ebben egyetértek vele.

Tízéves koromra már egész jól megtanultam kezelni az íjat meg a tőrt, és ügyesen forgattam a kardot. Emellett természetesen megtanultam küzdeni puszta ököllel is, ami egy viking számára elengedhetetlen. Mindenre apám oktatott, Sergiolus Haddock, aki messze a legjobb harcos az egész szigeten. Egyszer én is szeretnék legalább olyan jó lenni, mint ő. Bár, az emberek azt mondják, örököltem a tehetségét, így talán van rá esélyem. Ugyan pörölyt és szekercét még nem adott a kezembe (pedig ezek a fegyverek érdekelnének a legjobban), de megígérte, hogy nemsokára annak is eljön az ideje.

Egyébként sok mindent rebesgetnek rólam a szigeten. Vannak, akik váltig állítják, hogy babakoromban ledurrantottam egy sárkány fejét a nyakáról. Nem tudom, melyik tökkelütött találta ki, de ez a történet természetesen nem igaz. Már hogy lenne képes egy csecsemő megölni egy nála sokkal nagyobb és erősebb sárkányt? Ennek ellenére, mégis sokan elhiszik. Higgyék csak, engem nem különösebben érdekel. Egy törzsfő fiának el kell viselnie a pletykákat. Apám pedig úgy vélekedik erről, hogy leendő főnökként jó, ha van tekintélyem. Igaza lehet.

Tízéves koromban egyszer furcsa találkozásban volt részem. Megismertem egy különös kislányt, aki valamilyen érthetetlen okból mély benyomást tett rám. A falu éppen egy sárkánytámadás kellős közepén járt, amikor megpillantottam őt, amint teljes nyugalommal állt egy négyszárnyú sárkány előtt. A fenevad ugyan kölyöknek látszott még, de ettől függetlenül veszélyes egy ekkora lánykára.

Dühbe gurultam. Elment az esze? Hogy lehet ilyen felelőtlen? Miért nem fut el? A törzsfő fiaként kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem a nálam gyengébbeket, így azonnal odarohantam és ellöktem a kislányt, majd elkergettem a sárkányt. Magamban büszkeséget éreztem, hogy most először megmentettem egy életet.

Ám amikor megfordultam, egy barna hajú kislány igen dühös tekintetével találtam szembe magam. Karba tett kézzel állt, zöld szeme villámlott a haragtól. Nem értettem, mi baja, hiszen épp most mentettem meg egy vad és veszedelmes bestiától. Ő azonban azt állította, hogy a sárkány nem akarta bántani. Na, persze...

A sárkányok gonosz és elvetemült teremtmények. Kiszámíthatatlanok, sohasem lehet tudni, mikor mit tesznek. De úgy látszik, a kislány ezt nem fogta fel. Kis híján leharapta a fejem, amin teljesen ledöbbentem. Úgy látszik, mégsem olyan gyámoltalan. Pedig én csak segíteni akartam. Hát, mindegy, így jártam.

A kis fruska utána még azt is megkérdezte:

— Mégis ki vagy te, hogy megmondd nekem, mit csináljak?

Thor segíts! Ez aztán makacs egy teremtés!

Amikor közöltem vele, hogy a főnök fia vagyok, a szája elé kapta a kezét.

— Hupsz!

Nagyon úgy tűnt, hogy átkozza magát az előbbiért. Na, igen, minket, vikingeket már kiskorunktól fogva tiszteletre nevelnek a törzsfő és annak családja iránt, ő pedig épp az előbb ordította le a fejemet. Persze nem tudhatta, hogy nem haragszom rá, de ezek után úgy állt ott, földbe gyökerezett lábbal, az ajkába harapva, mint aki valami rosszat csinált. Nem hibáztattam érte, végül is, még csak ötéves volt, és mi, vikingek az esetek többségében egyébként is őszintén kimondjuk a véleményünket. De akkor, abban a pillanatban olyan aranyos volt, hogy majdnem elnevettem magam.

— Akkor, izé... bocsi — motyogta végül zavartan, amitől szintén kacaghatnékom támadt.

Úgy nézett rám, mint valami nem evilági lényre — pedig én is emberből vagyok. A következő pillanatban pedig már el is szaladt.

Elhűlve néztem utána. Ezt nem gondolhatja komolyan! Ennyire nem félti magát? Hiszen a sárkánytámadás még mindig tart! Meg kellett hagyni, volt benne bátorság. De akkor sem hagyhattam, hogy egy ötéves kislány éjnek idején egyedül kóvályogjon a tűzokádó szörnyetegek között. Az előbb is majdnem bajba került. Még nem ismertem igazán, de volt egy olyan érzésem, hogy ő bevonzza az ilyesmit — ebben az esetben pedig pláne nem szabad magára hagynom.

— Várj! — kiáltottam, és utánaszaladtam. — Nem kószálhatsz egyedül — sóhajtottam. — Elkísérlek.

Erre ő elkerekedett szemmel, megütközve nézett rám. Látszott, hogy nem számított tőlem ilyesfajta gesztusra. Valószínűleg egy arrogáns bunkónak tartott — mondjuk, a korábbi viselkedésem után nem is csoda.

Fogalmam sincs, miért csináltam. Olykor hülyén tudok viselkedni, amit aztán később mindig megbánok. De miket beszélek, mióta is érdekel engem, hogy mit gondolnak rólam mások?

Ahogy a gondolataimba merülve sétáltam, észre se vettem, hogy időközben megérkeztünk a kislány házához. Már becsukta maga mögött az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy még a nevét sem kérdeztem meg. Megcsóváltam a fejem, és továbbindultam, hogy segítsek apámnak.