Mint mindig amikor nem tudok aludni, ezen az estén is lelopakodtam a konyhába, egy pergament és pár ceruza társaságába. Régen, amikor az anyám még élt, esténként sokat rajzolt, én pedig pár keksz és egy nagy pohár tej mellett néztem, amit csinál. Természetesen ezt mind csinálhatnám a szobámba is, de szinte soha nincs kedvem ahhoz, hogy a tányérral ide-oda járkáljak, ezért inkább mindig a konyhában maradok.
Órákig is bele tudok feledkezni egy-egy munkámba, így nem érzékeltem, hogy valaki más is van a helyiségbe rajtam kívül.
- Bevallom őszintén, ezt a sárkányt még életemben nem láttam - szólalt meg mellőlem a hang, mire egy apró sikkantás hagyta el a számat és meglepetésemben majdnem lehuppantam a székről.
- Hercegem - álltam fel azonnal, mikor realizáltam, hogy Jacaerys herceghez van szerencsém.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak nem tudtam aludni és kellett valami harapnivaló - magyarázta, miközben megvakarta a tarkóját.
Kicsit mintha zavarban lett volna.
- Semmi baj, már éppen végeztem - próbáltam kihátrálni az elől, hogy sokáig egy légtérbe maradjunk, de sajnos, a félig teli pohár, és az alig fogyott keksz megcáfolt.
- Maradj nyugodtan. Nem akartalak félbeszakítani. Nagyon tehetséges vagy - vetett még egy pillantást a pergament lapra, amin már majdnem kész volt az alkotásom.
- Köszönöm - piszkálgattam az ujjamat, amit összefogott a szén.
A herceg elment az asztal mellett, előkeresett egy pohárkát, majd az általam felmelegített tejeskancsóból töltött bele, a forró italból. Én még mindig tétlenül ácsorogtam amikor visszafordult.
- Nem akarlak zavarni, folytasd csak nyugodtan - mondta látva, hogy nem tudom mi legyen a következő lépés.
Csak bólintottam és visszaültem a székemre és zavartan rágcsálni kezdtem egy kekszet.
- Szóval, te sem tudsz aludni? - kérdezte pár perc hallgatás után, miközben az egyik kezével a pulton dobolt.
- Nem - válaszoltam szűkszavúan.
- És, csak ilyenkor rajzolsz? - próbálkozott megint beszélgetést kezdeményezni.
- Általában.
- Nem vagy túl beszédes.
- Szeretem a csendet.
- Szóval a házasságunk is ilyen lesz?
- Mintha nem értenél vele egyet - vontam meg hanyagul a vállamat.
- Rendben, elárulnád, hogy miért utálsz ennyire? Tettem bármit amivel megbántottalak? - tette le a poharát mikor elfogyott a türelme és karba font kézzel nézett rám, de csak hallgatás volt a válaszom. - Értem - bólintott, majd kifelé vette az irányt.
- Miért? - kérdeztem, mielőtt elhagyhatta volna a konyhát.
Jace megtorpant, majd felém fordult.
- Mit, miért?
- Miért volt nálad kés aznap, és miért támadtatok rá?
- Most már értem - bólogatott gúnyosan.
- Csak meg akarom érteni a dolgot - sóhajtottam fáradtan.
- Herceg vagyok, mindig van nálam valami éles tárgy - vonta meg a vállát.
- Miért kérdeztem bármit is? - fordultam vissza a rajzom felé.
- Fiatalok voltunk, dühösek, és gyászoltunk. Aemond pedig ellopta az egyetlen dolgot ami a két lánynak megmaradt az anyjukból - sétált vissza az asztalhoz, hogy szembe fordulhasson velem.
- De attól még nem kellett volna kiszúrni a szemét - érveltem.
- Nem is akartam használni a tőrt - sóhajtva leült és két kézzel fáradtan beletúrt a hajába -  csak azért vettem elő, hátha amiatt meghátrál. Fogalmam sem volt róla, hogy Luke-hoz kerülhet, arra pedig végképp nem, hogy használná is. Tudom, hogy az én hibám és, hogy nekem kellett volna okosabbnak lennem. Luke-ot sem akarom felmenteni, mert ő is hibázott. De Aemond túlment egy határon. Ő… - állt meg egy pillanatra - fattyúnak nevezett minket, az öcsém ettől kapott vérszemet, és én nem tudtam megállítani.
