- Így végzi hát a híres Harry Potter. - Denem hangja távoli zúgásként hatolt a fülébe. - Itt maradt magára hagyatva a Titkok Kamrájában, a barátai sehol. Csak egy gyenge lány, aki semmire sem jó. Legyőzte őt a Sötét Nagyúr, akit
dőre módon magára haragított. Nemsokára viszontlátod a sárvérű anyádat, Harry... Tizenkét évet
vásárolt neked az életével... De amitől féltél; beteljesült: Voldemort nagyúr végül leszámolt veled.

- Hess onnan, madár! - sziszegte ekkor Denem, mire Athena odakapta a fejét. - Hess onnan, ha mondom!

Harry felemelte a fejét. Denem ott állt egy lépésre tőle, s a főnixre szegezte a varázspálcát. A pálca akkorát dörrent, mint egy ágyú, és Fawkes felröppent a magasba.

- Főnixkönny... - morogta Denem, és Harry karjára meredt. - Hát persze... a főnix könnye gyógyító erejű. Ezt el is felejtettem.

Denem Harry arcába nézett.

- De annyi baj legyen. Sőt, így talán még jobb is. Csak te meg én, Harry Potter. Csak te meg én...

Azzal a magasba emelte a varázspálcát.

Ekkor szárnysuhogás hallatszott, s az odaröppenő Fawkes Harry ölébe pottyant.

Azután Harry gondolkodás nélkül - ösztönösen, vagy mintha régóta erre készült volna - felkapta a Baziliskus letört fogát, és teljes erőből a napló közepébe döfte.

A Kamrát elnyújtott, velőtrázó sikoly töltötte be. A naplóból ömleni kezdett a tinta; végigfolyt Harry kezén, és kövér, fekete tócsába gyűlt a kövön. Denem rángatózott, jajveszékelt és hadonászott kínjában...

És a következő pillanatban köddé vált.

Harry varázspálcája koppanva a padlóra hullott, s azután már csak a tinta egyenletes csöpögése törte meg a csendet. A Baziliskus mérge füstölgő lyukat égetett a naplóba.

Harry remegő lábbal feltápászkodott.

Athena óvatosan letette a Ginnyt és a fiúhoz futott immár zokogva. Hevesen megölelte, amitől elestek.

Harry, Athena támogatásval összeszedte a pálcáját meg a Teszlek Süveget, aztán egy erőteljes rántással kiszabadította a rubintköves kardot a Baziliskus szájpadlásából.

Ekkor elhaló nyögés hangzott fel a terem másik végében. Ginny megmozdult.

Odaszaladtak hozzá, s mire odaértek, a lány már fel is ült. Kábán rámeredt a Baziliskus tetemére, majd pillantása Harry vértől csatakos talárjára, arról pedig a naplóra vándorolt.

Mély, szaggatott sóhajtás tört fel mellkasából, s nyomban utána potyogni kezdtek a könnyei.

- Harry... jaj, Harry... el akartam mondani a reggelinél, de Percy előtt nem bírtam... Én voltam, Harry, de... esküszöm, nem akartam... Denem kényszerített rá. Uralkodott fölöttem, és... Ho-hogy sikerült megölnöd azt a szörnyet? Malfoy mit keres itt? Hol van Denem? Arra még emlékszem, hogy egyszer csak előjött a naplóból, de aztán...

- Elmúlt a veszély. - Harry felemelte a naplót, és megmutatta Ginnynek a megperzselt szélű lyukat. - Denemnek vége. És a Baziliskusnak is. Gyere, menjünk innen...

- Ki fognak csapni az iskolából - pityergett a lány, miközben Athena talpra segítette, amit meglepő módon azonnal elfogadott. - Azóta vártam rá, hogy ide járhassak, mióta Billt felvették, és most szégyenszemre... Mit fog szólni
apa meg anya?

Fawkes a Kamra bejáratánál körözve várt rájuk. Harry maga elé engedte a két lányt; átléptek a Baziliskus mozdulatlan tekervényein, végigsiettek az oszlopok között, és kiléptek a sötét alagútba.

Néhány percnyi gyaloglás után dobbanások távoli zaja ütötte meg a fülüket.

- Ron! - kiáltotta hirtelen Harry. - Ginnyél és egészséges! Itt van velünk! -

Ron örömkiáltást idéző nyögéssel fogadta a hírt.

A következő sarok után Harry, Ginny és Athena meg is pillantották a fiú izgatott arcát: Ronnak időközben sikerült átjárót nyitnia a kőomláson.

