Sziasztok!
Először is bocsi, hogy nem jelentkeztem... A részeket megírtam, csak wifi hiányában nem tudtam felrakni...

______________

- Sziaaa! - ugrott a nyakamba Angi mikor ajtót nyitott.
  - Hellóka! - üdvözöltem - Na indulhatunk?
  - Persze egy pillanat!

Szerencsénkre Angel csak 10 percnyi sétára lakik a sulitól, és mivel az odavezető utat végig beszéltük nem is érzékeltem az idő múlását és mire beértem a suliba teljesen megfeledkeztem a reggeli furcsaságokról.
Mivel első óránk nem egyezik, és nem is egymás mellett voltak a szekrényeink, könnyes búcsút vettem tőle és megindultam a sajátom felé.

Péntek lévén, elképesztő hangulat volt a folyosón még így is, hogy csak reggel nyolc lesz. Miután elverekedtem magam a szekrényig és előhalásztam a biosz cuccom, amikor egy nagy csattanást hallottam. Ekkor eszembe jutott minden reggeli esemény és ijedten perdültem a hang irányába ám semmi különöset nem láttam a diákok miatt. Visszafordultam és becsaptam a szekrényem, mire egymás után négyszer hallottam még csattanást, fokozatosan közeledve. Eléggé be voltam fosva,  ugyanis rekordidő alatt értem a teremhez.

Még mindig a fülemet dörzsölve léptem be a bioszelőadóba, és az ablak melletti padsor leghátsó padjához csörtettem, mielőtt bárki is pislantott volna egyet, és elfoglaltam a helyet. Egyszemélyes padok voltak, így nyugodt voltam, mert semmilyen plázacicával nem kell egy levegőt szívnom. Csengetésre beért a tanár is és elkezdte az ismétlést az emberi sejttannal.

Majdnem bealudtam, de visszatartott a tudat, hogy még egy plusz órát a suliban rohadhatok ha megteszem, úgyhogy kivételesen figyeltem. Unalmasabb a sejteknél... Nem sok van.

Óra végén lassan felálltam, és nagyokat ásítva elkezdtem pakolászni a cuccaimat. Olyan érzésem volt mintha figyelnének így körbe fordultam és meg is pillantottam a kukkolómat. Méghozzá egy fekete madár az ablakban.  
  - Szia! Hát te? - a madár félrebillentette a fejét és mikor elmosolyodtam koppantott egyet az ablakon és elreppent.

Egy pillanat múlva már a folyosón sietettem. Épp fordultam volna a szekrényemhez mikor valaki fellökött, és fájdalmasan felnyögtem.

  - Héééé! Nézz a lábad elé - förmedtem rá a fiúra aki felborított. Egy pillanatra elállt a lélegzetem is. Sötét haja amolyan "felkeltem és így állt" stílusban meredezett az ég felé, de gondolom órákig állt a tükör előtt és zselézgette. Szürke szeme meglepettségett tükrözve meredt rám.
  - Bocs, nem láttalak... Pedig azt hittem már hozzászoktál... - nah erről ennyit, megszólal és kiderül, hogy egy paraszt.
Azzal otthagyott a padlón. Felálltam, és rákvörösen előkotortam a rajzmappám a színeseimmel együtt és elviharoztam a termek felé.

Mikor beértem, szememmel megkerestem Angit és sietve leültem mellé.
  - Szia!
  - Szia! - már fordult felém, hogy mondjon valamit, de ekkor betoppant az új tanárunk.

  - Jónapot! Mr Roberts vagyok és mivel idén kezdem a tanítást, szeretném, ha mindannyian készítenének nekem egy rajzot, hogy tudjam, mit kell fejleszteni a tudásukon, illetve javítani. A második óra végéig lehet rajzolni.

Ennek senki sem örült, mert az osztályunk inkább amolyan sportosztály, mármint az osztály jobbik része, a plasztik részleg meg egyszerűen a rajzoláshoz is hülye. Egyetlen embernek jobb a rajztudása egy pálcikaember megrajzolásánál, mégpedig Angel-nek.
  - Jajj de jó!!! Szerinted mit rajzoljak? Uh, uh, uh lerajzolom Ywett-et - ujjongott Angi. Hatalmas lóbarát, és egy lova is van, őt hívják Ywett-nek, habár még egyszer sem láttam.

  - Rajzold, de nekem mi lesz a kis szerencsétlen pálcikaemberkéimmel? - 5 másodpercig bírtam röhögés nélkül hülye fejet vágni ehhez a kérdésemhez. Ő is elmosolyodott, de fel is ragasztottuk a pókerarcot amikor is egy gyilkos pillantással gazdagottunk a tanár részéről. A tanár kapcsolt zenét, hogy ne unatkozzunk, és mindenkinek kiosztotta a lapját.
  - Kezdhetik!
Én úgy döntöttem, hogy a színeseket félrerakom, mert egy pálcikaalakon nem lehet sokat színezni. Angi elővette a tolltartóját, ahol a világon fellelhető összes szín megtalálható. Amint előkészített mindent, belefogott a lova szemének, és közben mondani kezdte a suli legújabb pletykáit.
  Én csak ámúlva figyeltem ahogy a fejemben egy pillanatra feltűnő képet kezeim(melyek önálló életre keltek) elkezdik a papírra varázsolni.  Az először rendezetlenül álló vonalak szép lassan egybefonódtak és kezdtek kiadni egy fa képét melyen egyenlőre volt néhány fehér folt.
Aztán eltűnt a varázs, ismét nem éreztem, hogy bármit is tudnék rajzolni, és csak néztem a félkész rajzot, mely úgy nézett ki, mintha egy világhíres festő vagy valami olyasmi készítette volna.