- Én… én ezt nem tudtam - haraptam be kínomban az alsó ajkamat.
- Te nem tudod, milyen az, amikor tisztában vagy azzal, hogy mi vagy, de mást akarnak nevelni belőled, közben pedig vannak akik, éppen emiatt rúgnak beléd. Nem vagyok vak, sem idióta. De Targaryen vagyok, mert Viserys király a nagyapám és a trónörökös hercegnő az anyám, és ezen semmi nem változtathat.
Hosszú mély sóhaj tört fel belőlem, és a szavai sokként értek. Hogy én mennyire előítéletes ember vagyok.
- Sajnálom.
- Ez nem a te hibád - sóhajtott fáradtan.
- Azt sajnálom, hogy előítéletes voltam veled szemben.
- Bárkivel megesik - vonta meg a vállát.
- Hallottam a tűzesetről és azt is sajnálom.
- Történnek balesetek.
- Igen, de tudom, hogy milyen elveszíteni egy szülőt - raktam a kezem az asztalon pihentetett kezére egy pillanatra, majd gyorsan vissza is húztam. - Én mindkettőt elvesztettem. Az anyám meghalt amikor 7 éves voltam, apám, pedig 5 évvel ezelőtt hagyott itt, akkor kerültem Alicent nénémhez.
- Anyukádtól tanultál rajzolni? - bökött a papír felé.
- Igen. Világéletében művész volt. Sokáig nem értettem, hogy miért este szeretett alkotni. Egyszer elmagyarázta, hogy a hold fényénél úgy látta a rajzait, mintha azok megelevenedtek volna a papíron.
- És tényleg mozognak? - kérdezte, miközben kicsit közelebb hajolt a laphoz.
Látszólag tényleg érdekelte.
- Az enyém még soha nem kelt életre, de mintha egyszer anyámé megmozdult volna.
Mivel érdeklődve nézett rám, folytattam.
- 5 éves lehettem, szóval lehet csak a fantáziám játszott velem. Hasonló volt ehhez - mutattam az előttem heverő rajzra - csak a lány helyett, egy férfi ült a sárkány hátán, mellettük pedig egy hatalmas, fehér rémfarkas futott. Vörös szemei szinte világítottak, és a háttérben hóvihar dúlt.
- Érdekes.
- Tudod nem az volt a legfurcsább, hogy mozgott, hanem az, hogy a sárkányon ülő férfi haja nem ezüstszőke, hanem fekete volt.
- Miért?
- Öt éves voltam, akkor még csak annyit fogtam fel, hogy az összes Targaryennek ezüst haja van és csak ők repülnek sárkányokkal - vontam meg a vállamat.
- És most mire következtetsz a képből?
- Hát, jó kérdés. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a képen van egy rémfarkas, akkor nagy esély van rá, hogy félig Stark lehet.
- És félig Targaryen?
- Pontosan - bólintottam.
- Érdekes elmélet - bólintott.
- De ez képtelenség, a Starkok nem keverednének Targaryenekkel.
- Miért ne?
- Mert ilyenek, mindig is volt egy kis ellenségeskedés a 2 ház között. Aminek főleg az az alapja, hogy I. Aegon hozzá csatolta őket a 6 birodalomhoz.
- Van benne valami - vonta meg a vállát majd, felállt. - Tudod, hol találok kést? - biccentett a szekrények felé egy almával a kezében, amit az imént vett el az asztal közepén álló kosárból.
Én csak elvigyorodtam és a köpenyem alól előhúztam a kis tőrömet.
- Tessék - nyújtottam neki oda.
- Oké, akkor most én kérdezem, hogy miért van nálad tőr - rázta meg a fejét nevetve.
- Megszokás - húztam el a számat. - Volt egy kis incidensem Aegonnal. Pár évvel ezelőtt, egy este a szokásosnál is többet ivott, és nem úgy közeledett fel ahogy az illett volna. De nem történt semmi, és másnap bocsánatot is kért szóval el is felejtettük. A kést csak megszokásból hordom.
- Asēnan qȳbranna ñuha! (Megölöm az unokatestvérmet) - mondta villámló szemekkel, de nekem az ajkamba kellett harapnom, hogy nem törjön elő a kuncogásom. - Mi az, nem jól mondtam? - zavarodott össze.