- Ginny! - Ron átdugta karját a résen, hogy átsegítse kishúgát. - Hát mégis élsz! Ez nem lehet igaz! Mi történt? - Át akarta ölelni a kislányt, de az sírva eltolta őt magától. - De hiszen kutya bajod, Ginny - nevetett Ron. - Nincs már mitől félned!... Az a madár meg hogy kerül ide? - Fawkes Ginny mögött suhant át a lyukon.

- Ő Dumbledore madara - felelte Harry.

- És honnan van kardod? - ámuldozott Ron a csillogó fegyverre meredve.

- Majd elmesélem, ha felértünk - nyögte Harry, miközben átpasszírozta magát a kövek közti résen.

- De hát...

- Türelem - zárta le a témát Harry. Úgy vélte, jobb, ha Ginny nem tudja meg, ki is volt valójában Denem. - Hol van Lockhart?

- Nem messze innen. - Ron a sötét alagút felé bökött a fejével és elvigyorodott. - Elég rossz bőrben van. Gyertek, nézzétek meg.

Fawkes karmazsinpiros tollai halványan izzottak a sötétben, így ő mutatta nekik az utat az iskolába vezető cső szája felé. Lockhart a csőtorkolat mellett üldögélt, és békésen dudorászott magában.

- Teljes amnézia - magyarázta Ron. - A felejtésátok visszafelé sült el, és őt találta el, nem minket. Fogalma sincs róla, hogy ki ő és hol van. Minket se ismer meg. Amilyen suta, még kárt tett
volna magában, ezért ráparancsoltam, hogy üljön le ide és ne nyúljon semmihez.

Lockhart kedélyesen mosolygott rájuk.

- Szervusztok - mondta. - Fura egy hely ez, mi? Ti itt laktok?

- Nem - felelte Ron, és jelentőségteljes pillantást vetett Harryre.

Harry lehajolt, és belenézett a cső sötéten ásító szájába.

- Kitaláltad, hogyan fogunk visszajutni? - kérdezte.

Ron a fejét rázta, de Fawkes ekkor odaröppent Harry orra elé, és meglengette előtte hosszú, arany farktollait. Fényes gombszeme csak úgy világított a sötétben. Harry értetlenül nézett rá.

- Mintha azt akarná, hogy fogd meg - csóválta a fejét Ron. - De miért? Hiszen úgysem bírna el téged.

- Fawkes nem közönséges madár - felelte Harry, és társaihoz fordult. - Össze kell kapaszkodnunk. Athena, kapaszkodj belém, Ginny, te fogd meg Ron kezét. Lockhart professzor...

- Az maga - vetette oda Ron a tanárnak... - fogja meg Ginny kezét.

Harry az övébe dugta a kardot és a Teszlek Süveget; Athena belekapaszkodott Harry talárjába, Harry pedig megmarkolta Fawkes aranyló farktollait.

Ekkor különös dolog történt. Athena úgy érezte, mintha egész teste pihekönnyűvé változott volna, és a következő pillanatban már suhant is felfelé a csőben. Háta mögül hallotta Lockhart álmélkodó kurjantásait:

- Hát ez csoda! Ez csoda! Ez varázslat!

A cső hűvös, párás levegője hátrafújta Athena haját. Mielőtt még megunhatta volna az utazást, már célba is értek - mind a négyen lehuppantak Hisztis Myrtle mosdójának nedves padlójára.

Mire Lockhart megigazította a süvegét, már a bejáratot álcázó mosdókagyló is visszacsúszott a helyére.

Myrtle nagy szemeket meresztett Harryre.

- Te élsz - állapította meg csalódottan.

- Azért nem kell sírva fakadni - morogta bosszúsan Harry, és letörölte szemüvegéről a vér és mocsokfoltokat.

- Jaj, nem... csak arra gondoltam, hogy ha meghaltál volna, szívesen megosztanám veled a vécékagylómat - motyogta Myrtle, és ezüstös pír öntötte el az arcát.

- Oáh! - fintorgott Ron, mikor kiértek a sötét, kihalt folyosóra. - Harry, szerintem Myrtle beléd zúgott! Hallod, Ginny? Jelentkezett a konkurencia!

Athena majdnem felnevetett, azonban visszafogta magát, hiszen a vele egyidősnek még mindig potyogtak a könnyei.

- És most merre? - kérdezte Ron, és aggódó pillantást vetett húgára. Harry előre mutatott.

Fawkes ott repült előttük, és arany szárnyaival megvilágította útjukat. Nem volt más dolguk, mint követni a madarat. Néhány másodperc múlva McGalagony szobájánál találták magukat.

Harry kopogtatott, azután benyitott az ajtón.

Mikor Athena, Harry, Ron, Ginny és Lockhart tetőtől talpig mocskosan — Harry esetében véresen — megjelentek az ajtóban, meglepett csend fogadta őket. Azután valakik felsikoltottak.

- Ginny!
- Athena!