A tanár az óra vége előtt körbejárta a termet, és eléggé csalódottan nézett már a második rajz után ugyanis, annyiból állt a fiúk rajza, hogy két négyzet között 5 pálcikaember van és a rajz közepén egy kör. Ezt mi rajz "zsenik" foci ábrázolásának hívjuk, viszont a tanáraink, általában förtelmes firkálmánynak, ezzel vérig sértve minket. A lányok általában 2 dombot rajzolnak(két görbe vonal lapszéltől-lapszélig), egy négyzetházat, gomolygó füsttel és a kihagyhatatlan madarak, akik felhők felett, vészesen közel repülnek a naphoz(ami a lap egyik sarkában található). Láttam a tanáron, hogy a sírás kerülgeti, amikor odaért Angi-hez és felderült a feje, a félkész ló felett.
  - Nos, gratulálok, remélem a következő óra végére sikerül befejezni.

Immáron boldogan lépett hozzám és majdnem leesett az álla.
  - Khm... Öhmm...- krákgott egy sort majd kivonult az osztály elé - Rendben, szünetre!
Azzal elhagyta a termet a diákok áradatával együtt. Angel boldogan fordult felém, hogy dicsérje az általában "gyönyörű" alkotásomat, azonban most ő is leesett állal állt mellettem.
  - Ezt.. Mi... Hogy... Ki.... Te? Neeem, mikor tanultál meg te rajzolni??? Kivel? Mikor? Hogyan? Ilyen jól? Mi a neve? Csak nem egy pasi?
  - Angel!
  - Igen?
  - Nem válaszolok az összes kérdésedre, de röviden összefoglalva: soha a büdös életben nem tudtam rajzolni, és még most sem tudok!

Eléggé furcsán hangozhatott, mert úgy nézett rám, mint egy idiótára.
  - Nem hiszek neked - és meglengette előttem a rajzot, mint egy bizonyítékot.
  - Jól van már! Öhm.. A mamámnál nyáron gyakoroltam.

Éreztem, hogy másképp nem rázom le, így hazudtam neki. Majd holnap elmondok neki mindent.

Rajzóra végére sem sikerült befejeznem a rajzot, mert nem éreztem semmiféle késztetést rá, úgyhogy a lap hátuljára firkáltam.

______________

Órák után a "mosott rongy" állapotba kerültem, és csak a reggeli hülyeségre bírtam gondolni. Ha valaki azt mondta volna, hogy zöld, előbb-utóbb úgy is a reggelnél kötöttem volna ki.
Szóval felültem a buszra, és hazafelé vettem az irányt.
Nagyon elbambulhattam, mert amikor felocsúdtam, akkor már egy megállóval odébb voltunk, mint ahol kellett volna. Én meg mint valami őrült rohantam az ajtóhoz és ráfeküdtem a gombra. 5 másodperc múlva majdhogynem lerugdostak a buszról, és ott hagytak az árok szélén.
   - Na többet busszal sem megyek.
Puffogva indultam meg az út szélén és kb. 10 perc múlva már a kanapén hemperegtem. Közben felhívtam Angit, és mostmár nem a másnapi csajos napunkat tervezte, hanem a 9 nap múlva esedékes szülinapomról csevegett.
Sokáig nem maradtam nyugodt, ugyanis nagy ajtócsapódás után szembetaláltam magam a nővéremmel aki éppen meg akarta enni a barátját. Gyors elköszöntem Angitől és feléjük fordultam.
  - Khm... Sziasztok. Jól van, jól van, már itt sem vagyok!
Uh, hát ha szemmel ölni lehetne... Akkor már meg kellett volna terveznem a sírfeliratomat.

Úgy döntöttem, hogy kimegyek a kertben egy kicsit célba lőni, hogy lelőhessem a gondjaimat, szóval felkaptam az íjam és meg sem álltam a kert végéig, ahol már nem hallhattam, hogy mi történik a házban.

Már vagy a tizedik nyílvesszőt lőttem(hát a gondjaim még mindig "életben vannak") ami, meg sem lep, pont nem ment bele a közepébe, ahogy a többi sem. Már körbelőttem mindent, de nem még véletlenül sem a közepébe. Tiszta ideg voltam amikor megindultam kihúzni a vesszőket. A másodiknál tartottam, mikor egy ág roppant mögöttem.

Na azok a szívbajok amik eddig voltak, azok semmik voltak ehhez képest. Megperdültem, és a nyíl húrja pattanásig feszült ujjaim által akár csak az idegeim is.

Vártam. De nem jött semmi. Még egy gallyroppanás. Újjabb szívinfarktus. Egy csillanó szempár. Ennyi kellett, hogy a nyilat szabadjára engedjem, de meg is bántam amikor egy fájdalmas és meglepően... emberi nyögés volt a felelet. És ekkor a kép is bevillant, ami rajzon is. De immár nem voltak rajta fehér foltok. Teljesen tisztán rajzolódtak ki az alakok.