- Nem teljesen - mosolyodtam el. - A qȳbranna az anyukád öccsének a gyereke, amit te akartál mondani az a qȳbor, vagyis anyukád öccse - magyaráztam, mire Jace sóhajtott.
- Soha nem fogom anyanyelvi szinten beszélni a Nemes Valyrt - rázta meg a fejét.
- Dehogynem, csak sokat kell gyakorolni - fogtam meg a kezét bátorítóan, mire rám mosolygott. Ezúttal nem húzódtam el.
- Neked, hogy meg ennyire jól?
- Siñonan irūdy iksan (született tehetség vagyok) - szegtem fel az államat.
- Ez nyilvánvaló volt.
- De van még egy dolog ami miatt ennyire hamar és könnyen megtanultam ez a régi nyelvet - tettem hozzá.
- El is fogod mondani, vagy csak elhúztad előttem, a mézesmadzagot? - forgatta meg a szemét mosolyogva.
- Inkább megmutatnám. Csak ahhoz vissza kell mennünk a szobámba - hajtottam félbe a papírlapot és a ceruzáimat összerakva felálltam. - Jössz? - néztem hátra az ajtóból, mire hitetlenkedve megrázta a fejét és utánam jött.

-°-

A szobámba visszaérve az asztlamon kezdtem el kutatni a kis könyv után. Jace feszengve állt az ajtóban, mintha nem tudná, hogy bejöhet-e.
- Gyere be nyugodtan - invitáltam be, miközben tovább pakolgattam.
A dolgok egy részét igazából csak azért mozdítottam el, hogy rendezettebbnek nézzen ki. Percekig csak turkáltam a dolgaim között, mire a kezembe került a kis könyvecske.
- Megvan - mutattam fel, majd Jace felé nyújtottam.
- Ez tanított meg a Nemes Valyrra? - húzta fel a szemöldökét kétkedően.
- Nem - ráztam meg a fejemet mosolyogva.
- Szilárd sárkányok? - ráncolta össze a homlokát a sorokat olvasva.
Akaratlanul is kibuggyant belőlem a nevetés.
- Nem ōtor, hanem opātā. Gondolat.
- A sárkányok gondolatai?
- Hallottál már a sárkány suttogóról?
- Persze, ismerem a legendáját - bólogatott, majd amikor felfogta, elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán vissza a könyvre. - Te…? Te tudsz beszélni a sárkányokkal?
- Ez így ebben a formában nem helyes. Inkább úgy mondanám, hogy hallom a gonolataikat.
- Azta! - lapozott bele a könyvbe. - Ezeket te csináltad? - mutatott az újabb oldalakra.
- Igen, gondoltam folytatom, amit az elődöm elkezdett. Élvezettel hallgatom a sárkányokat. Főleg Vhagart.
- A felét nem értem, de eléggé aprólékosan van lejegyezve. Csodálatos - meresztgette a szemét hitetlenkedve és végig lapozgatta a könyvet.
- Remélem, a Sárkánykőn élő sárkanyokat is megismerhetem és írhatok róluk - merengtem.
- Vedd úgy, hogy már el is intéztem - mosolyodott el Jace és visszaadta a könyvecskét. - Nos, nem zavarlak tovább és nekem is le kell feküdnöm. Jó éjszakát - fogta meg a kezem és puha csókot lehelt rá.
Én is udvariasan fejet hajtottam, a fiú pedig már távozott is.
- Jace - szóltam utána, mikor eszembe jutott valami.
Megfordult a nyitott ajtóban és kíváncsian nézett rám.
- Sajnálom… a ruhát - haraptam be a számba. - Előre ítélkeztem, pedig még nem is ismertelek. Sajnálom.
- Semmi baj. Bárkivel megeshet - mondta, de láttam rajta, hogy jól esik neki a bocsánatkérésem.
Még egyszer biccentett köszönésképpen, majd elment. Addig néztem utána, amíg el nem tűnt a lépcsőknél.
Mi történt velem? Nem lehetnének érzéseim iránta ilyen rövid idő alatt. Vagy igen? - apró szégenylős mosoly terült szét az arcomon és a kilincs után nyúltam, hogy becsukjam az ajtót.
Ekkor vettem észre, hogy a folyosó másik oldalán becsapódott egy ajtó.