Hevesen dobogó szívvel bújtam Jake kellemes meleget árasztó teste mellé, és ahogy a tenyerem hozzásimult a durva sárkánybőrhöz, elárasztott a nyugodtság. Lassan leülepedett a felkavart por, és láthatóvá vált a kis csapat, akik fogadtak minket. A fegyveresek támadásra készen felemelve tartották fegyvereiket, de amint megláttak minket elkerekedett szemmel néztek az őrzőkre, akik hasonlóan cselekedve pillantottak egymásra. Végül a fehér köpenyes Őrző megszólalt.

  - Üdvözöllek fiam! Kit tisztelhetek e gyönyörű hölgyben? - pillantott rám.
  - Szia Apa! Apám ő itt Cassandra White - mutatott be ezek szerint az apjának - Cassie ő itt az apám Noel Wise.
  - Üdv! - próbáltam elfolytani a még mindig kitörni készülő röhögőgörcsömet, nem sokszor köszöntik az embert így. Egy rövid kézcsók(?) idejéig még rám is figyelt, de azt követően visszafordult a fiához, én meg a levegővel lettem egyenlő.
  - Lehetne egy kérdésem? Vagy kettő? - nézett idegesen rám. Na mi van, mégse vagyok láthatatlan? - Miért hoztad ide? És hol van az a sárkány, akivel az imént láttunk? Nem hiszem, hogy köddé vált... - próbálkozása, hogy úgy beszéljen, hogy senki se hallja ott akadt el, hogy felénk fordulva beszélt, hevesen artikulálva, ezzel segítve minket a beszéde megértésében.
  - Azért hoztam ide, mert ő is Őrző...
  - De hiszen nincs is a hölgynek társa! - akadékoskodott az egyik katona, amivel sikeresen lebuktatott minket.
  - De... - egy gyilkos pillantással beléfolytottam a szót - Khm... A hegykoszorún kívül ragadt, Dave-vel és Angel-lel. De valószínű, hogy mindjárt megérkeznek ők is.
Noel-nek leesett, hogy pillanatnyilag nem lát olyan embert aki ne hallgatta volna ki az eszmecseréjüket, így karon ragadta Jason-t és el kezdte rángatni a vár felé vezető meredek úton. Katonái tisztes távolságot tartva követték, engem otthagyva.

Ilyenkor mi van?

"Menj utánuk. Vagy várd meg Angi-ékat."

Ez aztán sok segítség volt - mosolyodtam el, miközben megindultam a kastély felé. A halk morgás hallatán megforgattam a szemem és még szélesebben mosolyogtam. De aztán még egy morgást hallatott.

Mi a baj? Solis? - de olyan üres volt a fejem, mint egy elhagyatott rókalyuk.

Még egy morgás, ezúttal már ki is tudtam venni, hogy honnan jön. Az utat szegélyező erdőből. Komolyan ha sötét lenne, horror filmet is lehetne itt forgatni. De nekem már világosságnál is betelt a pohár. Megszaporáztam a lépteim, és köszönhetően a csúszós macskaköveknek, egy jégkoris műsor bemutatása áran, felküzdöttem magam a kétszárnyú faragott faajtóig, és a lehető leggyorsabban magam mögött is tudtam, imádkozva, hogy legyen zár az ajtón.
Mint valami rossz tinisorozatban, mikor a szerencsétlen újonc első bakija után halálos csend következik, majd a hisztérikus röhögés. Nos a helyzet nagyjából így alakult(hogy máshogy?), annyi különbséggel, hogy hisztérikus röhögés helyett csak lenéző tekintetek, és néhány kuncogás lett a jutalmam, a korai időpont miatt, de biztos vagyok benne, hogyha többen lettek volna ott, helyben elástam volna magamat.
Paradicsomvörös fejemet a falfehér fejem festette át, egy kattanás hallatán a hátam mögött. Majd még egy kattanás. És még egy.
Lassan megfordultam, felkészülve a legrosszabra. Megkönnyebbülés öntött el. 1: nem a titokzatos "zaklatóm"-mal néztem farkasszemet, 2: egy gigantikus zárszerkezet biztosítja a kintmaradását. Lassan figyeltem ahogy a vasszerkezet összefonódik, úgy, hogy szinte egy centit se lehet elmozdítani a szárnyakat. Egy gonddal kevesebb.
Miközben megindultam egyenesen az igen nagy méretekkel rendelkező előtéren, mindent alaposan szemügyre vettem és igyekeztem megjegyezni. Úgy néz ki, hogy ez az előtér egy udvar, amit egy kissé fakult szürke kövekből emelt oszlopcsarnok ölelt körbe. Ennek a közepe felé tartottam, ahol egy kétemeletes szökőkút szolgált pihenőként az Őrzőknek. Én is lehuppantam, reménykedve, hogy valakit meglátok a barátaim közül.
Tovább nézelődve további dolgokra figyeltem fel.
Hat ösvény találkozott a szökőkútnál. Egy viszonylag széles, kövezett, inkább út, mint ösvény, vezetett a zárszerkezetes ajtóig, melyen az előbb jöttem végig, és annak folytatása a szökőkút másik oldalán vezette a járókelőket a főépületig.
A további négy ösvény az így kettészelt előkert két oldalán elhelyezkedő barakkok felé kanyargott.
Jobbra fordulva egy borostyánnal befuttatott háromemeletes lakótömb nézett farkasszemet egy számomra ismeretlen narancssárga növénnyel díszített szintén háromemeletes társával.
Bal oldalt is két szemben álló épület állt, az egyik a kék és a lila minden árnyalatában játszott, ám a szemközti épület igen el lehetett hanyagolva az elmúlt... hát... évszázadokban. Már a díszítő színt se lehetett kivenni a sok egyéb növény közül, melynek nagyobbik része már csak barnás maradványként tanusították egykori létezésüket. A fal támasztotta alá azt az elméletemet, hogy évszázadok óta nem nyúlt hozzá senki, még pedig azzal, hogy az eredeti festés teljesen lehámlott a falról, néhány kő ki is potyogott, és helyét madárfészkek töltötték ki.

Kezdtem kétségbeesni, mert nem éreztem azt sem, hogy Solis velem lenne, sem azt nem láttam, hogy Angel-ék bejöttek volna, Jason-re meg egyáltalán nem is számítottam. Az sem segített, hogy egyre több ember vánszorgott elő és vett körbe, teljesen felüdülve, egy hosszú, pihentető alvás után, és amint rájuk pillantottam mázsás súlyúnak éreztem a szemhéjam, és több, mint valószínű hanyatt dőltem volna bele a vízben, ha nem rántanak vissza.
- Jól vagy? - morogva néztem fel a barnás-vöröses szempárra, aminek láttára minden érzékszervem kiélesedett, és majdnem megint a vízben végeztem. Mintha magával az Ördöggel néztem volna farkasszemet.
- Khm... Igen jól, csak egy kicsit fáradt vagyok...
- Melyik házhoz tartozol? - úgy néztem rá, mintha kínaiul mondta volna, mire pillantása felvilágusolva kerekedett el, majd elmosolyodott.
- Liam - nyújtott kezet.
  - Cassandra - fogadtam el féloldalasan a kezet. Egy furcsa érzés szánkázott végig rajtam, és Liam is megremegett.

  - Szóval akkor te új vagy... - törte meg a csöndet, mire egy aprót biccentettem - És egyedül jöttél?
  - Nem. Velem jött - szólalt meg Jason mögöttem, amitől a frászt hozta rám. Ismét.
- Ohh - hervadt le a mosoly Liamről - Jason - biccentett előbb felé majd egy mosollyal fordult felém - Remélem még találkozunk - ujjai végigszántottak világos tincsein, miközben 180°-os fordulatot vett és elindult a főépület lépcsője felé.
- Gyere, meg kell keresnünk a többieket és neked valami hihető sztorit kitalálni - fogta meg a kezem és felhúzott álló helyzetbe. Ismét borzongás futott végig a testemen, és most Jason-én is, mire kikerekedett szemmel meredt rám. Megráztam a fejem, és magam mögött hagyva elindultam egy random irányba, pontosabban a kékes-lilás ház felé, de Jason utasítására, miszerint nem arra kell menni, éles kanyarral indultam meg a főkapuig, most mögötte, hogy ne keveredjek el.
Megint megtekintettem a zár működését, ezennel a másik irányba, és kilépve rajta ismét "megfigyelve" éreztem magam. Nemsokára jött is a morgás az erdőből, de most inkább beszélt, mint ijesztegetett.

"A szövetség megköttetett, a Sors bekövetkezett, a háború folytatódik"

______________

Úgy imádom, mikor eltervezek valamit, és körülbelül a fele sikerül, és annak is úgy örülök, mint az olimpiai aranynak😅😅
Egy fejezet kész, a következőhöz ötletem sincs... De majd valamikor bepótolom☺️❤️ Azért remélem tetszett ez is 😚😚